Keresztes Zsófia generációjának egyik legkeresettebb, külföldön is menő, egyúttal egyik legdrágább magyar képzőművésze. Vele beszélgetve hamar kiderül, hogy kedves, ugyanakkor alapvetően távolról szemlélődő, megfontolt személyiség. Pályáját eddig is tudatosan építette, műveit egy bécsi galéria képviseli, de most sok jel arra mutat, hogy olyan áttörés előtt áll, ami a többi magyar képzőművész és az egész magyar művészeti piac érdekében áll. Zsikla Mónika művészettörténész-kurátorral közös kiállítási koncepciója a héten nyílt Velencei Képzőművészeti Biennále magyar pavilonjában lesz látható novemberig. Páros interjú.
Szó lesz erről is:
- mi az a sündisznóelmélet
- mire jó egy enigmatikus cím
- hogy kapcsolódik a tizenkilenc velencei szobor az Utas és holdvilághoz
- hogy állnak most a magyar művészek a nemzetközi piacon
Forbes: Itt ülünk a műteremben, de nincsenek szobrok, legalábbis nem azok, amelyek Velencében lesznek kiállítva. Hol járnak most?
Keresztes Zsófia: Elvileg már egy kamion tele van a szobrokkal, és elindultak velük Velencébe. (Az interjú a megnyitó előtti héten, Budapesten készült. – a szerk.)
Tehát most valahol az autópályán.
Keresztes Zsófia: Igen, és remélhetőleg azóta már a másik is úton van. Az egy kardinális pont, amikor daruval majd a kikötőben átpakolják őket a hajóra. Onnan úsztatják be a pavilonhoz az egész pakkot. Egyébként hatalmasak és nagyon súlyosak lettek a ládák, valószínűleg kettő be se fér majd a pavilon ajtaján, úgyhogy amikor odaérünk, ki kell szedjük őket a ládából, és azok nélkül kell bevinni őket.
A kiállítás szobrai, még a budapesti műteremben, amit kifejezetten erre a projektre béreltek ki. Fotó: Bíró Dávid
Mi az a biennále?
La Biennale di Venezia, avagy a Velencei Biennále – ahogy a neve is mutatja – kétévente megrendezett esemény. Az első képzőművészeti biennálét 1895-ben rendezték meg, míg az első önálló építészeti biennálét 1980-ban. Azóta évente váltják egymást (ez egészen 2020-ig így volt, mivel a világjárvány miatt az aktuális kiállítást a következő évre halasztották, amiről itt írtunk.) A várost a megnyitó idején valósággal megszállják a baseballsapkás művészek, a díszzsebkendős kritikusok és az újságírók. A két fő helyszín pavilonokkal beépített városi kertek (az egykori Giardini pubblici) és a régi hajógyár-erőd (Arsenale), de az egész városban kiállításokba és előadásokba lehet botlani. Az 1909-ben épült szecessziós magyar pavilon a harmadik legrégebbi a Giardini területén, csak az olasz és a belga épült korábban. Az idei képzőművészeti biennále az 59. a sorban. A Cecilia Alemani, a biennálé művészeti vezetője által meghatározott központi téma idén a Milk of Dreams (Álmok teje) címet kapta, Leonora Carrington szürrealista művész könyve után.
Mekkora volt a legnagyobb láda?
Keresztes Zsófia: Olyan három méter körül. Próbáltuk kiküszöbölni, hogy ilyen hatalmas ládákat kelljen összeállítani, ezért a szobrokat szétszedhetőre terveztük. Mindegyikben van egy fémváz, ami úgy van kiképezve, hogy összecsúsztatható legyen a két darab, emiatt könnyebben szállíthatók, mozgathatók. Két nagyobb szobrot viszont egyben kellett tartani, mert nem engedte a forma, hogy szétválasszuk.
Talán nem minden olvasó tudja, hogy hogyan kerül egy kiállítás Velencébe, ki állíthat ki az egyes pavilonokban.
