Szombati Orsi világutazó, Magyarország egyik legnépszerűbb, legnagyobb elérésű utazóbloggere, akit százezrek követnek. Lenyűgöző fotóit és videóit, ragyogó tekintetét és széles mosolyát, na meg irigylésre méltó kalandjait figyelve és olvasva aligha gondolnánk, hogy egy gyilkos kór és egy életmentő műtét után építette újra önmagát, és a modern kori zarándoklét nem mindennapi életformáját. Orsi utazik, lát, ír és mutat, mert ezektől érzi igazán, hogy él. És ha valaki, hát ő tényleg él.
„Hogy mit adott nekem ez a betegség? Nagyon sok erőt és hitet, legfőképp önmagamban. Hogy megváltoztatta-e az életemet? Azon kívül is, hogy elvette a lehetőségét annak, hogy biológiai értelemben véve saját gyermekem legyen, igen. Hogy jobb lett-e az életem? Igen, és ezt teljes meggyőződéssel állítom.”
Elolvastam Szombati Orsi 2019. március 13-án közzétett, Második esély című írását, és éreztem, hogy a szívizmomig ér minden szava. Mondom is neki, amikor már Budapesten kávézunk, hogy az ő sztoriját sajnos nem tudom nála jobban, szebben vagy nemesebben megírni.
Orsi főállású bloggerként utazik, Magyarországon ő a legnépszerűbb ebben a műfajban, és ahogy mondja, nemcsak megéli, de igyekszik meg is írni a világot. Ez annyira sikerül neki, hogy Traveladdict nevű oldalát ma összesen mintegy 250 ezren követik a különböző közösségi médiafelületeken.
De hogy hogy kezdődött ez az életre szóló utazás?
„Amikor eljutottam két különleges helyre, az egyik Borneó szigete volt, a másik Szudán, valójában akkor fogalmazódott meg az igény a barátaim részéről és magamban is, hogy jó lenne minél több emberrel megosztani ezeket a beszámolókat. Mert mesélni szeretnék róluk.”
2018-ban kezdett blogolni, és egyre több időt foglalkozott ezzel. Beszámolóit, főként miután blogja egyre többször került ki az Index címlapjára, tízezrek kezdték olvasni. Érett benne, hogy főállásban utazna, mert noha multis karrierjében is halmozta a sikereket, más életre vágyott. Felmondott, és 2021-ben 11 hónap alatt végigjárta az Országos Kékkört, azaz első nőként teljesítette egy éven belül a 2550 kilométeres Kéktúrát. A táv csaknem kétharmadát egyedül tette meg. Ez pedig még mélyebb hitet adott neki. Önmagában, és abban, hogy igenis élheti azt az életet, amire vágyik.
Nyolc éve is remek életem volt – nem csak külső szemmel, akkor én is úgy éreztem. De a mostani, az egy összehasonlíthatatlanul gazdagabb élet – fogalmaz Orsi. Fotó: Sebestyén László
Megy, lát, beszippant, megmutat
Amikor megismertem Orsit egy sajtóúton Mauritiuson, melegséget árasztó, bájos mosolyú, professzionális és felkészült tartalomgyártóként mozgott. Már az első napokban rengeteg információt adott át csapatunknak a szigetországról, annak különleges – útikönyvben és neten alig felfedezhető – helyeiről és jelenségeiről, miközben velünk együtt szívta magába ő is a szellemét, sokszor szinte leírhatatlan látványvilágát, és persze a különleges találkozásokat a mauritiusi emberekkel.
Orsi küldetésszerűen, mégis szívvel és derűvel rögzítette a fotókat, videókat, kipróbált minden sziklaormot, hogy megtalálja a legjobb panorámát, ajándékokat vadászott a követőinek. Mozdulatai és tekintete is azt üzenték: szimplán csak élvezi a létet.
Megy, lát, beszippant, majd tartalmat gyárt, hogy amit ő érez, azt másoknak is megmutassa. Úgy éreztem, ez nem öncélú magamutogatás, egyszerűen ő nem csak magának akarja látni a világot. Aztán, az egyik vacsora után kiültünk beszélgetni az Indiai-óceán partján lévő teraszra. Miközben a hullámok csapdosták a köveket, én pedig hallgattam őt, hirtelen végigfutott bennem a felismerés: Mauritius nemcsak a helyiekkel való izgalmas találkozásokat tartogatta nekem.
