Magyar előadó arcképe látható a New York-i Times Square óriáskivetítőjén, a Spotify ugyanis Hegyi Dórit, azaz Ohnodyt választotta a női egyenjogúság nagykövetének. Interjú az Equal program új arcával egyenlőségről, példaképszerepről, és arról, hogy ha tehetné, miért lenne innentől minden egyes koncertje ingyenes.
Forbes.hu: A Spotify a női egyenjogúság arcának nevezett ki, de az interjúnk előtt azt mondtad, nem szeretnéd ezt a címkét kizárólag egy nemre vonatkoztatni. Mit jelent számodra az egyenjogúság?
Hegyi Dóra: A női egyenjogúság kihangsúlyozása nem légből kapott ötlet. Statisztikák igazolják, hogy bennünket kevesebben hallgatnak, éppen ezért nagyon fontos kezdeményezésnek tartom. Viszont azt gondolom, ha női egyenjogúságról beszélünk, akkor az feltételezi a férfi egyenjogúságot is. A férfiak és a nők egyaránt kellenek az alkotói folyamatokhoz.
Az életemben és a művészetemben is azt szeretném hangsúlyozni, hogy fontos meglátnunk és meghallanunk egymást, fontos megismernünk egymás nyelvét, és nem feltételezések alapján közelíteni a másikhoz.
Az emberi történetek meghallása segít abban, hogy partneri viszonyokat alakítsunk ki. Mástól nem várom el, hogy tudjon így működni, de magamtól igen. Hiszek abban, hogy ha egyenrangúként kezelem a másik felet, és képes vagyok tisztelettel és elfogadással állni hozzá, akkor ezt tükrözi rám vissza a környezetem is. Az első lépés ebben az, hogy merjünk beszélgetni, vállalni a gondolatainkat, vitázni, megkeresni a közös pontokat és ezeken keresztül megérteni a különbözőségeket.
Volt valaha olyan élményed, hogy nem kezeltek egyenrangú félként a zeneiparban?
Lehet, volt már ilyen megélésem. De ha valamivel nem értek egyet, akkor igyekszem a helyzetben megbeszélni, és ezért nem marad bennem negatív élmény. Minden élményem átmosatom magamon, és elgondolkodom azon, hogy a belőlem kiindult reakció mit mond el rólam, min változtathatok.
Ha nem találok erre választ, úgyis ugyanabba a szituációba kerülök újra és újra. Ennek a fájdalmában sok szépség van.
Emellett igyekszem mindent nyíltan kommunikálni, előre lefektetni, kérni, mondani. Ha valami nem úgy történik, ahogyan elterveztem, és ezért nem azt a reakciót kapom, amire számítottam, akkor megkérdezem a másik felet, hogy min változtassak. Számomra nagyon fontosak a visszajelzések. Olyan emberré szeretnék válni, akivel én is szívesen lennék jóban, akibe szívesen lennék szerelmes, akinek lennék az anyukája, apukája, testvére. Hiszem, hogy ezek a szerepek mind bennünk vannak, és akkor érzem magam egészségesnek, ha a hangok összhangban működhetnek bennem.
Szerinted mi segíthetne azoknak a női előadóknak, akik nehezebben érvényesítik magukat?
Hogy sokat beszélgessünk egymással. Ne csak nők, de férfiak is. Szeretem megkérdezni a férfiismerőseimet is arról, hogy ők hogy vannak a női minőségekkel. Szerintem sok olyan dolgot feltételezünk egymásról, ami nem feltétlenül fedi a valóságot.
Kell, hogy bele merjünk állni helyzetekbe az igényeink, érzéseink kommunikálásával. Merjünk dühösek lenni, merjük megérezni a félelmet, a szomorúságot, a tehetetlenséget, a szégyent, a csalódottságot.
Ezek fontos jelzőérzetek, amikből sokat tanulhatunk, mert megmutatják, hol van nehézség, és általában ott van a feladat is. És amíg ezeket elnyomom magamban, félek tőlük, vagy minősítem őket, addig nehezemre esik az egyenrangú működés is. Mert másokban is el akarom majd nyomni, másokban meglátva félni fogok tőlük és minősíteni fogom őket.