Zsikla Mónika: Nemzetenként változik, hogy hogyan kerül egy művész Velencébe. Különböző konstrukciókkal lehet találkozni, a brit pavilonban például művészt, a német pavilonban kurátort választanak. A magyar pavilon esetében teljesen transzparens a rendszer, mert jó ideje nyilvános pályázaton, pályázati felhívás útján lehet bekerülni vagy pályázni. De teljesen más a hazai szcéna működései is, mert Angliában például egy sztár művész soha nem adna be pályázatot egy nyilvános felhívásra.
Minden szobor most született, vagy meglévő alkotásokat is beépítettetek?
Zsikla Mónika: Minden oda készült. A pandémia miatt a korábbiakhoz képest nekünk sokkal több idő állt rendelkezésre, ezért sikerült kivitelezni egy ilyen nagy volumenű projektet, ami ráadásul nem is festészeti, hanem szobrászati anyag.
Fabényi Julia művészettörténész, a Ludwig Múzeum igazgatója, a Biennále nemzeti biztosa, középen Keresztes Zsófia képzőművész, mellette Zsikla Mónika művészettörténész-kurátor. Fotó: Ludwig Múzeum
Zsófi, mesélnél a művészi életutadról? A szobraidról vagy ismert, de festő szakon végeztél.
Keresztes Zsófia: Nem merem magamat szobrásznak nevezni, nehogy meglincseljenek azok, akik tényleg szobrász szakon végeztek az egyetemen és mindent tudnak a szakmáról. Inkább a képzőművész kifejezést szoktam használni, abban nagyobb a mozgástér.
Ahogy körülnézek a műtermedben, mindössze egy rajzot látok a falon, és ott hátul elrejtve egy festményt. Minek köszönhető ez a művészeti fordulás?
Keresztes Zsófia: Igazából sosem történt fordulás, mert valójában sosem indultam el a festészeti pályán. A Kisképzőben kerámia szakra jártam, és az alapokat, amikkel máig dolgozom ott szedtem magamra. Úgy gondolom, hogy a szemléletem már ott kialakult, ugyanúgy a a munkához való hozzáállásom, és elkötelezettségem is, ezeket mind ott kaptam. Szalai László, keramikusművész osztályába jártam. Ő például azt szerette volna, hogy az Iparművészeti Egyetemre felvételizzek – ami most a MOME – szilikát szakra, ahol kerámiával és porcelánnal foglalkoznak a hallgatók, de úgy éreztem, hogy
a funkcionális tárgyak gyártása valahogy nem annyira a sajátom.
Akkoriban a barátnőmmel, emlékszem, mindig a festőszak előtt lebzseltünk. Áradt ki a terpentinszag a műtermekből, és valamilyen magasztos dolognak képzeltem el a festészetet. Így az egyetemre végül festőszakra jelentkeztem, és ezen a szakon is diplomáztam. Ennek ellenére már az első pár hónapban úgy éreztem, hogy nem nagyon találom a helyem, és mindig próbáltam kitörni a vászon síkjából. Hiányoztak a korábban megszokott formák és az ezekkel azonos térben létezés. Az egyetem közepe felé lett annyi bátorságom, hogy tényleg azt csináljak, amit szeretnék, és végül egy textilből készült installációval diplomáztam.
Most nagyon markáns a stílusod, már csak az anyagszerűséget tekintve is. Mint anyag, korábban mi volt nálad meghatározó?
Keresztes Zsófia: Az egyetem alatt textillel kísérleteztem, amiből háromdimenziós szobrokat készítettem. Ezeket kézzel és varrógéppel varrtam, és kitömtem őket egy vatelinszerű anyaggal, amivel teljesen szoborszerűek lettek. Ilyen technikával készült a diplomamunkám is. A választásban kulcsfontosságú volt, hogy én magam tudjam formázni az anyagot, és ne szoruljak külső segítségre. Meg akartam úszni azt, hogy mást be kelljen vonni a munkafolyamatokba, mivel számomra fontos a spontaneitás és a nyomhagyás, ebben elég klasszikus a hozzáállásom. Emiatt választottam a textilt és később a papírt, mint alapanyagot. Mindkettő könnyen kezelhető és próbáltam a saját technikámat kifejleszteni.
Ehhez képest most a katalógus hátuljában egy kisebb focicsapatnyi név szerepelt a műtárgy-kivitelezés alatt. Hogy készültek az új szobraid? Egyedül alkotsz a műteremben?
Keresztes Zsófia: Tavaly novemberig jóformán egyedül dolgoztam, csak Benkucs Tamás készítette el a fém alapokat a szobrokhoz. Legyártotta előre a tervek alapján a fémvázat, és akkor én arra építettem rá a „húst”, vagyis a polisztirolt. Ő volt az első, akivel elkezdtem közösen dolgozni a műveken. Akkor még az összes további munkafázist egyedül csináltam, mert nagyon félelmetes volt abba belegondolni, hogy valaki ide úgymond beköltözzön, és mellettem dolgozzon a szobrokon. (nevet) Ez később a hajrában nagy fordulatot vett, sok művész szállt be segíteni főként a mozaik felrakásában.
Hogy találtad és szeretted meg a fémváz plusz polisztirol plusz üvegmozaik kombinációt? Ez is egyfajta visszafordulás a kisképzős évekhez?
Keresztes Zsófia: Tekinthető visszafordulásnak, mivel az egyetem után inkább illékony, efemer munkákat hoztam létre, ezekben fontos volt koncepciózusan is a törékenység, a mulandóság. Ebben a kifejezésmódban a végtelen lehetőségek tárházát éreztem, hogy bármikor hozzáépíthetek ezekhez a tárgyakhoz, hogy nem kell lezárni egy-egy formát, nem kell végső döntéseket hozni. Hagytam magamnak mozgásteret, sok munkában többféle anyagot használtam, varrás, textil, papír, ragasztószalag, szóval mindig lehetett egy kis adalékot hozzáadni. Sok munka egy bizonyos térre volt kitalálva, és igényelte azt, hogy installáláskor jelen legyek, és például úgy szórjam ki azt az alapanyagot, hogy az valóban hozzáadjon a korábban létrehozott tárgyhoz és a részévé váljon.
Mint A négyzet című filmben a homok, amit összesöpörnek, és válságstáb állt föl. Azt jó látni, hogy ezen ti is jót nevettek!
Zsikla Mónika: Igen! De van azért, hogy krízishelyzet alakul ki.
Persze, egy installációt nem csak úgy kiszórunk. Nem akarom elviccelni!
Keresztes Zsófia: Szóval volt ez a korszak, amikor hagytam magamnak mindig egy menekülő útvonalat, később pedig inkább elkezdtem arra vágyni, hogy ezek a szobrok önmagukban tudjanak létezni, ne csak egy mesterséges környezetben. Az a célom, hogy bárhova is kerülnek, legyen egy olyan erős jelenlétük, ami nem szorul kiegészítésre. Ez azt is jelentheti, hogy nem csak egy white cube múzeumi térben tudnak létezni, hanem bármilyen hétköznapi környezetben.
Nagyon távoli a párhuzam, de a digitális fotónak is van egy lezáratlansága az analóg fotóhoz képest. Persze azt is nagyíthatod utána kedvedre, meg csinálhatsz belőle montázst, de a digitálisnál mindig ott van az érzés, hogy még egy kicsit hozzá tudsz nyúlni.
Keresztes Zsófia: Nekem személy szerint nagyon jót tett, hogy az utóbbi időben merek pontot tenni egy munka végére, el merem fogadni, hogy ennek most itt a vége és hogy mi az eredménye.
Na és mi lett? Mónival, valahogy úgy fogalmaztál a sajtótájékoztatón, hogy a cím nagyon enigmatikus. Mesélj, kérlek, erről a címről és az egész koncepcióról. Mit láthatunk Velencében?
Zsikla Mónika: A címet ahogy kitaláltam, Zsófi egyből beleszeretett. Ez lett meg először, Az álmok után: merek dacolni a károkkal. A kettőspont feltételez egy helyzetet, hogy elindul valami, ami az álmokban gyökerezik.
