A Honda színeiben versenyző portugál WTCC-pilóta mindent imád, amiben motor van, és ha egyszer úgy ébred, hogy belefáradt, azonnal abbahagyja a versenyzést. Tiago Monteiro az októberi Forbes Flow-ra elkísérte versenytársát, Michelisz Norbertet. Leültünk vele egy rövid beszélgetésre.
-A színpadon megkérdezték Michelisz Norbert csapattársadat, hogy fizetett-e már le rendőrt. Ő azt mondta, hogy nem. És te?
– … (Hosszú hallgatás.) Nem!
-Hezitáltál!
-Jó, volt, hogy majdnem megtettem. Voltak helyzetek, amikor jó ötletnek tűnt, de sosem léptem meg. Azért néha eljátszottam a gondolattal! (Nevet.)
-Milyen sofőr vagy?
-Az utakon?
-Igen.
-Azt hiszem, elég nyugodt. Szerencsém van, az összes feszültséget és agresszivitásomat kiélhetem a versenypályán. Vezetés közben nagyon figyelek a többiekre, egy csomó ember egyszerűen figyelmetlen, nem fogják fel, hogy ez egy veszélyes dolog, és hogy egy baleset mennyire fájdalmas, már akár 40-50 km/h-s sebességnél is. Nekem volt balesetem a versenypályán, én tudom.
Tiago Monteiro (balra) és Michelisz Norbert (jobbra)/ Kép forrása: Michelisz Norbert
-Milyen autót vezetsz?
-Természetesen Hondát! De persze nagy kocsimániás vagyok, van pár klasszikus Porschém, imádom a 70-80-as évek modelljeit. A motorokért is rajongok, van is egy gyűjteményem, de igazából minden, amiben motor van, azt imádom.
-Amikor világkupa-sorozatban versenyeztek (WTCC), akkor lényegében hotelről hotelre jártok végig? Folyamatosan úton vagytok?
– A téli tesztidőszak decembertől februárig tart, az itt van Európában, aztán márciustól novemberig járjuk a világot a versenyekkel. Ez 12 helyszínt jelent, Ausztráliát kivéve mindegyik kontinensen versenyzünk. Általában 5-6 napot töltünk egy országban és évente 150-szer repülünk. Igazából az év felét Portugálián kívül töltöm. Szóval igen, sok hotelben megfordulunk, sok országban járunk, de ezt az életet választottam.
-Mi volt a legemlékezetesebb pillanat a karrieredben?
-Volt több is, de ha egyet kellene választanom, akkor az egy F1-es verseny, 2005-ben, amikor Indianapolisban a dobogóra állhattam (A harmadik helyet szerezte meg Schumacher és Barichello után – a szerk.).
-Nem hiányzik a Forma 1?
-Az autó hiányzik! A csapat kicsi volt, sok nehézséggel kellett szembenéznünk, amúgy is hozzá voltam szokva ahhoz, hogy versenyeket nyerjek, de itt meg ez nem volt ilyen egyszerű. Az autó hiányzik, meg az atmoszféra, de a politikai oldala nem.
Csapattársak a Forbes Flow-n / Kép forrása: Michelisz Norbert
-Soha sem untad meg, vagy fáradtál bele a versenyzésbe?
-Nem, azon a napon, amikor elunom magam, egyszerűen abba fogom hagyni. Nem vállalhatsz olyan kockázatot, mint amit mi, nem kockáztathatod az életed, fizikailag és mentálisan nem tudod a maximumot kihozni magadból, ha nem vagy 100%-ig boldog. Ha beleunsz, akkor egyre rosszabb eredményeket hozol. Persze elfárad az ember, én is várom a telet, hogy egy kicsit belassuljanak a dolgok, de ez nem jelenti azt , hogy unom!
-Hogy tetszik Magyarország?
