Legnagyobb sikerének nem valamelyik kollekcióját, sok tízezer példányban eladott bestsellereit vagy milliókra taksált festményeit tartja, hanem azt, hogy újra megtalálta azt a Náray Tamást, akit jó húsz évvel ezelőtt valahol a nagy forgatagban elvesztett. Ajánló a Forbes Life címlapsztorijához.
„Azt hittem, hogy nyugdíjas évek következnek majd, élhetek a kedvteléseimnek, a festészetnek és a könyvírásnak, meg persze sütöm a süteményeimet, amikor jólesik. És sétálgatok a kutyákkal, jövök-megyek a városban. Aztán ez nem így lett. Miután megnyitottuk a galériánkat, szinte folyamatosan festek, egyre több kiállításra hívtak meg. St. Moritz után Alicante, aztán Milánó jött, most egy rómaira készülünk, és körvonalazódik egy New York-i is. Közben megjelent a harmadik süteményeskönyvem, azzal is egyre több feladat van, és újabb regényeken is dolgozom. Szóval annyira sűrűek lettek a mindennapjaim, hogy gyakorlatilag a sokadik virágzásomat élem éppen” – meséli mosolyogva spanyolországi mindennapjairól Náray Tamás.
És tényleg az sugárzik a szavaiból, a tekintetéből és a gesztusaiból is, hogy nagyon jól van. Több mint három éve a kortárs művészeti világ központjának számító Barcelona mellett, egy tengerparti kisvárosban él és alkot, és azt mondja,
nem is tervezi, hogy visszatér Magyarországra.
„Az otthoni élet és én nem jövünk ki jól egymással.” Fotó: Krasznai Zoltán
A jobb életre való alanyi jog nem létezik
Náray Tamás több generációs értelmiségi családba született, egészen gyerekkorától szolid elegancia, nagypolgári miliő vette körül – persze a mindenben igényes szülők poroszos nevelési elveinek nem minden eleme volt a szabad alkotásra vágyó kamasz kedvére.
Egy pályázat különdíjasaként, huszonévesen Tamás a párizsi Ted Lapidus divatház ösztöndíjasa lett. Végigjárta a szamárlétrát, a pinceszinten elhelyezett szabászsablon-másolótól a tervezőasszisztensi rangig.
„Párizsban mindig elmondták nekünk, az ambiciózus fiataloknak, hogy minden utcasarkon negyven ugyanolyan tehetségű ember vár arra, hogy mi feladjuk, és a helyünkre léphessenek.”
Mindenki, még az őt nyilvánvalóan hazaváró szülei is le akarták beszélni, amikor a rendszerváltás környékén, a pozitív változásokat látva úgy döntött, hazajön Párizsból, mert előbb-utóbb saját brandet szeretne alapítani. „Meg is kaptam érte a megfelelő büntetést, hogy a könnyebb utat választottam – mert azt hittem, hogy majd itthon könnyebb lesz. De tulajdonképpen minden ember követ el hibákat és tévedéseket” – nevet,
és már nem érezni keserűséget a hangjában a hosszú idő távlatában nyilvánvaló tévedésnek nevezett lépés miatt.
Kellett hat-hét év, mire vette a bátorságot, és 1996-ban első kollekciójával előrukkolt – ami azonnal óriási siker lett. Mert teljesen új megközelítést, merész anyagtársításokat, friss vonalakat hozott – ezt a franciás sikket csak nemzetközi divatlapokból ismerhették addig az igényes öltözködésre vágyók.
Onnantól húsz éven át évi négy kollekciót dobott piacra, közben megarendezvények koreográfusa volt, és színházi jelmezeket is tervezett.
Arról, hogy miért költözött el Magyarországról, miért éppen Barcelonát választotta új otthonául, hogyan írja a bestseller regényeit, miként alapított Sitgesben galériát, és hogy mit gondol például a szorgalomról vagy az alaptörvény-módosításról, a nyári Forbes Life különszámban olvashatsz. Lapozz bele a magazinba!