A vágyakat megfogalmazva felépítesz magadban totemeket, és aztán egyszer csak, amikor szembesülsz, visszafordulsz vagy megállsz. Merj szembesülni azzal, nem biztos, hogy az a legjobb, ahogyan az álmot elképzelted, vagy megépítetted azt a totemet, amire felmásztál, mert onnan le is lehet esni.
Keresztes Zsófia és Zsikla Mónika a műterem előtt, az Art Quarter Budapest lépcsőházában. Fotó: Sebestyén László / Forbes
Milyen referenciákra utaltok vissza?
Zsikla Mónika: Az egyik ilyen volt, ami Zsófit nagyon foglalkoztatta, és amire vissza is utal a kurátori szöveg, az úgynevezett sündisznóelmélet.
Keresztes Zsófia: A közösség vállalása és az empátia sokszor fájdalmas is lehet. Igazából az empátia sötét oldala, ami inspirálta ezt a kiállítást. És igen, a közösségvállalás, és az a fájdalom, vagy éppen kitettség, amit ezáltal megtapasztalhatunk.
Kanyarodjunk vissza egy kicsit. Miről szól ez az elmélet?
Zsikla Mónika: A lényege az, hogy Schopenhauer megfigyelte, hogy amikor a sündisznók bevackolnak télen a föld alá, mert fáznak és közel akarnak egymáshoz kerülni, hogy egymás testét melegítsék, akkor óhatatlanul megsértik egymást a tüskéikkel. A közeledés kényszerének és a szintén kényszerű eltávolodásnak egy nagyon sajátos dinamikája alakul ki közöttük. A túlélésüket az segítené, hogy összebújjanak, de az egymás tüskével sértése viszont arra predesztinálja őket, hogy mégiscsak el kell egymástól távolodniuk. Ez volt Schopenhauer elmélete, de aztán az egész XX. századi modern pszichológia átvette tőle ezt a metaforát, amit az intimitás természetére vonatkozóan kezdtek el használni. Zsófi mondta, hogy változatlanul foglalkoztatja őt ez az elmélet, és én azt javasoltam, hogy próbáljuk mindezt tovább gondolni és valami magyar párhuzamot is találni az elmélethez, és ezen a ponton dobtam be az Utas és a holdvilágot. Viszont amikor felmerül egy képzőművészeti projekttel kapcsolatban bármilyen irodalmi vonatkozás, akkor gyakran fordul elő, hogy
a kiállítás az irodalmi mű egy parafrázisává alakul, de ezt mi mindenképp el akartuk kerülni, mert nem színdarabolt, hanem kiállítást szerettünk volna csinálni.
Miért lett mégis fontos szerepe?
Zsikla Mónika: Egyetlen momentum az érdekes volt számunkra, ami összekapcsolódott a sündisznóelmélettel is. A regény főhőse ugye megházasodik, és elindul nászútra, és lett egy hirtelen felismerése, hogy hopp, és abban a pillanatban megtorpant.
Ráadásul Velencében van.
Zsikla Mónika: Velencében van, sőt még a ravennai mozaikok is kapcsolatban állnak a mozaikokkal. Lehet, hogy néha túl direktnek tűnnek ezek a kapcsolatok.
Keresztes Zsófia: De nem is feltétlenül a velencei helyszín, és a mozaikok, hanem az a felismerés, ami az idealizált álomképek vagy vágyak után van,
a főhős ugye bevállalja, hogy hátrahagyja a tökéletesnek hitt életét, akár sérülések árán is.
Zsikla Mónika: El kell indulnia, megkeresni a saját identitását, merthogy nem fog tudni anélkül tovább haladni az életben, és hogy azt a fajta polgári idillt, amit ez a házasság nyújthatott volna, maga mögött hagyta. Az álmok után, ami mondjuk a megházasodás, vagy kiteljesedés, végül is dacolt a károkkal.
Keresztes Zsófia: Nagyon jó mantraként működik a cím, ezt már több embertől hallottam. Annak ellenére, hogy nem feltétlenül pozitív, hisz utal arra, hogy valami összeomlott, mégis ad egyfajta erőt és magabiztosságot. Amikor elbizonytalanodtam ez alatt a hosszú felkészülés alatt, vagy féltem a munkák negatív megítélésben, vagy épp akadályok gördültek elénk a kivitelezésben, sokszor mondogattam magamban, hogy „merek dacolni a károkkal.”