„Hatalmas bakancslistás álom vált valóra azzal, hogy eljutottam Raja Ampatra, a pápuák földjére. A világ leggazdagabb korallzátonyai között merültem és közben felfedeztem a paradicsomi szigetvilágot is.” Fotó: Szombati Orsi / Traveladdict
Újratervezés
Orsi közgazdász, illetve marketing és kommunikáció szakokon végzett, majd több mint tizenöt évig dolgozott multinacionális cégeknél, ügynökségeknél, vezető beosztásban. Szinte – mint fogalmaz – tervszerűen élte az életét, és sikeresnek gondolta azt. Addig, amíg rá nem jött, hogy ez a terv nem az ő terve az életre.
Nem a napi robot, azaz a multis környezet és a kemény munkában való kiégés hozta azonban el ezt a felismerést. Hanem az, hogy harminckét évesen rákot diagnosztizáltak nála. Annak ellenére történt így – mesélte még Mauritiuson –, hogy ő tipikusan az, aki rendszeresen jár a szűrésekre, egészségesen él, sportol.
„Azt gondoltam, ilyen velem sohasem történhet meg.”
Pofonszerű volt a diagnózis: előrehaladott méhnyakrák, áttétekkel. Aztán 2015. március tizenharmadikán, pénteken Orsi arra ébredt az életmentő műtétből, hogy az addigi életterve következő állomásait az altatásban törölték.
Olyan súlyos helyzetet hozott a műtéti feltárás, hogy Orsi méhét, petefészkeit és kismedencei nyirokcsomóit is el kellett távolítani az áttétek miatt.
„Felvágva, megfosztva a szerveidtől, majd utána újraalkotva ugyanabban az ágyban felébredni, ahonnan elvittek… Érdekes módon arra, hogy fizikailag mekkora fájdalmaim voltak az első napokban, nem emlékszem. Ahogy arra sem, mennyire megerőltető volt végigcsinálni az előírt hathetes sugárkezelést és kemoterápiát az éppen csak regenerálódó szervezetemmel.”
Ezt még a Másik esélyben írta. De szóban is megindít, amikor már itt, Pesten elmondja: nemcsak a vágyott gyermek – biológiai – lehetőségének elvesztése, sőt, nem is a veszteségérzet kezdett el új kapukat nyitni benne. A műtét után, a kezelések alatt sorozatban jöttek a felismerések.
„A világ egyik lezártabb országába, Türkmenisztánba egyedül utaztam el. Aludtam jurtában, helyi családoknál és felkerestem az egykori ősóceán maradványát, a Yangykala kanyont is.” Fotó: Szombati Orsi / Traveladdict
Hála
Ferencvárosban ülünk, a fákon átsüt a tavaszi napsugár és Orsi ugyanazzal, a képein is látható mosollyal mesél legutóbbi útjáról (Szaúd-Arábia) és kalandjairól. Élvezettel hallgatom, ahogy nemcsak magába szívja és újraéli, hanem át is adja az élményeket. Miután pedig faggatom, arról mesél, hogyan lett ő ilyen. Ilyen életteli, derűs és hálás. Hogyan tanulta meg értékelni azt, amije van, felfedezte az apró dolgokban megbújó örömöt, és hogyan jött rá, hogy nem tárgyakat, hanem élményeket szeretne gyűjteni. Mert az ominózus naplóbejegyzésben is úgy folytatódik az idézet:
„(…) Arra viszont határozottan emlékszem, ahogy épp jövök haza autóval egy késő délutáni kezelésről. A nap melegíti az arcomat az üvegen keresztül és én elsírom magam attól, hogy milyen boldog vagyok, hogy élek.”
Forbes: Miért érezted azt, hogy a betegséged és gyógyulásod történetét meg kell osztanod?
Szombati Orsi: Azt szerettem volna megmutatni, hogy ez nem egy tabu, pedig a betegségeket ma is annak kezelik sokan. Szerettem volna erről beszélni, mert ez nem szégyen. Másoknak is el akartam mondani, hogy nem tehetnek róla, ha megbetegedtek. Bárkivel előfordulhat.