Ezek szerint te eljutottál arra szintre, hogy ritkábban kérdőjelezd meg magad, magabiztos legyél?
Nem érzem magam megvilágosult zenbuddhistának, de stabilan működöm a színpadon. Természetesen van, ami nehéz: a a testemmel még sok munkám van, időnként szégyenérzetet érzek a mozgásom miatt, emellett igyekszem figyelni arra, hogy amit megfogalmazok, az tiszta és érthető legyen, mert zavaromban viccelődni szoktam.
Fontos nekem, hogy amit mondok vagy teszek, az tükrözzön engem, és ne váljak projekciós felületté, mert úgy elakadhat az üzenetem az ítélkezésekben.
Emellett az olyan helyzetekben is szorongok, amikor valamit határidőre kell teljesítenem, de nem érzem benne magam kompetensnek. És persze dalszerzés közben is ott van az agyam hátuljában a kérdés, hogy fog-e tetszeni a közönségnek a szám, és ez már magában hordozza a nemtetszés lehetőségét is.
Ezek miatt időnként kételkedem, de szerintem akkor ijednék meg, ha semmi kihívással nem találkoznék. A stressz szuper kis segítőállat lehet bennünk, miután megszelídítettük, csak meg kell tanulnunk kezelni és a javunkra fordítani.
Nem pánikolni a szorongáson, hanem tudomásul venni, megfigyelni. Ha tudom, hogy működik, akkor már tudok erről beszélgetni magammal, és ezáltal redukálni az idejét.
Például nem azt mondani, hogy ügyetlen vagyok, hanem azt, hogy ezt még gyakorolnom kell. Ami pedig a tetszést illeti: nem lehet elvárás, hogy mindenki szeresse, amit csinálok. Akkor semmi értelme nem lenne az egésznek. Szerintem fontos hajtóerő, hogy akarjunk tetszeni, de ne döngölődjünk a földbe, ha ez nem jön össze.
Téged a Spotify jelölt nagykövetnek, de ha te magad választhatnál címet, milyen ügyet képviselnél?
Semmilyet. Ezért is lepett meg nagyon a dolog. Nem tudom, mi miatt választottak engem.
„Szerintem fontos hajtóerő, hogy akarjunk tetszeni, de ne döngölődjünk a földbe, ha ez nem jön össze” – mondja Hegyi Dóra, művésznevén Ohnody. Fotó: Sebestyén László
Tényleg?
A dalaim a fejlődéseim szimbólumai, és mindegyik a gyógyulásom része. Amikor írok, akkor magamnak írok és igyekszem kizárni a piaci elvárásokat. Viszont emellett nem érzem magam olyan ismertnek és népszerűnek, ami indokolná ezt a dolgot, pláne, hogy rétegzenét csinálok.
Eddig azt tapasztaltam, hogy amikor nyíltan vállalom magamat, akkor az teret nyit a hibakeresésnek is. Nehéz gyakorolni az őszinteséget.
Viszont az Equal nagykövetség hatására megéreztem a közösségteremtés erejét. Ez a lehetőség egy visszajelzés arra, hogy a működésem és a személyem valid, és mutathat valamilyen irányt.
És hogy állsz a példaképszereppel?
Az én motivációm a nyugalom és az egyensúly átadása a környezetem számára. Kiskoromtól erős bennem a tanító jelleg, mindig nagyon sokat olvastam. A húgommal is úgy játszottam, hogy meg akartam neki tanítani a kutyák, növények neveit a határozókönyveimből.
A fő mozgatóm, hogy tanuljak és gyógyuljak, tanítsak és gyógyítsak.
Nincs olyan motivációm, hogy példamutató legyek, viszont a környezetem visszajelzései azt mutatják, hogy ha megdolgozok magamban valamit és merek róla nyíltan beszélni, azzal másnak is segíthetek. Talán ez is a példamutatás egy formája.
Hogy szeretnéd a te karrieredben képviselni az egyenlőség kérdését?
A nagykövetség löketet adott ahhoz, hogy újra elővegyem néhány régebbi tervemet. Április 6-án lesz a Sötét című EP-nk bemutatója az Akváriumban, amit én finanszírozok, tehát ingyenes lesz a belépés. Így azok az emberek is eljöhetnek, akik máskülönben nem engedhetnék meg maguknak a részvételt. Emellett pedig lehetőség lesz a helyszínen támogatni a projektet akkora összeggel, amekkorával a hallgató szívesen hozzájárul a produkció fenntartásához.
Ez a performansz egy kísérlet arra vonatkozóan, hogy mennyit ér a művészet, és egyben egy köszönetnyilvánítás a hallgatók felé.
A hallgató egy nagyon fontos tényező a körforgásban. Támogat engem és még vagy 20–30 másik zeneipari dolgozót azzal, hogy eljön a koncertemre, meghallgat, és kifejezi a tiszteletét a művészet iránt.
Azt mondod, ez a kísérlet a művészet értékéről is szól. Mennyi pénzre számítasz?
Úgy készülök, hogy ez egy ingyenes koncert, ami mínuszos lesz. Ha ez így van, akkor ajándék volt és köszönetnyilvánítás.
Ha tehetném, soha nem lennének fizetősek a koncertjeim. Nem szeretem pénzesíteni a művészetet, de nyilván valamelyest muszáj.
Emellett ez a performansz számomra egymás megtartásának a szimbóluma is. Mert aki úgy dönt, hogy egy átlag koncertjegy áránál többet tesz bele, az egyensúlyba hozza azt, aki most egyáltalán nem tud dobni a dobozba, és ennek ellenére is meghallgathat. Ez az egyenlőség: nem ítélkezni afelett, ki mennyit tud adni, csak megérezni a szociális háló erejét.
Visszatérve a női egyenjogúság kérdésére. Gyakori téma, hogy a női előadókat más szempontok alapján ítélik meg a színpadon, mint a férfiakat. Radványi Viki, a Mayberian Sansküllots és a Gustave Tiger menedzsere mesélte egyszer feldúltan, mennyire elege van abból, hogy a közönség a két zenekar női előadójának ruhájára vagy testére tesz megjegyzéseket a koncertek alatt. Téged gyakran ér hasonló tapasztalat?
Szeretek gondolatébresztően megnyilvánulni. Részben azért is választok furcsa, sokszor kényelmetlen vagy szokatlan kosztümöket a színpadra, hogy ne csak a külsőségekhez kapcsolódjanak az emberek. Ha lényt kreálok magamból, könnyebb elrugaszkodni a nemiségen alapuló ítélkezéstől. Ettől függetlenül én is látom, hogy milyen kommentek érkeznek női előadók posztjaihoz, fotóihoz, és valóban leszűrhető, hogy hogyan tekintenek ránk. Kaptam már én is hasonló kommenteket, de a színpadon ezeket nem veszem észre, talán a megjelenésem sem a szexust erősíti.
Az alkotásban nem nemiségekkel, hanem kizárólag azzal szabad foglalkozni, hogy mi építi a produkciót, és mi nem.
Egyébként régebben kitettem egy képet magamról, amin eltakartam a testem, de az egyik mellem látszott. Az volt a poszt üzenete, hogy ,,mielőtt rázoomolsz a mellemre, olvasd végig az üzenetet!” Ott leírtam egy gyerekkori molesztálással kapcsolatos élményemet. Ezt is gondolatébresztésnek szántam: tanuljunk meg együttélni azzal, hogy a test nemcsak szexualizált tárgy, hanem mély jelentéseket fogalmazhat meg. Itt az ideje, hogy ne ütközzünk meg a meztelen test látványától, és természetesebben gondolkodjunk erről a témáról.
Mit tehetnek meg a zeneipar szereplői a nagyobb egyenlőség érdekében?
Érdemes megtalálnunk a közös, egységes hangokat. Fontos, hogy eltűnjön az utálkozás és az ellenséges megnyilvánulások. Úgy kell építeni, hogy közben nem rombolunk – rombolásból így is éppen elég van a világban.