És anélkül, hogy nagyon direkt lenne a kapcsolat, vagy kerestétek volna, de az Utas és holdvilág ráadásul még működik a helyi közegben is, az olasz fordítása kifejezetten népszerű, akárcsak Márai és Molnár Ferenc, és talán ez sem baj, hogy így a nemzetközi közegnek lesz egy plusz kapcsolódási pontja. Hogy néz ki a ti álmotok, hogy képzeljük el a kiállítóteret?
Zsikla Mónika: Van egy sajátos helyzet, hogy a magyar pavilon több mint száz éves, nagyon szép a története, és szimmetrikus a térszerkesztése. Ez jellemző Zsófi szobrászati komponálására is, hogy a szimmetriákat gyakran használja. Az egy fontos törekvés volt, hogy ne legyen egy ilyen pozitív kimenetele ennek a sztorinak, ne legyen az, hogy akkor vége. Ha mondjuk elindul egy főhős, egy útkereső, akár aki a pavilonba beér, ne legyen pozitív vége, hogy ja, megvan az identitásunk, és akkor hátra lehet dőlni. Hanem legyen olyan üzenete a helyzetnek, hogy van egy végtelenség ebben a sztoriban, van egy végtelen út.
Keresztes Zsófia: A végtelenjel nagyon sok szobron megjelenik, valahol például arcként, vagy akár DNS-szerű spirálként.
Melyek azok az identitáskérdések, amelyeket feszeget ez az anyag?
Keresztes Zsófia: Úgy képzeltem el ezt az egész installációt, mint egy élőlényt, aminek a fragmentumai szét vannak szórva a kiállítótérben. Ezek nem feltétlenül különálló egyének, hanem mindegyik része a másiknak, és olyanok együtt, mint egy szervezet, a belső szerveink, ahogy egymáshoz kapcsolódnak, és egymást segítik a működésben. Ezeket egy láncfolyammal kötjük össze, ami minden figurán keresztülfolyik majd, ez arra is rámutat, hogy nem tudunk egymás nélkül létezni, hogy szükségünk van a kapcsolódásra, azáltal formálódunk, vagy változunk. Ez egy teher is, hisz nem tudsz magadban létezni, és kiszolgáltatottá válsz másoknak. Mindegyik test különbözik a másiktól, bár úgy próbáltam meg őket felépíteni, hogy mindegyiknek meglegyen a tükörképe a két szélső teremben, mintha egymás avatarjai lennének. Meg lehet találni a párjukat, de mégis teljesen különböznek, olyan, mintha állandó mozgásban lennének, és nem érhető tetten melyik épp hol tart az alakulásban, fejlődésben.
A magyar pavilon belső udvarát elfoglaló, oltárszerű alkotás. Elsőként ez a látvány fogadja a betérőt. Fotó: Bíró Dávid / Ludwig Múzeum
A végtelenjelen kívül milyen motívum tér még vissza?
Keresztes Zsófia: Az egyik ilyen a könnycsepp, ami nagyon sokszor visszatér. Sok esetben salgópolcokon, mintha megkövesedett emlékfoszlányok, vagy tapasztalások lennének, amiket magunkra szedünk az életünk során, amiktől nehéz elszakadnunk. Az önsajnálathoz is köthetők, de ugyanakkor az együttérzésnek is lehet a motívuma, mintha ez a sok különböző személyiségtől vagy testtől származó könnycsepp egy rendszerbe kerülve eggyé válna, ezáltal osztozva egymás érzéseiben.
Az empátiáról többször beszéltél. Úgy érzed, hogy ebben változtál, empatikusabbá váltál? Ugyanakkor meg arról is beszélsz, hogy ez téged is tud sérteni, hogy az is veszélyes tud lenni, ha túl empatikus vagy, mert magadra húzol olyasmit, amit talán nem kéne.