Senkinek a homlokára nincs ráírva, ahogy az enyémre sem, hogy ráktúlélő vagyok.
Szóval egyrészt a sztereotípiákat szerettem volna ledönteni ezzel az írásommal, mert miközben én is megkaptam, hogy „micsoda életet élsz, csak utazgatsz”, valójában sosem tudhatjuk, hogy ki honnan jön, kinek mi az útja, ami odáig vezetett, hogy az lett, aki ma. Másrészt szerettem volna erőt adni azoknak, akik nehéz helyzetben vannak, vagy valamelyik családtagjuk, közeli barátjuk küzd a túlélésért. Meg akartam mutatni, hogy van kiút, és meg lehet gyógyulni, győztesként is ki lehet jönni egy betegségből. Nem csak a fizikai gyógyulásra gondolok, hanem arra, hogy újra lehet kezdeni egy életet a nulláról. Hogy sosem késő.
Fel sem merült, hogy belekeseredsz a történtekbe?
Nagyon hamar, már az utókezelések ideje alatt éreztem: értékelem, hogy élek. De nem volt könnyű, egyáltalán nem mondom ezt. Szakember segítségét is kértem, és hosszú terápiás munka volt abban, hogy eljussak odáig: lehet a történtekre tekinteni úgy, hogy az ember megreked a veszteségében, hogy „Úristen, én nem lehetek édesanya, nekem nem lehet gyerekem, engem megnyomorítottak…”
Lehet ebben is maradni, vagy lehet úgy is, hogy igen: ez történt, nem tudok változtatni rajta, viszont akkor építkezzünk erre, mert ez az új alap. Ebből kell kihozni a legtöbbet. És én azt az utat választottam, hogy úgy tekintek a betegségre: ez adott nekem lehetőséget, hogy jobban éljem az életemet. Ami csak egy van. És azért írtam azt, hogy hálás vagyok a betegségnek, mert tényleg ez adott nekem erőt ahhoz, hogy merjek kiállni magamért, a szívemre hallgatni, kockáztatni, hinni magamban és abban, hogy képes vagyok másra is.
Merjek szembemenni, ha nem akarok a társadalom normáinak megfelelni.
Hogy ne úgy éljem az életemet, ahogy azt mások elvárják, hanem úgy, ahogy és amiben hiszek, hogy nekem a legjobb. A betegség tanított meg arra, hogyan merjek igazán élni. Én ettől a betegségtől kaptam életörömöt, életszeretetet, és ezt a fajta pozitivitást az utazásaimban, illetve annak örömét is, hogy ezeket az élményeket megoszthatom másokkal. Szeretnék példát mutatni és inspirálni másokat.
Megmutatni a világot, hogy mennyire szép, és hogy olyan helyeken is várnak nagyon különleges élmények, csodálatos emberek, ahol nem is keresnénk vagy számítanánk rá. Ledönteni az ezekkel a helyekkel, emberekkel kapcsolatos előítéleteket. És sokan írnak nekem, hogy amit mutatok képeken és amiről írok, az nekik olyan, mintha ők is ott lennének. Inspirál az is, ha azoknak az embereknek is megadhatom a lehetőséget, hogy világot lássanak az én szememen keresztül, akik nem tehetik meg, hogy elutazzanak ezekre a tájakra.
Orsi és az utazásain készült fényképek szavak nélkül is beszédesek – Forrás: Szombati Orsi / Traveladdict (9 kép)
Akkor nincs is veszteségérzet benned?
Nyolc éve is remek életem volt – nem csak külső szemmel, akkor én is úgy éreztem. De a mostani, az egy összehasonlíthatatlanul gazdagabb élet. Sok mindent elvett tőlem a betegség, hiszen biológiai értelemben nem lehetek édesanya, de azt gondolom, hogy ha a sors úgy akarja, valamilyen formában meg fogom élni az anyaságot. Nem érzem azt, hogy valamiről lemaradtam volna, mert megtaláltam azt, ami boldoggá tesz, és amivel ki tudok teljesedni. Nem mondom, hogy ez mindig így lesz. De ez egy évek óta tartó, felfelé ívelő, jó állapot, amiért minden nap hálás vagyok. Lehet, hogy öt év múlva más lesz fontos, egyelőre viszont még felülmúlhatatlan örömöt ad az utazás.
