Az egyik legdivatosabb címke manapság, hogy valaki nárcisztikus, és lassan felzárkózik ide a borderline is. A kettő eredetében sok hasonlóság van, de bizonyos pontokon elválnak egymástól. Bánki György pszichiátert Kadarkai Endre kérdezte.
„Nem címkézni, vagy stigmatizálni szeretünk, hanem érteni” – mondta Bánki György a Forbes Legyél jobb! Napján arra a kérdésre, hogy manapság miért mondjuk rá egész könnyedén és komoly meggyőződéssel emberekre, hogy nárcisztikusak, vagy borderline-ok. „Elkezdünk valamit megérteni a saját életünkben, vagy a hozzátartozóink életében, és ez segít is, de közben azzal is jár, hogy néha indokolatlanul is felismerni véljük azokat a zavarokat, amelyekről több tudásunk van. Vagy tudjuk használni bunkósbotnak is:
ha én elhagyok valakit, akkor azt helyesen teszem, de ha engem hagynak el, az illető egy nárcisztikus.”
Bánki György a Forbes Legyél Jobb! Napján.
Hasonló eredet
Vannak fontos különbségek, de azért is beszélünk most is erről a kettőről együtt, mert a kialakulásában sok hasonlóság van és sokszor keverednek is. Közös vonás, hogy rengeteg bántás, elhanyagolás éri az adott embert kora gyerekkorában. Vannak olyan feltételezések is, hogy hasonló gyerekkori helyzetből a lányok inkább borderline-ok lesznek, a fiúk inkább nárcisztikusak.
Ugyanakkor meg lehet találni a különbségeket is. A borderline-osok életútjában – a korai gyerekkorban – általában súlyosabb dolgok történnek. Jellemző a kiszámíthatatlan vagy a nagyon elhanyagoló közeg, sok bántás, ami lehet fizikai, szexuális, szóbeli is. Olyan elnyomó közeg alakul ki, amelyben az illető megtanulja, hogy az ő érzései, szükségletei, akár a létezése rossz dolgok, amik terhére vannak a másiknak.
Feltételes szeretet
A nárcisztikussal is hasonló dolgok történnek, de stabilabb, jól komponáltabb a családi közege. A saját, valódi szükségleteire nem figyelnek a szülők, nem őt látják, mint személyt, hanem valakit, aki a szülő része, a szülő fényét emeli. Egyszerre zajlik az elhanyagolása annak, aki ő valójában legbelül, és ezzel párhuzamosan annak a felfedezése, hogy hogyan tegye sikeresebbé, boldogabbá, klasszabbá a szülőt. Feltételes szeretet uralkodik, amiben a narcisztikus annyiban szerencsésebb – idézőjelben értve a szerencsést –, mint aki később borderline lesz, hogy ha iszonyatosan nagyszerű lesz, akkor legalább szeretni fogják. A borderline-nak nincsenek ilyen lehetőségei a saját családjában.
A nárcisztikus nagyon stabil módon tud üzemelni, ő a nagyszerűségén keresztül tartja magát biztonságban – ez persze nem a teljes kép, nem az igazság, de így éli meg. A borderline-ok viszont azért szenvednek és szenved tőlük a környezetük, mert állandó mozgásban vannak a különböző személyiségrészeik, ezért aztán időnként olyan, mintha öt perccel előtte egy másik emberrel beszéltél volna.
Áldozat vagy elkövető
A toxikus szintű hiányok vagy bántások huzamosabb megléte a szülő-gyerek viszonyban azt eredményezik, hogy a gyerek fájdalmat, magányt él meg. Azt tanulja meg, hogy a fájdalmon keresztül kell kapcsolódni és ez a minta később, felnőtt korban is hatással van rá.
Emellett kialakul az a mély meggyőződése, hogy az ember vagy áldozat vagy elkövető.
A nárcisztikus próbál elkövető lenni inkább, de áldozatnak érzi magát, a bordeline-ok meg gyakran áldozatok.
Ha megvan a diagnózis?
Manapság már azért is van értelme néven nevezni a páciens számára, hogy mivel állunk szemben, mert sok módszer, terápiás forma létezik, amelyik kimondottan ezekre született és fejlesztően hatnak az illetőre. Nárcisztikusok egyébként gyakran jelennek meg úgy terápián, hogy ők utánanéztek, utánaolvastak, és ezek a leírások róluk szólnak.
A komolyabb személyiségzavarban szenvedők viszont nem azért jönnek legtöbbször terápiára, hogy változzanak, inkább arról szól a dolog, hogy keresnek valakit, akinek elmesélhetik a nehézségeiket. Az már terápiás siker, amikor az érintett elkezd azon gondolkodni, hogy vele van valami, ami miatt így alakulnak a kapcsolatai, vagy a munkahelyi helyzetei.