Keresztes Zsófia: Igen, mert az nagyon kiszolgáltatottá teszi az embert. Ezt kísérletekkel is bizonyították, az a „fájdalom” amit az empátia okoz, lekövethető az agy bizonyos részein.
De azt jól értettem, hogy úgy érzed, hogy korábban nem feltétlen voltál ilyen? Tehát, ez egy fejlődési időszak?
Keresztes Zsófia: Nem engedtem annyira közel magamhoz az embereket, sokkal zárkózottabb voltam.
És a művészeten keresztül változtál? Vagy amúgy is változtál és ez kivetült?
Keresztes Zsófia: Is-is, azelőtt mindent egyedül akartam megoldani, és ez baromi terhes volt, és sokszor fájdalmas is. Nekem ez az elmúlt közel másfél éves időszak segített abban, hogy jobban tudjak nyitni mások felé, részben az a közösség is hozzájárult ehhez, ami a műteremben formálódott. Kialakult valamiféle kötődés és bizalom azáltal, hogy ki mertem engedni a kezemből bizonyos munkafolyamatokat, amiket eddig elképzelhetetlennek tartottam.
Amit láthatunk majd ezekben a terekben, ahogy említetted is, megkövült könnycseppek, testfragmentumok, végtelenek, láncok. Hogy készülnek ezek az alkotások?
Keresztes Zsófia: Nehezítés volt, hogy kevesebb spontaneitás jutott az alkotói folyamatba, mivel szétszedhetőnek kellett lenni a szobroknak, és a méretük miatt szükség volt egyfajta belső merevítésre. Amikor már megvan a fémváz, akkor formailag nem tudsz annyira eltérni az eredeti elképzeléstől. Azelőtt jellemzően úgy dolgoztam, hogy fokozatosan épült fel a forma, és véletleneknek is nagyobb szerep jutott.
Festészeti párhuzammal ez olyan, minthogyha egy freskót készítenél egy pontos terv alapján. Tehát a tervszerűség és a spontaneitás viszonya hasonló lehet, ha jól képzelem.
Keresztes Zsófia: Igen, és ezt nekem nagyon nehéz volt elfogadni. Miután megvoltak a fémvázak, elkezdtem rájuk építeni a polisztirolt rétegeket, majd száradás után elkezdem faragni, végül lecsiszolom a formát, ezek után felragasztjuk a felületre az apró mozaikszemeket, amik ugye két és félszer két és fél centisek gyárilag, szóval ezeket még egy speciális mozaiktörő fogóval apró darabokra vágjuk, hogy minél pontosabban tudják követni a formát. A legeslegutolsó fázis a fugázás, ami az iszappakoláshoz hasonlatos, nagyon élveztem, a sűrű cementfugával kézzel végigdörzsölni ezeket a testeket, és miután minden kis rés feltöltődik, tiszta vízzel nagyon sokszor lemossuk őket, míg elő nem tűnik a vékony, éles vonalháló, ami a kapcsolódási pontokat határolja. Ezt a fázist már évek óta anyukámmal csinálom. Valahogy ebben a fugázásban egymásra találtunk. Egyébként apukám is beszállt a kivitelezésbe, sok könnycseppre ő rakosgatta fel a mozaikokat. (nevet)
Azért ez elég melósnak tűnik.
Keresztes Zsófia: Igen, panaszkodtam is eleget arról, hogy fizikailag is kikészültem ez idő alatt.
Akkor most jól jön, hogy nem márvánnyal dolgozol.
Keresztes Zsófia: Igen, az még egy nehezítés lenne. Valahogy mégis jó érzéssel tölt el ennyi energiát beléjük tenni, én úgy érzem, ez erősíti a munkákat. Azt hiszem, nem tudnék úgy készíteni szobrot, hogy megrajzolom egy 3d-s programban, és kinyomtattatom a műhelyben. Nekem szükségem van a fizikai kapcsolatra. Ebben nagyon konzervatív vagyok, vagy régimódi gondolkodású.
A színeket speciálisan neked gyártják le, vagy van egy paletta, amiből választani lehet?