Adsz és kapsz
Amit és ahogy Orsi lát a világból, szinte megelevenedő részletességgel végigkövethető az oldalán, illetve a különböző nyilvános felületein. És van itt minden, ami miatt az ember vágyik az utazásra. Orsi járt például a Föld egyik legzártabb országának számító Türkmenisztánban, vagy a szintén nem épp turistacélpont Jemenben. Sőt, egyik legkülönlegesebb útja is Socotrára, a Jemenhez tartozó, Indiai-óceánon fekvő szigetre vitte, ami – mint mondja – máig az egyik legmeghatározóbb utazási élménye.
Nagyon sokan le akarták beszélni erről az útról, mert az országban évek óta polgárháború dúl, Orsi mégis azt meséli:
„Tavaly januárban voltam ott, de még mindig azok az illatok, ízek, és az emberek mosolya és békéje dolgozik bennem. Ahogy egy homokdűne tetejéről nézem a napfelkeltét, vagy ahogy a kisfiú odaadja az öléből a kis kecskét, azaz a legbecsesebb játékát, hogy simogassam meg. Olyan képek, amik még mindig nagyon élénken élnek bennem, és a helyi emberek szegénysége és nyomorúsága, a megindító sorsok ellenére is beitta magát a lelkembe az a hely.”
Ez az az impulzusgyűjtés (Orsi indította el a social csatornákon manapság terjedő #emlékmentés hashtaget is), ami számára valamennyi túra célja, avagy az út maga. Volt Moldovában, Koszovóban, Észak-Macedóniában, vagy épp Afrika egyik legszegényebb országában, Szudánban. Azt mondja, ezeken a helyeken kapja a legnagyobb tanításokat és felismeréseket, és a legmeglepőbb, megható és megkapó emberi találkozásokat, váratlan jó cselekedeteket.
Mennyinél is tartasz épp?
78 országnál. Ez még nem a fele a világ országainak, de már az egyharmada megvolt. Viszont én tényleg nem kipipálni akarom ezeket a helyeket, hiába az a vázlatos terv, hogy bejárjam a világ minden országát.
De vannak bakancslistás országaid?
Abszolút. Évek óta három helyszín van a bakancslistámon; a Galapagos-szigetek például óriási álom, mert annyira izoláltan fejlődött az élővilága, hogy ott az állatok nem félnek az emberektől.
Peru szintén nagyon vonz, az Inka Birodalom, meg az egész kulturális, történelmi és természeti közeg.
És persze Kenya. David Attenborough Az élő bolygó és a Sivatagi show részein nőttem fel, és gyerekként is lenyűgözött az a világ: a szavannák, az oroszlánok és elefántok… Kenya a nagy állatvándorlás helyszíne, és amikor a Zambézi folyón át, több tízezer állat átkel ősz és nyár fordulóján – na, az nálam nagyon régóta szerepel a bakancslistán. Amikor lehunyom a szemem, mindig ilyen, természetközeli élményeket látok magam előtt.
„A pandémia idején, 1 év alatt végigjártam az országos kékkör 2550 km vonalát. A fizikai kihíváson túl hatalmas erőt és önbizalmat adott az, hogy a túra nagy részét egyedül teljesítettem.” Fotó: Szombati Orsi / Traveladdict
Sokat írsz a találkozásaidról – a természettel és az emberekkel egyaránt. Aki utazik, az sosem magányos?
Szerintem nem, sőt, én nagyon szeretek egyedül utazni. Mert az ember a saját testében van 24 órán keresztül, így ha önmagával békében van, akkor nyitott szívvel kel útra, és bevonzza az olyan találkozásokat, amik később sorsszerűnek tűnhetnek.
Ha utazol, és kinyílsz a világ felé, tágítod a komfortzónád határait, nemcsak bátrabbá válsz, hanem elfogadóbbá és hálásabbá is. Sok olyan helyen jártam, főleg muszlim országokban, amitől tartanak az emberek, engem is sokan féltettek attól, hogy egyedül, nőként odautazzak. De nekem eddig az a tapasztalatom, hogy tisztelettel és őszinte, érdekmentes szeretettel és segítőkészséggel fogadnak mindenhol. Azzal a meggyőződéssel utazom, hogy azt kapod, amit adsz.
