Éveket vártunk rá, végre megérkezett – ilyen a The Last of Us HBO-sorozat. Spoilermentes kritika.
Két évtizede pontosan ugyanazt a menetrendet követik Hollywood videójáték-adaptációs próbálkozásai – nagyjából az összes. Ha te is saját filmmel, sorozattal csatlakoznál a mozgalomhoz, csak ennyit kell tenned.
- Vásárolj az alkotóktól olyan felkapott IP-t (intellectual propertyt, azaz szellemi terméket), amit legalább a gamerközösség egyik alfaja (playstationösök, online szerepjátékozók, WoW-osok) szorosan a kebléhez ölelt.
- Építs masszív várakozásokat a szereplőgárdáról szóló információk, első snittek és a tévés-mozis sztorivonal hájpolásával.
- Végezetül mutasd be a kész művet, közben pedig jajgatva fogd a fejed a rajongói csalódáscunamitól és a rémhosszú „hol rontották el” véleménycikkek sorozatától, ahol azt firtatják, hogyan korcsosítottad el saját, felesleges ötleteiddel és értelmezéseddel a szeretett játék minden aspektusát.
Persze, születtek már emészthető (Vaják, szigorúan az első évad), a kritikai bukás ellenére amúgy szórakoztató (az Angelina Jolie-féle első Tomb Raider), vagy egyenesen jó adaptációk (Arcane a Netflixen), de kivételként ezek sajnos csak a szabályt erősítik.
Videójátékok általában valóban nem működtek eddig filmkockákon. A felbőszült, sokszor toxikus rajongósereg darázsfészkét épp ezért felesleges a hollywoodi pénzes bottal piszkálni, gondolhatnánk.
Fotó: HBO
Ennek tudatában vághattak neki az HBO-nál a The Last of Us megsorozatosításának. Az idén tíz éve megjelent videójáték adaptálásánál ráadásul fokozottan emelte a fenti kockázatokat, hogy az akció-kalandjáték kétségkívül a játékipar egyik Szent Grálja. Történetének is hála már megjelenéskor beírta magát a legnagyobbak közé, amit aztán díjak, év végi toplisták, konzolgenerációs bestofok sorai nyomatékosítottak még tovább.
A kérdés csak az, vajon képes lesz-e sorozatként is érvényesülni a világ egyik, ha nem a legjobb sztorija.
A válasz: igen. Az eredetihez viszont óvatosan hasonlítgassuk.
Már láttunk zombiapokalipszist – de nem ilyet
Vétek lenne a The Last of Ust egyszerű zombis sorozatnak gondolni. Még akkor is, ha a 2013-as játék nagy részét azok öldöklésével töltjük. A sztori szerint 2003-ban (legalábbis a tévéképernyőn, az eredeti játékban a játék megjelenése az időpont) kitörő pandémia okozója laborban fejlesztett vírus helyett a szériában már egy genetikailag mutálódó gomba, a cordyceps, ez veszi át parazitaként az irányítást az emberi elme felett.
A többi innentől – a zombik kreatívan kidolgozott, gomba-gore alfajain és spórával is való terjedésén kívül – már a zsánerbe illő toposz: a vérengző teremtmények harapás és öldöklés útján terjesztik a fertőzést. Karanténzónák, elnyomó katonai fegyelem, a természet által visszakövetelt, növényekkel benőtt felhőkarcolók posztapokaliptikus látképe.
Látszatra talán semmi különleges.
Csakhogy mindez üres öldöklés helyett inkább hátteret fest a Naughty Dog fejlesztőstúdió által eredetileg megálmodott, briliánsan megírt karakterdrámáinak. A fenyegetés tapinthatósága és a sztorit elindító küldetéselem persze ettől még konstans pont mind a játék, mind pedig a sorozat világában. A bostoni karanténzóna csempészére, Joel Millerre (Pedro Pascal) különös szállítmányt bíznak: egy lányt, Ellie-t (Bella Ramsey), hogy vigye keresztül a szétrombolt Egyesült Államok disztópikus világában, hogy aztán vakcina készülhessen a lány segítségével.
Fotó: HBO
Mégis, ami fontos, és amitől az összes eddigi zombivilággal operáló sorozattól elrugaszkodó profi történet a The Last of Us, az Joel és Ellie útja, a kezdeti csempész-csempészáru dinamikából szépen apa-lánya párossá átforduló kapcsolat elmesélése. Adj hozzá még pár, a mellékszereplőktől érkező, szintén kiválóan megírt személyes tragédiát, és máris kapsz egy játékot – jelen esetben sorozatot –, amit bizony mindenkinek játszania, néznie kell.