Keresztes Zsófia: Minden gyártónak megvannak a saját árnyalatai. Több gyártótól rendelek, és én például főleg a hússzíneket preferálom, szeretem, ha minél hasonlatosabbak az emberi test színeihez, így jellemzőek a halvány rózsaszínek, a zöldet csak a szemben használtam, a kék a könnycseppeknek a színe.
Keresztes Zsófia a műtermében. A mozaikok felragasztása számára meditatív tevékenység. Fotó: Sebestyén László / Forbes
Milyen nemzetközi fogadtatásra számítasz?
Zsikla Mónika: Nagyon nagy az érdeklődés. De szerintem ezt megelőzte az, hogy Zsófinak tök nagy a nemzetközi reputációja.
Keresztes Zsófia: Valahogy külföldről mindig több megkeresés érkezett. Persze valószínű, hogy ez a bécsi Gianni Manhattan galériával való együttműködés miatt is van így. Ez egy viszonylag fiatal kereskedelmi galéria, körülbelül öt éve működik, és negyedik éve dolgozunk együtt.
Mi következhet egy művész pályájával a Biennále után? Várható ettől egy még komolyabb nemzetközi érdeklődés?
Zsikla Mónika: Szerintem abszolút. Egy művész pályájában sokkal inkább meghatározható ez, mint mondjuk a kurátor pályájában. Két dologban vagyok egészen biztos, hogy Zsófinak lesz egy szuper galériása, akár tengerentúli is, a másik pedig az, hogy még több olyan intézményi kiállítási helyzet lesz, nagy volumenű kiállítások előtt áll. Én nagyon sokat várok, és azt képzelem, hogy ez be is fog igazolódni.
Milyen lakmuszpapírja van annak, hogy valami mennyire lesz menő?
Zsikla Mónika: Zsófi annyira Zeitgeist, hogy egyszerűen benne van a levegőben. Nem tudom másképp mondani. Van egy nagyon nagy nemzetközi érdeklődés, ami már egy ideje tart, de most talán még inkább csúcsra van járatva a női alkotók iránt, szóval ez talán egy fontos szempont még, vagy egy olyan szempont, ami mindenképp erősíti azt, hogy ő szerepel.
Keresztes Zsófia: Az idei Velencei Biennálé fő tematikájában pedig van egy nagyon erős szürrealista vonal, amibe jól belesimul a projektünk.
Zsikla Mónika: Szerintem még az is egy nagyon előremutató, hogy a szobor, a mozaik, a mozaikszobor, egyszóval ismerős faktorok úgy vannak újrajátszva, hogy beég a retinádba.
És milyen hatása lehet mindennek a műtárgypiacon? Itthon drágának számítanak ezek az alkotások, de nemzetközi szinten meg gondolom, azt nem értik, miért csak ennyi.
Keresztes Zsófia: Igen, 2018-ban az egyik megnyitómon Bécsben valaki megjegyezte, hogy „nem is olyan drága”, és nemzetközi viszonylatban tényleg van hova felzárkózni.
Arra is gondolok most, hogy például a szobrászati munkákat általában nehezebb eladni, vagy nehezebb jó áron eladni. Ti ettől azt várjátok, hogy ezen a pozíción javít?
Zsikla Mónika: Én azt érzem, hogy Zsófi pár év múlva egy iszonyú nagy stúdió tulajdonosa lesz. A szobrászatot eleve nem könnyű eladni, de Zsófi a saját generációján belül Magyarországon talán az egyik legdrágább művész. Magyar viszonylatban Zsófi generációjából a festők a szobrokhoz képest nagyon olcsóak. Erre néha rá is csodálkoznak a gyűjtők, pedig egy szobor, egy műtárgy, pont attól, hogy százötven kiló, materiálisan is iszonyú sokba kerül.
Zsikla Mónika kurátor és Keresztes Zsófia Az álmok után: merek dacolni a károkkal című kiállítása 2022. november 27-ig látogatható az 59. Velencei Képzőművészeti Biennálén, a Giardini területén, majd az anyagot az év végén Budapesten, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban állítják ki.