Megnéztem egy előadásodat, ahol arról is beszéltél, amikor a Kéktúrán stoppolni kényszerültél és Bódvaszilasnál egy roma srác, aki először nem vett fel, mert más irányba ment, visszafordult érted, hogy mégis elvigyen.
Nincs fekete vagy fehér ember, ilyen vagy olyan vallású, hanem jó és rossz emberek vannak. És tisztelned kell a másikat, ha azt akarod, hogy téged is tiszteljenek. Nem én találtam ki, de úgy hívom ezt, hogy szívességbank: ha az ember jót ad magából, jót cselekszik, próbál önzetlenül segíteni, azt valahonnan a világból visszakapja.
Bódvaszilason semmi jele nem volt annak, hogy engem ott valaki fel fog venni, de jött ez a srác, megkérdezte, hogy hova megyek, mondtam, hogy Szögligetre. Mondta, hogy sok sikert kíván, de ő más irányba megy. Aztán visszajött 10 perc múlva, és fölvett. Azt mondta, azért, mert őt, amikor stoppolt fiatalabb korában, senki nem vette fel, mert roma. Ezért megfogadta, hogy ha neki egyszer autója lesz, fel fogja venni a stopposokat. És én kerültem az útjába, így pedig ő megerősítette a hitemet az emberekben.
Mérföldkövek
Szűcs Péter világutazó-író – a Forbes állandó szerzője – szerint Szombati Orsi és Traveladdict jó példa arra, hogyan lehet tudatosan, kemény munkával és szenvedéllyel hiteles, önazonos márkát építeni.
„Becsülöm azt is, ahogyan a nem mainstream úticélokról tudósít. Kifejezetten üdítő az őszintesége abban a hamis és zajos online világban, amiben sokan vásárolt követőkkel és felszínes tartalmakkal próbáltak sikeresek lenni.”
Mivel a Traveladicot nem árasztják el a reklámok, sokan találgatják, miből utazgat Orsi. Nem rest elmondani: sok sajtóútra megy, amit a szervezők finanszíroznak, a magának tervezett utazásokat és a búvárkodásokat, ami szintén szenvedélye, szabadúszóként gazdálkodja ki.
Orsi ugyanis a covid kellős közepén döntött amellett, hogy életvitellé és hivatássá is teszi az utazást, akkori főnökei nem is nagyon akarták elhinni, hogy ez egy végleges döntés. Küldetéséhez azóta több támogató és partner is csatlakozott, emellett újságcikkeket ír, közösségimédia-oldalakat kezel, sajtóanyagokat fordít, így a megélhetését szabadúszóként biztosítja – ahogy egy-egy utazást is.
Tudtad, amikor főállású utazó blogger lettél, hogy miből fogsz élni?
Kockázatos döntés volt, mert a megelőző tizenöt év megtakarításai álltak csak mögöttem. Visszafordíthatatlan elhatározás volt, hogy merjek a szívemre hallgatni, és feladni egy biztos egzisztenciát, biztos állást vagy a karrierlehetőséget azért, hogy utazhassak. Szerencsétlen véletlen, hogy pont ekkor jött egy világjárvány, ami épp az utazásnak tett keresztbe. De valójában a döntést, hogy független és szabad életet szeretnék élni, nem tudta befolyásolni még egy világjárvány sem. Annyira erős volt az elhatározás, hogy nekem menni kell.
Úgy indultam el, ahogy a legkisebb királyfi a népmesében, amikor világgá megy. És
már a Kéktúrán azt éreztem, hogy az embernek munkahelye bármennyi lehet, élete viszont csak egy van.
Ez az életforma akkora szabadságot ad, hogy minden nap érzem: a lehető legjobb döntést hoztam. Mert én komolyan gondolom, hogy nem tárgyakat akarok gyűjteni, hanem élményeket.
Orsi eddig a világ 78 országában és több száz városában járt, és noha szeretné bejárni az összeset, korántsem lista szerint teljesít úti célokat Fotó: Sebestyén László / Forbes
De könnyen átálltál a multis üzemmódból erre a tervezetlen és korlátmentes életvitelre?
