Ami más városnak a sirály, az itt a papagáj. A madarakkal simán találkozhatunk a város parkjaiban, az utcákon elültetett narancsfákon vagy az erkélyeken. A város legfontosabb állatszimbóluma mégsem ez: ugyan repül, mégsem madár. A turistákat szeretik, de a piacot nem hagyták elbazárosodni, a modern építészetet pedig jobban értékelik, mint bárhol. Valencia.
„Jobbra, ez itt a stadion. Ebben az évben volt száz éves. A futball temploma. Nagyszerű játékosaink voltak a történelem folyamán.” A valenciai régiót felfedező utunk harmadik napjának reggelén, idegenvezetőnk alig szállt fel a buszra, azonnal helyrerakta, hogy errefelé milyen szenvedélyesen szeretik a focit. Annyira, hogy még bemutatkozni is elfelejtett, a mondata végén pedig már szinte kiabált. „Verri importante! Verri importante!”
A stadiontól az operáig
Sőt, később azt is megtudhattuk tőle, hogy a városi múzeumon ugyan a sárkány, az aragón királyi szimbólum szerepel, de az itteniek egy részének semmiképpen sem ez az elképzelhető legcsodásabb lény.
„Szép a sárkány, de a denevér még szebb” – és jó helyen keresgélünk, ha a fociklub körül sejtjük a megfejtést.
A meredek lelátóiról híres-hírhedt építményt régen egy Mestella nevű öntözőcsatorna határolta délről, erről kapta a nevét is. Bájos részlet száz évvel ezelőttről, hogy az egyik oldalon állítólag csak ezt átugorva lehetett bejutni a stadionba.
Biztos sokan emlékeznek még a jellegzetes frizurájú Gaizka Mendietára és az ezredforduló környékének sikercsapatára: bizony, ők is denevéres mezt húztak magukra. És itt elmesélhetném azt a viccet, hogy mit mond az apuka a fiának, mit hozzon a hentestől. – Hozzál hurkát, de ne véreset! – Denevéreset? (De ez egy cikk, úgyhogy nem mesélek vicceket!)
Az Estadio Mestalla egyébként valóban lenyűgöző, és bár a stadiontúra nem az első gondolatom egy ismeretlen városban, a meredek lelátóiról is ismert pályára vissza kell térni. A Valencia FC otthonát 1923-ban építették, ekkor még 17 ezer főt tudott befogadni. Később bővítették, de 1957 októberében a Turia folyó áttörte a gátjait, és megrongálta a Mestallát.
Calatrava és a város közös víziója huszonöt évig épült. Kevés építész válthat valóra ilyen hatalmas álmot – igaz, kevesen is álmodnak ekkorát.
„Ez a folyónk, víz nélkül. Volt egy nagy árvíz, amiben emberek haltak meg, és akkor arra gondoltunk, hogy a városon kívül jobb lesz neki.” Ez volt az a tengerbe torkolló folyó, aminek többé-kevésbé a jólétét is köszönhette a város, nélkülözhetetlen volt a környékbeli gazdák számára, mégis majdnem elpusztította. Végül egy mesterséges, a várost elkerülő medret építettek neki,
a folyómeder helyén pedig egy olyan modern központ épült föl Santiago Calatrava és Félix Candéla tervei szerint, ami önmagában is egy hétre való programot kínál.
Calatrava alkotásai (mínusz a biciklisek).
A Művészetek Városa (Ciutat de les Art) tényleg lenyűgöző. Négyezer nézőt befogadó operaház (Palau de les Arts Reina Sofía), természettudományi múzeum (Museu de les Ciències Príncep Felip), szoborkert (L’Umbracle), konferenciaközpont, diszkó, Európa legnagyobb akváriuma (L’Oceanográfic) – tényleg van itt minden, és az egész együttes annyira látványos, hogy egy önálló látogatást is megér.
A nagycsarnok, turistacsoportok nélkül
„Valencia nemet mondott arra, hogy a központi piaca turistalátványosság legyen. Csoportként tilos bejárni, ellentétben mondjuk a barcelonai piacokkal”
– mondja Irma Mariscal. Itt született, idegenvezetőnek tanult, most egy kis céget vezet, és néhány perc után látszik, hogy lelkesen szereti a várost.
A központi vásárcsarnok (Mercado Central) 1914 és 1928 között épült, a város kellős közepén. Az épület homlokzatát tradicionális csempék díszítik, a belső tér fő látványosságai maguk a tetőszerkezetet tartó, eiffeli szerkezetekre emlékeztető vasárkádok. És természetesen az áruk, hiszen a 8000 négyzetméteres terület tobzódik a színekben: friss zöldségek, gyümölcsök, halak, húsok, az egész nemcsak látványos, de az is biztos, hogy itt nem a hűtőházakban hónapok óta elfekvő áru szomorkodik.
A Mercado Central 1914 és 1928 között épült.