Máshogy működik, mint a játék
Azért, hogy a játék briliáns sztorija, szíve-lelke megugorja a videójáték-adaptációk kritikus lécét, az HBO nem variált, a játékot író Neil Druckmannt igazolta le a sorozathoz is. Druckmannhez, aki eddig szinte kizárólag csak játékok írásával foglalkozott, a szintén HBO-s Csernobil sikersorozat alkotóját, Craig Mazint rakták kvázi felvigyázónak, hogy a tévés tapasztalat is meglegyen.
Ez önmagában még nem recept a sikerhez – a játék második részéhez Druckmann a Westworld írógárdájából igazolt alkotótársat, az enyhén szólva vegyes fogadtatású projektben pedig tényleg voltak itt-ott narratív bukfencek –, de mindenképp ígéretes kezdésnek tűnt a sorozat bejelentésekor.
Fotó: HBO
Az ígéret tényleg beteljesülni látszik. Remek, feszült, tempós évadnyitánnyal érkezik majd a sorozat a kábelcsatornára és az HBO Maxra január 16-án. A közel másfél órás felvezető kiváló rendezéssel, az eredeti sztorit itt-ott szépen kiegészítve dübörög a képernyőn. Ha az évad végéig is képes lesz ugyanezt a szintet hozni, akkor a játékok mellett a sorozatok világában is az egyik legnagyobb alkotásként írja be magát a popkultúra panteonjába.
Csakhogy ezt a tökéletes replikát útközben elhagyjuk, és valahogy mégsem ugyanaz a hatás, mint a játékban.
Persze ez egyrészt köszönhető a műfaji korlátoknak. Egy játék, aminek játékosként szerves része és aktív formálója vagy, sokkal nagyobb bevonódást feltételez, mint amikor passzív nézőként követed az eseményeket a képernyődön. Ettől függetlenül a szempárok beszippantása talán a kelleténél kevésbé működik a sorozat esetében.
Valahogy hiányzik a játék szívéhez-lelkéhez adó, felfedezős holtidő, amit Ellie-vel együtt töltesz csevegve. Ezt bizony nehéz tévés keretek közé szorítani, ahol a tempó és az egyórás részek korlátai kénytelen-kelletlen visszavesznek a nagyjából 18 órás játékidőből. Mégis a tempó az, amivel talán a legtöbb gond akad: egyszerre sokat akaró, főbb szálakon végigzakatoló eredményt kapunk az évad feléig, ahol egyes fordulatok érzelmi súlya sajnos a kanyarban sincs a játékhoz képest.
Nincs minden a helyén – ami nem feltétlen baj
Külön bátorságra vall, hogy a replikaérzést nemcsak a szigorúbb tempó miatt hagyjuk hátra, hanem mert egy-egy epizód mer újat vagy mást mutatni, elrugaszkodni a kiinduló sztoritól. Az eredeti végkifejletektől való eltérés néhol igen hálásan kamatozódik a képernyőn, néhol viszont azért hagy kivetnivalót maga után.
Az egyik új, a játékban nem szereplő karakterre például rémesen sok képernyőpercet ölnek a semmiért, egydimenziós motivációval és szerepkörrel próbálva évad közepi ellenséget prezentálni.
Fotó: HBO
A narratíva változtatása és felesleges toldalékolása mellett ami még igazán hiányzik a játékkal szemben, azok a grandiózus tájak, vagy épp a világrajz, amit az eredeti játékban például az ott fellelhető levelek mélyítettek tovább. Az első évad állítólagos 100 millió dolláros büdzséje hiába kirívó, ezek szerint mégis megálljt parancsolt sok elképzelésnek, ettől pedig kicsit üresebbnek érződik az HBO-sorozat kinézete, mint a játéké.
A színészek mindennek ellenére szerencsére jól működnek. Pedro Pascal (A Mandalóri, Wonder Woman 1984) egy az egyben hozza Joel szerepét, Anna Torv (A rejtély) pedig kiemelkedő, Emmy-díj közeli alakítást hoz a főhős régi csempésztársaként, Tessként. Bár kár, hogy sokszor nem használják ki a tehetségét. A Trónok harcában brillírozó, de a szereplőgárda bejelentésekor a legnagyobb kétségeket keltő Bella Ramsey is hozza azt, amit szükséges – de érződik, hogy karakterének jelenléte egyelőre nem villant akkorát, mint az eredetileg Ashley Johnson hangján megszólaló, játékbeli Ellie.
A játékos elvárásokkal szemben egy hangyányit alulmaradva, de minden apró hibától függetlenül bőven átlag felett robog az HBO-s The Last of Us is – a második játékkal pedig lesz bőven idejük precízre ütni a hollywoodi adaptációk mától egy fokkal jobb hírnevét.
A The Last of Us január 16-án indul az HBO kábelcsatornán, valamint az HBO Max streamingszolgáltatón. A kritika a kilencrészes évad első négy epizódja alapján íródott. A borítóképen Bella Ramsey mint Ellie és Pedro Pascal mint Joel.