Dehogy! Legalább két évbe telt, mire tényleg megszoktam a szabadúszó létet. Amikor felmondtam, azt a fajta multitaskingot, amit 15 éven keresztül a multis szférában csináltam, először még próbáltam magammal vinni. Volt ezer ötletem és tervem, de valahogy semmivel nem haladtam.
A Kéktúra elrendezte bennem ezt, segített kicsit lelassítani – ilyen értelemben jól jött a covid –, hogy ne pörögjek mindig 150 százalékon. Rájöttem, hogy nem kell teljesíteni, nincsenek mutatók, nincsenek bónuszok. Én, aki mindig Excel-táblázatokban gondolkodtam, mindig előre terveztem, és láttam, hogy mi a következő lépés, le kellett, hogy építsem a folyamatos tervekben és jövőben élést. A túra arra jó, hogy csak ott, a jelenben légy, és olyan sikereket értékelj, mint például hogy eléred a buszt a nap végén. És nekem ma már ezek a siker és a magamba vetett hit mérföldkövei.
Sokan áloméletnek is nevezik a tiéd, azaz a hozzád hasonló világutazókét vagy digitális nomádokét. A valóság menyire fedi ezt? Mauritiuson úgy láttam, hogy azért a napjaid jelentős része tartalomgyártással telik.
Persze, bár azt el kell mondjam, hogy a sok felvett anyagot én ma már mindig az utazások után dolgozom fel. Kell idő, hogy az élményeket keretezzem, leülepedjenek, tisztázzam magamban, mi tetszett, mi nem tetszett, mit szeretnék megosztani, miről szeretnék beszélni… Mert nekem fontos, hogy értékes tartalmat osszak meg, informatív és használható anyagokat. És az, hogy lefotózok, levideózok valamit, ilyen szempontból az utazás során nem munka, mert amúgy is nagyon szeretek fotózni meg videózni. Hogy mikor lesz belőle tartalom, az egy más kérdés.
De az a fajta sztereotípia, hogy a digitális nomád csak utazgat a világban, közben pedig posztolgat és fotózgat, erősen idealisztikus. Ha valaki ezzel életvitelszerűen foglalkozik, akkor nagyon sok energia és idő maga a tartalomgyártás. És én mindezt önkéntes alapon teszem, mert noha ezt hiszik sokan, ma is tévedés, hogy lájkok vagy nézettség alapján fizetnek nekem a social megjelenéseimért. Ehhez elhivatottság és szenvedély kell, ha viszont kötelesség lenne, azt hiszem, az csökkentené a lelkesedésemet, és így a minőséget is, meg nem lenne önazonos sem.
Ezért sem vállalsz termékreklámozást?
A klasszikus influenszermarketing nálam nem működik. Vannak partnereim, évek óta például a Decathlon, akikkel igazából a sport és a mozgás örömét szeretnénk minél több emberhez eljuttatni. De ez sem arról szól, hogy én valamilyen kuponkódot közzéteszek, vagy hogy ezt-azt a terméket felveszem és megmutatom, hogy mondjuk te is ebben a cipőben túrázz.
Ültem a másik oldalon szponzorációs szakértőként, és tudom, az ilyen megállapodások nekem nem adnák meg a szabadságot, amiért annak idején felmondtam. Ha már bevételtervezésről van szó, én sokkal jobban hiszek abban, hogy az embert a saját tudása alapján javadalmazzák, és mondjuk egy reklám- vagy influenszer együttműködéssel szemben nekem az jobb módszer, amikor vannak úgynevezett extra tartalmak, amik havi előfizetéssel, jelképes összegért elérhetőek. Legyen az egy programterv mondjuk Üzbegisztánról, vagy egy karib tengeri hajózási kisokos, netán pakolólista Olaszországba. Tehát olyan tudásanyag, amit én a saját utazásaim során szereztem, majd írtam meg. Saját magamat és az élményeimet akarom megosztani.
És hova vezet ez a szabadság: mi a következő úticélod?
Horvátország, és búvárkodás júniusban. Ez a biztos, minden más még képlékeny erre az évre. Nem mondom, hogy egyáltalán nem tervezek, de megtanultam újratervezni is.