A helyiek napi rutinjához képest korán, már 7:30-kor kinyit, hogy az árusok délután 3 környékén lehúzzák a fémrácsokat, és induljanak sziesztázni. Jóllehet szép számmal járnak ide enni és nézelődni turisták is hétfőtől szombatig, de a vezetett csoportokat nem engedik be, és az árusok sem az ő kábításukra rendezkedtek be.
Az óvárosban egyébként egész hosszú sétákat tehetünk anélkül, hogy akár egyetlen autóval is találkoznánk. A város nagyon elszánt abban, hogy a belső részeken javítsák az életminőséget, sorra alakítják ki a gyalogos zónákat, és akadálymentesítik a közterületeket. Tavaly például egy nagy tér átalakítását fejezték be, ami így megtelt teraszokkal és emberekkel, akik jól érzik ott magukat, a korábbi parkoló helyén.
A Szent Szűz tér a város egyik főtere, és teraszaival az egyik legfontosabb közösségi- és találkozóhelye. Kicsit olyan, mint a budapestieknek „az óra alatt”.
És ha már közlekedés: az egyik zebrán apró szimbólumokat figyeltem meg, aminek a jelentése elsőre nem feltétlenül volt világos. Később utánanéztem, és kiderült, hogy ezek a felfesthesthető, egyszerű jelek az autista emberek számára sokat jelentenek, és számukra ez jelenti az akadálymentesítést. Számunkra a napi rutin, hogy hogy kelünk át biztonságosan a zebrán, nekik ez a néhány egyszerű jel segít.
Rokonszenves húzás a várostól.
A teraszok és az erkélyek egyébként központi szerepet töltenek be az itteniek mindennapjaiban, a hétköznapi kapcsolatokban.
„Az erkélyeket ma arra használjuk, hogy borozzunk vagy vacsorázzunk. Régen a teraszok arra voltak, hogy a szomszédokkal kommunikáljunk. Ma is működik a rendszer, hogy kosarakat húznak át egymáshoz, amikor szükségük van valamire” – meséli Irma Mariscal.
Az egyik téren ha nem is roskadozó, de terméssel bőven megáldott narancsfákba botlunk. „Ezt a narancsot sose esszük meg, mert szörnyen savas. Hogy honnan ismerjük fel? Egy kis levélből elindul egy másik, nagyobb. Na, ha ezt látjuk, azt biztosan nem tudjuk megenni.”
A narancsfa szép, de nem éri meg megdézsmálni, rettentően savas.
Néhány sarokkal arrébb aztán arról is mesél, hogy míg Katalónia inkább ipari, ez sokkal inkább mezőgazdasági régió, a termények pedig a házakon is megjelennek. Az épületek díszítésén bőven van narancs, virágszirmok, moorberry (mórbogyó), néha még csirke, nyúl vagy kacsa is feltűnik. Van, hogy néhány méteren belül, a fenti állat- és növénykertet mi úgy két perc séta alatt begyűjthettük a „modernista” házakról. (A modernismo szó itt a szecessziót takarja.)
A paella
Ha Valenciáról van szó, nem feledkezhetünk meg a legfontosabb ételről, a paelláról. Távolról a rizottó rokona, de míg az olasz étel inkább vajjal, borral készül, és folyamatosan kevergetni kell, addig a spanyol verzió a kevésbé idegbeteg szakácsok étele, ezt ugyanis tilos kevergetni. Egy speciális, nagyon széles, lapos serpenyőszerűségben készül, sáfránnyal, olívaolajjal, citrommal.
Eredetileg angolnából, csigából, zöldbabból készült, később számos verziója alakult ki. Ma már készítik tenger gyümölcseivel, csirkével, nyúllal, angolnával, tokaszalonnával, nero di sepiával és még ezernyi módon. Sőt, kipróbáltuk a fideuát is, ami távolról nézve egy paella, de ebben az esetben a rizs helyett egy speciális tésztát használnak.
A családok tipikus ünnepi étele ez,
de az éttermekben annál gyakrabban, a hétköznapokon is látni a kétfülű serpenyőkbe kétoldalról kapaszkodó pincéreket.
A Mestalla nem csak focimeccseknek ad otthont. Elképesztő, hogy létezik ilyen, de a drámai pillanat a World Paella Day Cup díjátadóját örökíti meg.
A környékbeli földek közül sok specializálódott a rizstermelésre, az árasztásos időszakban ezüstösen csillog a táj. De nemcsak gazdaságilag fontos szereplő, hanem kulturálisan is, amit mi sem bizonyít jobban a Museo del Arroz. Vagyis a Rizsmúzeum. Hát nem csodálatos?
A valenciai régió elsősorban a mezőgazdaságból, és ma már a turizmusból él.
Tipp: Spanyolország keleti partvidéke kifejezetten könnyen megközelíthető, a sajtóutat szervező Wizz Air például két városba is repül a régióba Budapestről. Castellón a régió központjától északra, a forgalmasabb Alicante pedig Valenciától délre található, utóbbi óvárosa akár egy önálló látogatást is megér. De Valenciáról legyen elég most ennyi, az egész régióról még hosszabban, a márciusi nyomtatott Forbesban írunk.
Fotók: Unsplash
