Festői életet él Barcelona mellett, egy hegytetőn álló pazar házban, pompás kilátással a tengerre, és egyre kevesebbet gondol az egykori hazájában őt ért sérelmekre. Náray Tamás Magyarországon befutott divattervező volt, több mint húsz éven át készített ruhakollekciókat az elitnek, 2019-es emigrálása után pedig keresett festőművész lett Spanyolországban. Meglátogattuk katalóniai otthonában, és jót beszélgettünk mañanáról, gyümölcsfákról, tibeti terrierekről és családbarátságról. Öt erős állítás a Forbes májusi címlapsztorijából.
Így kezdte az életét Katalóniában
Náray Tamás arról, milyenek voltak az első napjaik a 2019-es kiköltözés után:
„Barátokkal jöttünk, és mivel nekik nem volt hol lakniuk, az első időben három kutyával, négyen laktunk száz négyzetméteren – azért idegen embereknek ez szoros. A ruhatáram, ami régen öt gardróbot is kitett volna, két évig kínai boltokban vásárolt cipzáros textilzsákokban hevert a kicsike nappali egyik sarkában feltornyozva. Szatyorból húztam elő az elegáns cipőimet, ha mentünk valahova és fel akartam venni őket. És mindenen szorongtunk, például mert nem volt a kutyáknak állatorvosa. Aztán hamarabb lett nekik, mint nekünk háziorvosunk!”
A Libri tulajdonosváltása
Arról, hogy könyvkiadója tulajdonosváltásakor azonnal hazautazott, hogy tisztázza, mi lesz az ott megjelenő könyveivel:
„Mivel a híradásoknak ma már nem lehet mindenben hinni, éppen ezért személyesen kellett tájékozódnunk arról, hogy lesz-e ennek bármiféle hatása rám, mint szerzőre nézve. És azóta sincs semmi hatása. Egyébként nagyon meglepte az embereket, amit ezzel kapcsolatban eleve gondoltam és mondtam, azt, hogy igazából ehhez nincs közöm.
Hogy ki egy cég tulajdonosa, az engem nem kell, hogy érdekeljen.
A könyveimet ugyanazok szerkesztik továbbra is, akik belőlem írót csináltak, ha mondjuk Sárközy Bence vagy Gyuricza Eszter elmennének, az más helyzet volna, akkor én is átgondolnám, mit lépjek.
De nem azért, mert a tulajdonos ellen van kifogásom, hanem mert bennük, az ő értékrendjükben bízom. Természetesen ezért a kijelentésemért kaptam hideget-meleget, méghozzá olyan szerzőktől, akik évek óta nem is adtak le új kéziratot. Persze, ha semmid nincs, arról könnyű lemondani.”
Közösségi média és magánélet
Arról, hogy miért törölte az Insta-oldalát:
„Nem szeretem, ha leereszkedő modorban vállon akarnak veregetni. Főleg, ha az személyeskedésbe is torkollik. Nem azért mert elszálltam, hanem azért mert tudom, hogy ki vagyok. Amúgy sem igazán komfortos nekem idegen emberekkel a magánjellegű dolgaimról beszélgetni, vagy arról posztolgatni, pláne ha velem kapcsolatban úgy fogalmaznak meg véleményt, hogy ibolyántúli segédlila fingjuk sincs az életemről. Ki kíváncsi erre? Aztán ha szólok, az meg nem tetszik nekik. De ez meg engem hagy hidegen. Utálnék közösségimédia-függővé válni, folyton fényképezgetni magamat, meg élőzni még a vécéről is. Azok az emberek, akik ezt teszik, szerintem óriási tévedésben vannak. Azt hiszik, valakiknek fontosak. Egyébként a dohányzásra meg a kábítószerre is azért nem szoktam rá, mert nem akarok függő lenni.
Én a magánéletemet nem megosztani, hanem élni szeretem.”
Alaptörvény és NER-feleségek
Arról, hogy az a szóbeszéd járta, ő a NER-feleségek szabója:
„Ó, hát velem kapcsolatban rengeteg szóbeszéd járta. Amúgy a szoknyának nincs politikai meggyőződése, egy fő jellemzője van: eladó. Igen, közülük is odajártak hozzánk ruhát csináltatni már 2010 előtt is, amikor még a kanyarban sem volt, hogy egykor NER feleségek lesznek. Aztán jött az alaptörvény, amely legitimálta a szexuális kisebbségek vegzálását, én meg felkérdeztem némelyiküket, hogy mit gondolnak minderről, miközben velem terveztetnek ruhát. Nem nagyon akarták érteni, mi ezzel a bajom.
Én meg sosem voltam beszari, így elmagyaráztam.”
Méltatlan helyzetben
Arról, hogyan érezte magát az őt ért támadások miatt Magyarországon:
„Megalázottnak és kiközösítettnek éreztem magam, olyannak, akin a sorstársaival együtt lehet mindenféle jött-mentnek gúnyolódni, akiknek a nyakukat behúzva kell a fal mellett osonni, akiket meg lehet szégyeníteni és pellengérre lehet állítani olyanért, amiről nem tehetnek. A gúny a viccelődés legalantasabb formája. Ez lett Magyarországon a gyakorlat, ami rendkívül méltatlan helyzetekbe sodorja az érintetteket. Én, mindazzal a tudással, és mindazzal, amit már letettem az asztalra, erre az életre nem vágytam. És harcolni sem szerettem volna azokkal, akiket mindezért megvetettem. Mert még egy magamfajtának is van méltósága, még akkor is, ha ezt a választott hatalom nem akarja elfogadni.
Akkor persze nem is gondoltam bele, milyen bátor tett 59 évesen ezt meglépni, amikor mások abban a korban már javában készülnek a nyugdíjas betegségeikre, én meg akkor kezdek új életet.”
A teljes interjú a májusi Forbesban olvasható, itt bele is lapozhatsz a magazinba:
