Hogy száll el festmények ára a 100 millió forintos szint fölé? Régebben csak József Attila vagy Radnóti kézjegye ért sok százezer forintot, ma már a kifejezetten sokat és akár ismeretleneknek is dedikáló Babits, Kosztolányi vagy Márai kötetei is bőven hat számjegyű leütéseket hoznak. A reneszánsz kisbefektető – így jellemeztük Korányi G. Tamást tavaly szeptemberi portrénkban. A szenvedélyes műgyűjtő az inflációról elmélkedik és arról, hogyan hat a drágulás műtárgyak piacára, megéri-e befektetésként tekinteni rá.
Az én nemzedékem még emlékszik szüleink történeteire, nagyobb táskányi bankjegyből megvehető jóval kisebb súlyú tojásról, az utcaseprők által összesöpört pénzkötegekről. A hiperinflációról. Az élmény élethosszig tartó félelmet hagyott maga után az ezt átélt nemzedékben. A kádári konszolidáció egyik fontos eleme az árstabilitás lett, az 1970-es árindex alig 6 százalékkal volt magasabb az 1960-asnál, és a következő évtizedben is 5 százalék alatt maradt az áremelkedés éves üteme. A magyar lakosságot viszont sokkolta az 1990-es 29 és az 1991-es 35 százalékos ütem.
A beinduló privatizáció, majd 1995-ben a fogyasztást drasztikusan visszafogó Bokros-csomag ha nehezen is, de lelassította az inflációt,
Magyarországon utoljára (az idei évig) 1999-ben láttunk két számjegyű, éppen 10 százalékos áremelkedést.
Időközben megint felnőtt egy nemzedék, amely most csodálkozik rá az árak gyorsvonatszerű emelkedésére. Bár nincsenek hiperinflációs félelmek, nem a havi, „csak” az éves ráta két számjegyű. És nemcsak nálunk, hanem jószerével az egész fejlett világban mindenki azt kutatja, miként lehet kifogni a pénz elértéktelenedésén.
Míg a kilencvenes évek elején alig voltak jelentős lakossági megtakarítások, ma már csak készpénzben és bankbetétben 20 ezer milliárd forintja van a lakosságnak. Ez idén 2000 milliárd forinttal ér reálértéken kevesebbet, mint egy évvel korábban. A régi 30 éves receptek – vegyünk aranyat, tartós fogyasztási cikkeket, lakást – nem biztos, hogy most is működnek. Viszont tény, hogy az aranykereskedelemmel foglalkozó cégek hónapok óta a korábbinál jóval nagyobb fogalomról számolnak be, az unciás érmék, vagy a hazai gyártású 100 grammos tömbök felára a nemzetközi aranyárhoz képest 6-10 százalékos, jóval magasabb, mint korábban.
Egyre több kép lép be az 50-100 milliós sávba
Tartós fogyasztási cikkekbe manapság már senki sem fektet, hiszen ezek relatív ára évről évre csökken. A befektetési célú lakásvásárlás viszont sokaknak vonzó, még akkor is, ha a bérbeadási jövedelem adó után nemigen éri el az 5 százalékot.
Bár lakást jóval többen vesznek, mint műkincset, de a két vezető árverőház legutóbbi aukcióin már látható volt, hogy a képvásárlások is inflációs menedéknek számítanak. Mindkét aukción két-két kép ért el százmillió forint feletti leütési árat (lásd a galériát), és egyre több festő képei – már a kortársak is – lépnek be az 50-100 millió forintos sávba. Bár a képek többségénél a leütési ár rendre az árverőházak által közölt becsérték-sávon belül marad, az eladókat néha érhetik kellemetlen meglepetések, a vevői divatok néha gyorsan változnak.
Rejtőtől csak egy maradt fenn
Az inflációs hatások még egy olyan „ezoterikus” gyűjtési területen is tetten érhetők, mint a dedikált könyvek és régi kéziratok aukciója. Néhány évvel ezelőtt egy-egy jobb dedikáció néhány tízezer forintot ért, és csak József Attila, vagy Radnóti kézjegye ért sok százezer forintot.
Mára még a kifejezetten sokat és akár ismeretleneknek is dedikáló Babits, Kosztolányi vagy Márai kötetei is bőven hat számjegyű leütéseket hoznak.
Míg tíz éve egy dedikált Ady-kötet nemigen volt több 500 ezernél, két éve már 2,5 millióért kelt el egy igazi különlegesség: „Balázs Bélának, aki nekem oly kedves, hogy verekedni tudnék halálomig érte!” Ehhez képest a Heredeitas Antikvárium június eleji aukcióján 1,6 millióért elkelt, nem ismert érmelléki családnak dedikált Ady-kötet 1,6 milliós leütése kifejezetten olcsó.
