Nem jönne vissza Magyarországra, de szívesen megmutatja az alkotásait – legyen az festmény vagy regény – azoknak, akik vele azonos értékrendet vallanak. Náray Tamás divattervező most a festményeit hozza el Budapestre: szeptember 27-én nyílik A Római Császárság kora című kiállítása. Interjú aranyozásról, illúzióvesztésről, disszidálásról.
Forbes.hu: Mennyire törvényszerű, hogy aki esztétikával, divattal és alkotással foglalkozik, az profin rajzol? Te mikor kezdtél rajzolni, festeni?
G. Tóth Ilda kulturális sorozata: ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra.
Náray Tamás: Sokszor mesélték a szüleim, hogy gyerekkoromban órákig elvoltam a szobámban rajzolgatással. Azt szokták mondani, hogy a rajzoláshoz kézügyesség kell, de nem igaz, inkább jó szem és térlátás. Mert amit jól látsz, azt le is tudod rajzolni, hiszen az agyad adja a parancsokat. Nem a kezeden múlik a végeredmény, hanem az agyadon. Aztán volt is olyan elképzelésem gimnáziumban, hogy majd a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezem, de ezt – ahogy ezt meg is írtam a regényeimben –, édesapámék nem hagyták.
Utólag visszagondolva nem is tudom, mennyire volt komoly, az ember tizennyolc éves korában nem tudja, mi akar lenni. És én nagyon hamar képes voltam engedni az álmomat, mert rájöttem, hogy az az életszínvonal, amit szeretnék magamnak, tényleg azzal a foglalkozással érhető el, amit a szüleim nekem választottak.
De végül nem sokáig maradtál külkereskedő.
Nem maradtam az, mert mindig érdekelt a divat, a művészetek, az öltözködés, a harmónia, a szépség. A rajzolás nyilván alaptevékenység kellett, hogy legyen, amikor divattervező voltam, de rendszeresen festettem is, csak az nem volt publikus. Telefestettem a házunkat képpel. Mindig a kolorista expresszionizmus állt hozzám közel, de voltak figurális festményeim is, aztán elindultam a geometrikus világ irányába, majd tettem egy kis kitérőt az absztrakt geometria felé. Ami mostanában foglalkoztat, az az absztrakt tájkép, ami könnyeddé, meseszerűvé teszi a vásznat.
Mikor merted megmutatni először szakértőnek, amit festettél?
Rendszeresen jártak hozzánk barátok, akik kérdezgették, hogy honnan vannak ezek a festmények – mert nyilván nem tettem rájuk szignót, hiszen nem eladásra festettem őket. Egyre többen kapacitáltak, hogy mutassam meg őket szakembernek, és akkor merült fel Jerger Krisztina művészettörténész neve.
Ő megnézte a képeimet, és azt mondta, hogy sokat kell még gyakorolnom, de ne adjam fel, mert lehet belőlem később jó festő. Ez tizenöt évvel ezelőtt történt, szóval vagy tíz évig gyakoroltam, fejlődtem, és lényegében öt éve jegyeznek festőként.
Ante Portas (100 × 100 cm, olaj, vászon, arany) – Az egyik festmény a pesti kiállításról, ahol Náray Tamás a Római császárság kora témakörében alkotott képeit nézheti meg a közönség.
Mindenben ennyire türelmes vagy?
Csak abban, amiben megszállott vagyok, de egyébként egyáltalán nem. Nem bírom például a szarakodást, a tehetségtelenséget. De ami izgat, azt valóban végtelen türelemmel tudom csinálni.
Miben fejlődtél Jerger Krisztina tanácsára, mit csinálsz másképp, mint tíz éve?
Rengeteg mindenben lehet fejlődni, akár látásmódban, kompozícióképzésben, technikában vagy színkeverésben. Például aranyozástechnikából számtalan félét ismerünk a reneszánsztól napjainkig, mindet meg lehet tanulni akár autodidakta módon, csak sokat kell nyomozni. Múzeumokban, online tanfolyamokon, idős festők követésében, művészeti albumok böngészésével – a lényeg, hogy állandóan nyitottnak kell lenni a világra. Csak úgy lehet fejlődni, ha teljes odaadással koncentrálsz.
De nem erre koncentráltál, hiszen évtizedeken át ruhákat terveztél, nem is keveset, évi négy kollekciót.
Ez volt a hobbim. Én szeretek tevékenyen élni, nálam olyan nincs, hogy órákon át ülök, és nézem a Netflixet. Az elmúlt öt évben szerintem nem néztem összesen hat órát bugyuta sorozatokat. Soha nem szerettem elfecsérelni az időmet, az aktív pihenés sokkal értékesebb a semmittevésnél. Tegnap fejeztem be az utolsó képemet a pesti kiállításra, fél nyolckor keltem, és hajnali negyed négykor hagytam abba. De egy percig sem éreztem, hogy jaj, ez a munka már megint, csak dolgozni ne kelljen.
Az rettenetes világ lehet, amikor valakinek a munka, az egy szükséges rossz. Én ezt soha nem éreztem. Mindig imádtam, amit csinálok.
Augusztus végén azt írtad ki a Facebook-oldaladra, hogy meglátogatta Sitgesben a műtermedet a kiállításod olasz kurátora, Valeriano Venneri művészettörténész-professzor, akitől kaptál dicséretet, kritikát, sőt, van, amit újra fogsz festeni, mert elmondta, mi az, ami így nem elég. Ezek szerint jól fogadtad a kritikát?
Sok ember azt sem tudja, mit jelent a szó, hogy kurátor. Hamarabb gondolnak valamiféle szexuális dologra, mint művészetekre. Bár azt is lehet művészi szinten űzni. A kurátor nem kritizál, nem azt mondja, hogy valami nem jó, hanem elemzi a műveket, és megóvja a művészt a szükségtelen kritikáktól. Ez az ő dolga. Ugyanis a kiállításnak van egy koncepciója, tematikus művekből áll. Azt a 49 képet, ami Budapesten látható lesz, nagyjából hatvanból választotta ki Venneri professzor, mégpedig nem osztályzat alapján.
Nem azt nézte, hogy sikerült-e a művésznek megoldani a feladatot – minden nagyképűség nélkül kijelenthetem, tudok egyenes vonalat húzni, ha akarok –, hanem azt, hogy az adott festmény illik-e egy koncepcióba, hogy erősíti-e egymást az adott négy-öt kép egy falon.
Mert bizony előfordul például, hogy a művész néha beleun egy képbe, amin már sokat dolgozott, vagy éppen hirtelen valami egészen más foglalkoztatja, és legszívesebben abba kezdene bele – és mindnyájan tudjuk, mik azok a megúszós technikák, amikkel gyorsan be lehet fejezni egy képet. A jó kurátor szeme ezt kiszúrja. És a művészek nem szoktak vitatkozni saját kurátorukkal, azért választják őt, mert megbíznak a szavaiban.
Valeriano Venneri elismert Caravaggio-szakértő, hogyan lett éppen ő a kurátorod?
Az Antonius és Kleopátra című képemet küldtem el pár éve Alicantéba egy kiállításra, ahová több kortárs festő képeit meghívták. Venneri professzor éppen egy kurzust tartott az ottani művészeti egyetemen, és ellátogatott erre a kortárs kiállításra. Megnézte a festményeket, majd megkérte a múzeum igazgatóját, hadd jöjjön vissza zárás után. Hozott magával egy bevilágító-nagyítós szerkezetet, azzal nézte meg ennek a képemnek azt a részét, ami autentikus reneszánsz aranyozási technikával készült, mert meg akart róla győződni, hogy valóban az van, amit lát. Ez ugyanis nagyon munkaigényes technika, kevesen alkalmazzák. Ezek után Venneri mondta az igazgatónak, hogy szeretne velem találkozni. Így bontakozott ki a kurátori együttműködésünk.
Nem vagyunk barátok, hiszen ő világhírű művészettörténész-professzor, akinek én csak egy epizód vagyok az életében.
Életem egyik ajándékának tekintem, hogy egy ilyen, művészeti berkekben ismert professzor foglalkozik a munkáimmal. Ráadásul rajta keresztül találkoztam már például a Tate Modern egyik kurátorával, és szerveződik, hogy a tavaszi római kiállítás után Firenzében és Genovában is bemutathatom a festményeimet.
Barcelonában alkotsz, ott van a galériád, és külföldön többször láthatók a műveid, mint Magyarországon, ráadásul – feltételezem – a vevőid sem elsősorban magyarok. Mennyire mondod magad még magyar művésznek?
Az a nagy különbség a nyugat-európai és a magyar művészetértékelés közt, hogy a magyarok szeretnek címkézni. Például előszeretettel mondják azt, hogy „ez nem is festészet, hanem dekoráció”, vagy hogy „ilyet én is tudnék”. Magyarországon valaki írogat vagy festeget, nem pedig ír vagy fest. Amikor én elszállítok három-négy képet egy több művészt bemutató nemzetközi kiállításra, ott mindenkinek méltatják az alkotásait, és eszükbe sem jut kritizálni, pláne nem azoknak, akiknek ibolyán túli segédlövése sincs arról, hogy mit néznek tulajdonképpen. Amúgy pedig nem szokták megkérdezni, hogy „vajon ezzel a névvel, hogy Tamas Naray, szerb vagy csehszlovák tetszik-e lenni?” Ha már gondolkodnak azon, hogy milyen eredetű lehetek, akkor legtöbbször indiait mondanak, mert a naray, narayan indiai szavak, és amíg sötét hajam volt a kreol bőrömhöz, ezt igazolva is látták.
Náray Tamás idén májusban szerepelt a Forbes Life címlapján, Bécsben találkoztunk vele, a fotókat is ott készítette Krasznai Zoltán.
Sajnálom, hogy annyi tehetséges embernek el kell jönnie Magyarországról.
Mert – és ezt minden politikai felhang nélkül mondom – akik tudják azt vállalni, hogy akárhány évesen vadiúj környezetben új életet kezdenek, új egzisztenciát teremtenek, azok általában nem az ambíciótlan vagy fizikailag meggyengült emberek köréből kerülnek ki. Hanem azokéból, akik hisznek magukban, speciális szaktudásuk van, vagy ha az nincs, akkor van bátorságuk, akik adót tudnak fizetni és fogyasztanak. Vagyis épp a társadalom krémje távozik.
És minden híresztelés ellenére ne gondold azért, hogy ez könnyű! Én egy országosan ismert ember voltam Magyarországon, ha kimondták a nevemet, tízből szerintem nyolcan tudták, ki vagyok, és talán a napig igaz, hogy ha megállítasz valakit az utcán, hogy mondjon három magyar divattervezőt, akkor egyiknek az én nevemet fogja említeni. Az ismertség pozitív oldala, hogy mindenre van egy telefonszámod, és a nevedre sok ajtó kinyílik – persze nem törvénytelen dolgokra kell gondolni, csak apróságokra, mondjuk soron kívül mehetsz a fogorvosodhoz.
Ha elköltözöl egy idegen országba, huszonnégy óra leforgása alatt leszel senki, és nem nagyon kell képzelőerő, hogy be tudja lőni az ember: ez szar érzés.
Amikor a helyi idegenrendészeti hivatalban ülsz, és bekísérik a hajóról a narancssárga mellényes menekültet, hogy vele együtt várd ki a sorod, majd megkérdezik három óra múlva, hogy miért akarsz idejönni, csak segélyért, vagy dolgozni is szeretnél, aztán a végén távozol egy fénykép nélküli papírfecnivel a kezedben, akkor kiderül, hogy már te is csak egy sorszám vagy. Ami azért fontos, mert még a nevedet is könnyen elírják, ahogy az enyémet is. És hajrá! Innen szép nyerni! És ehhez bátorság kell. Nem is kevés.
Legutóbbi novelláskötetedből, az Anyám szerint címűből mintha kevésbé érződne az a csalódottság, illúzióvesztettség, ami a korábbi önéletrajzi ihletésű regényeidet annyira átszőtte. Ez véletlen?
Nyilván kiegyensúlyoz, ha megtaláltad, amit kerestél, ha általános jó érzésed, biztonságérzeted van. Ezek mind hozzájárulnak az alaphangulatodhoz. És ez a lényeg, ebből látszik, hogy a könyveim nem manipuláltak, hanem őszinték. Igen, valóban van bennem olyan értelemben vett felszabadultság, hogy már nem vekengek a múlton. Már nem az van, hogy fájdalmas rá visszagondolni. Sajnálom, hogy ezt a döntést meg kellett hoznom, mert nem erre készültem. Az a rezsim, amiben ilyen méltatlanul bánnak az emberekkel, számomra befogadhatatlan, én nem szeretnék már ebben részt venni. Nem akarom, hogy többször megalázzanak.
Ennél nekem nagyobb az önbecsülésem, sokkal többet felmutattam már.
Megbántad valaha, hogy lassan négy éve elmentél Magyarországról?
Soha. Tudtam, hogy mit vállalok, hiszen korábban, még a szocializmusban már egyszer disszidáltam Franciaországba. A hazatérés gondolata sem merült fel bennem az utóbbi években. Igazából az első másfél év nehéz, ha annyit idegenben kibírsz, akkor bármennyit kibírsz. Mert eleinte nincs orvosod, sőt a kutyáidnak sincs orvosa, és ez a kiszolgáltatott állapot önbecsülés- és személyiségromboló hatású.
De az ember aztán összeszedi magát, mert az a vágya, hogy ne kelljen visszamennie, erősebb minden másnál.
Az a közeg, amiben Magyarországon élni kellett, egy magamfajta ember számára megalázó. Nem értem például a négymillió nőt, hogy miért nem megy már ki az utcára ilyen abortusztörvény-módosítás után sem? Én nem vagyok nő, nem szültem, nincs méhem, de mint egy másik embert, mélységesen felháborít, ami történik. A melegeket sem értem: meddig tűrik még, hogy másod- meg harmadosztályú állampolgárok Magyarországon? Már az EU is kimondta, hogy demokrácia nélküli, autokrata, hibrid rezsimmé vált az ország, egész Európa tudja, hogy ott alázzák meg és vegzálják az embereket, ahol tudják! Én mint humanista művész teljes mértékben elfogadhatatlannak tartok bármiféle megkülönböztetést.
Van az ember, és kész. Hogy milyen nemű és mire gerjed, az nem lényeg. A jelleme és a tettei számítanak. Más nem.
Könyvbemutatókra és kiállításra azért hazajössz, ezek után miért?
Tisztázzunk valamit! Én nem utálok, nem gyűlölök. Tényeket mondok el az életemből, nem
véleményeket. Akkor is, ha fájdalmas. És azért jövök, mert van Magyarországon is egy réteg, ha nem is túl széles, akihez érdemes szólni. Azt érzem, hogy ők is örömmel fogadják az alkotásaimat, és én is örömmel mutatom meg nekik. Én nem Magyarországgal tartok kapcsolatot, úgy általánosságban, hanem azokkal az emberekkel, akik – éljenek bárhol – hozzám hasonlóan gondolkodnak. Nem a Parlamenthez megyek haza – bár nincs is ilyen már, hogy haza, mert az otthonom Spanyolországban van –, hanem azokhoz az emberekhez megyek Magyarországra, akik kíváncsiak rám, a képeimre, a könyveimre.
És igaz, hogy egyáltalán nem Magyarországon értékesítem a képeim nagy részét. Sőt, hamarosan megjelenik a Zarah-trilógiám is spanyolul, onnantól pedig nem 50-100 ezres lesz az olvasóim száma, hanem másfél milliárd spanyolajkú közül kerülhetnek ki.
Ahogy Izrael sem azonos minden zsidó emberrel, Magyarország sem azonos azokkal, akikkel én
szeretnék mindenáron kapcsolatot teremteni. Ugyanakkor ezek az emberek jelentik az én
gyökereimet, nem a hortobágyi kilenclyukú híd. Azok, akikkel azonos értékrendet képviselek.
Szeretném őket megszólítani, ezért viszem el Magyarországra a kiállítást. És tudom, hogy örömet
hozok az életükbe. Ahogy nekem is jólesik öröm adni. De nem mindegy, hogy kinek.
A kiállítás az Off Kultúrszövőgyár Rendezvényközpontban látható szeptember 27. és október 2. között.
A borítófotót készítette: Krasznai Zoltán