-Rengetegszer jártam itt a Forma-1 miatt, imádom, a magyar pálya nagyon technikás, Budapest gyönyörű, az épületek, a szobrok, a történelem, az éttermek mind fantasztikusak! Függetlenül attól, hogy üzlet vagy verseny miatt jövök, mindig próbálok 2-3 napot külön is eltölteni, néha hozom a családot is!
-Mindig is autóversenyző akartál lenni?
-Én nagyon későn kezdtem, 19 voltam – igazából Norbi és én egészen ritka példák vagyunk ebben a sportban. Már gyerekkorom óta a motorokba voltam szerelmes, egészen kicsi koromtól kezdve, sok motocross versenyen vettem részt. A gokartozás később jött, és bonyolultabb volt a helyzet, mert nem mindig volt, aki elvigyen a versenyre, apám sokat dolgozott, és nem igazán volt pénzünk sem.
-Mivel foglalkozott?
-Ingatlanosként dolgozott. Amikor fiatal voltam, akkor nem is ment neki annyira, később aztán sikeres lett, de rengeteget kellett dolgoznia érte.Úgyhogy nem mindig volt gokartozás.
-Akkor honnan jött a versenyautó?
-19 évesen kezdtem megkedvelni az autókat, néhány haverral elmentünk egy versenypályára, ahol kipróbálhattam egyet, és azonnal beleszerettem! Nem tudtam, hogy kell vezetni egy versenyautót, de valamiért nagyon ráéreztem. Az egyik versenyző figyelte, amit csinálok, és meglátta bennem a fantáziát. De ekkor még suliba jártam.
-Mit tanultál?
-Szállodai menedzsmentet tanultam. Nem akartam profi autóversenyző lenni, dolgozni akartam. Három évig tanultam Svájcban. Egy nap aztán döntenem kellett a kettő között, a választ pedig azt hiszem, hogy tudod! (Nevet) De egy kicsit még mindig benne vagyok, ha a hotelekben járok, mindig nyitva tartom a szememet, keresem az új trendeket, vagy éppen azt, hogy mit csinálnak jól vagy rosszul.
Ritka pillanat: egy autóban a két versenytárs. A pályán nincs barátság! / Kép forrása: Michelisz Norbert
-Milyen Norbival versenyezni?
-Nagyon rossz! (Nevet) Nagyon jól vezet, már 4-5 éve együtt versenyzünk, és mostanra igazi csapattársakká váltunk, megismertük egymást. Nagyon okos, technikás, gyors pilóta lett belőle.
-Mi volt az első benyomásod róla, amikor találkoztatok?
-Az, hogy nagyon csöndes, nyugodt. Lehetett látni, hogy van benne tehetség, amire tudunk építeni, és ez be is igazolódott, egy nagyon profi versenyző lett belőle. Jövőre nagy csata lesz!
-És ki fog nyerni?
-Hát az, aki jobb! Persze én is nyerni akarok, meg ő is, Tegnap beszélgettünk erről, lesz azért feszültség a barátságunkban emiatt.
-Tényleg, létezik barátság a versenypályán?
-Az csak az autón kívül van, a pályán nem teheted meg, csak a tiszteletet és a fair play-t adhatod meg a másiknak, nem tekinthetsz rá barátodként, csak versenytársként. De arra mindig tisztelettel! Ez nem könnyű, de hozzá lehet szokni. Több olyan versenyző is van, akivel nagyon jóban vagyok, ismerem őket, a családjukat, de a pályán harcolunk egymással.
-Mi a legnagyobb hiba, amit egy versenyző elkövethet a pályán?
-Hát..hogy kinyitja az ajtót! (Nevet) Talán az egyik, hogyha elveszti a fókuszt, vagy olyan helyzetbe hozza magát, amiből a másik előnyt szerezhet.
-Neked volt ilyen?
-A karrierem során sok hibát követtem el, és tanultam belőle, de a pályán például eddig szerencsére nem volt semmi komoly, amit nagyon bánnék. Szerencsés vagyok, nem csináltam hülyeséget!
Borítókép: Tiago Monteiro / Facebook