A különleges, a szertő életében is fontos dedikációk határa a csillagos ég. Radnóti özvegyének hagyatékából származott a néhány éve hétmillió forintért elkelt Szegedi kis kalendárium, amelynek Radnóti egyetemista baráti köre volt a kiadója. Ebbe a még csak vőlegény költő ennyit írt be: „Egyetlennek Mik”. Ugyanennyire szaladt fel Rejtő Jenő Piszkos Fred közbelép című klasszikusának még csak nem is ismert személyhez szóló dedikációja.
Igaz, Rejtőtől ezen kívül csak egyetlen dedikált mű ismert, az is közgyűjteményben.
Mivel mind több a dedikáció-gyűjtő, a kínálat viszont szűkös, az igazi ritkaságokra hosszú évek múltán is emlékszik az antikváriumok világa. Csaknem harminc éve egy aukción Debreceni Ember Pál református lelkipásztor 1700-ban megjelent, Vay Ádámnak, Rákóczi udvari főmarsalljának dedikált könyvét 11 ezer forintért szereztette meg egy szerencsés gyűjtő. Ma már évek óta nem látott senki XVIII. századi semmilyen dedikációt, nemhogy ismert személyhez szólót.
Széchenyi árát találgatni sem érdemes
Még a Fanninak szóló Radnóti-dedikáció előtt pár évvel, 2010 körül került elő egy hasonlóan személyes Szerb Antal-dedikáció. A királyné nyakláncát a „Királynémnak, nyakláncomnak” ajánlással egy aukción 20 ezer forintról indult és 340 ezernél meg is állt. Ma ez talán tízszer ennyi lenne. A Hitel első kiadását Széchenyi „Hív barátság és hazafiui rokonérzés jeléül Gróf Károlyi Györgynek”, az Akadémia társalapítójának dedikálta, a kötet már 1938-ban is árverési csúcsdarab volt. 2015-ben a könyv 1,7 millióért talált gazdára, mai árát még találgatni sem érdemes.
Az antikkönyv-piac második, újabban felkapott területe az útleírások gyűjtése. A Hereditás első, május végi aukcióján sokat felkapták a fejüket az utóbbi évtizedek talán leghosszabb licitharcára. Tallián Emil törökkanizsai földbirtokos 1906-ban magánkiadásban megjelent afrikai vadászútleírása 10 ezerről 1 millió 100 ezer forintig drágult. Egy éve egy neves aukción egy Kittenberger Kálmánnak dedikált Széchenyi Zsigmond kötet ért el 2,5 milliós árat.
Akkor jó befektetés a műtárgy?
A különböző dedikációk nehezen hasonlíthatók össze egymással, hiszen több változó (a szerző irodalmi értéke, a dedikációi gyakorisága, a megajándékozott személye, és a könyv maga, különösen, ha híres mű első kiadásának szép példánya) határozza meg. Így régi könyv- vagy kézirat árindexet aligha lehetne számolni, de a hazai könyvaukciók összesített leütési árai az utóbbi években két számjegyű mértékben emelkednek. (Persze ez itt is, mint a festményeknél, csak a piacot uraló három-négy cégre érvényes.) Ugyanakkor az is tény, hogy a műkincs-befektetés legfeljebb a vagyon igen hosszútávú átörökítése esetén adhat – ha egyáltalán – menedéket a pénzromlás ellen.
Míg az aranynál vételi és eladási árak közötti marzs alig két-három százalékos, a lakásoknál a „súrlódási veszteség” (vételkor illeték, eladáskor közvetítői díj) 8-9 százalék lehet, a műkincseknél ez jóval több. A hazai kép- és könyvaukciókon a vevő általában 20-25 százalékos jutalékot fizet a leütési áron felül, a beadótól 10-20 százalékot vonnak le.
Így ahhoz, hogy egy kép vagy könyv eladása legalább nullszaldós legyen, a leütési árának 30-50 százalékkal kellene emelkednie – az infláción túl.
Ehhez nagyon jól el találni a következő évek gyűjtői trendjeit.
Az gyűjtő azonban – még ha tudat alatt reménykedik gyűjteménye értékőrzésében – a licit hevében aligha érdeklik a százalékok. És különben is, a falon, könyvespolcon tagadhatatlanul jobban mutat a kép vagy a könyv, mint egy értékpapírszámlán lévő államkötvény.
Korányi G. Tamás, kisbefektető, műgyűjtő.
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.
