A The New York Times két éve minden idők egyik legnagyobb sportolói teljesítményének nevezte, amikor Alex Honnold amerikai sziklamászó kötélbiztosítás nélkül megmászta az El Capitan sziklafal egyik útját. Elizabeth Chai Vasarhelyi dokumentumfilm-rendező férjével és rendezőtársával, Jimmy Chinnel az Oscar-díjig juttatta a mindaddig példa nélküli eseményt (pontosabban az erről készült National Geographic-os dokumentumfilmet, a Free Solót), de eddigi szakmai útja alapján úgy tűnik, messze még a csúcspont. Portré.
Mindenki
másképp próbálja megváltani a világot. 2017. június 3-án én épp a
szakdolgozatomat írtam, eközben a világ másik felén Alex Honnold mindenféle
biztosítás nélkül, kevesebb
mint négy óra alatt megmászta a kaliforniai Yosemite Nemzeti Park El
Capitan sziklafalát. Azon belül is azt a több mint 900 méter hosszú, Freerider
nevű utat, ami a legtöbb sziklamászónak még kötéllel is szinte lehetetlen kihívást
jelent, kötél nélkül pedig eszébe sem jutna senki másnak.
Bármennyire is nehéz a teljesítményét szavakkal leírni, az emberiség kollektív emlékezete valószínűleg néhány hónap után törölte volna, ha nem lenne Elizabeth Chai Vasarhelyi és Jimmy Chin, hogy halhatatlanná tegye.
Alex ekkor már hosszú évek óta együtt mászott az egy személyben profi mászó, síelő, fotós és filmrendező Jimmyvel, így egyértelmű volt számára, hogy ha valaha film készül az életéről, az erről a mászásáról szól – függetlenül attól, hogy túléli-e vagy sem. És az is, hogy a filmet a Vasarhelyi–Chin házaspár rendezi majd.
***
Elizabeth
Chai Vasarhelyi élete akkor sem lenne kevésbé mindennapi, ha történetesen nem
neveztetné magát az Elizabethnél sokkal egzotikusabb hangzású Chai-nak. Mint
mindenre, a 41 éves rendezőnek erre is megvan a maga magyarázata.
„Az
óvodában öten voltunk Elizabethek, sőt a nagymamámat is így hívták. A Chai
használatával egyszerűbb megkülönböztetni engem. Ráadásul csak félig vagyok
kaukázusi, ez is nagyon fontos számomra. Ez ugyanolyan, mint hogy a gyerekeimet
is Vasarhelyi–Chinnek
hívják, ami hangsúlyozza, hogy nem csupán ázsiai származásúak. A neveknek
történetük van, és fontos, hogy ezeket tovább is adjuk.”
Chai Manhattanben nőtt fel. Anyja, Marina hongkongi, apja, Miklos Vasarhelyi magyar származású, akinek családja a második világháború alatt menekült el Brazíliába. A férfi első két diplomáját Rio de Janeiróban, PhD-jét már az Egyesült Államokban szerezte a hetvenes években. Későbbi feleségét a University of Southern Californián ismerte meg (a tanársegédje volt), a mai napig tanít a New Jersey-i Rutgers Universityn.
Chai ma is New Yorkban él, évek óta nem járt Magyarországon. Az interjút telefonon ejtettük meg, előre elnézést kért a háttérből beszűrődő zajokért – épp az erkélyét újították fel odakint / Fotó: Youssou N’Dour: I Bring What I Love
„Mindig
is egy kicsit mások voltunk, de ezt inkább erősségként éltük meg, mint
gyengeségként” – meséli Chai. A másság a Vasarhelyi család esetében azt a
kulturális sokszínűséget jelentette, ami New Yorkban egyszerre volt különleges
és természetes. Chai már gyerekként megérezte a város olvasztótégely-jellegét:
hol apja brazil, hol anyja hongkongi barátainál vendégeskedtek, idősebb korában
pedig rendszeresen töltötte hétvégéit Chinatownban.
New
Yorkban nem voltak rokonaik, ezért rengeteget utaztak, nyarai többségét a nagymamájánál
töltötte Brazíliában. Itt többnyire a tengerparton olvasgatott, de a New York-i
hétköznapok annak ellenére sem teltek unalmasan, hogy olyan iskolába íratták be
a szülei, ahova csak lányok jártak. Mint minden gyerek, iskola után ő is sok
időt töltött szülei munkahelyén, ami édesanyja esetében a Metropolitan Museum
of Arts-ot jelentette, de az is gyakran előfordult, hogy apja diákjai vigyáztak
rá a Columbián. „Az egyik dolog, ami közös bennem és a férjemben, hogy
mindketten olyan bevándorlók gyerekei vagyunk, akik akadémiai körökben
mozognak. Ez nagyon egyedi.”
Ekkoriban még gyakran állt a kamera másik oldalára: rengeteg reklámban szerepelt, sőt 12 éves korában belekóstolt a műsorvezetésbe is, a Totally Kids Sports sorozatot vezette a Nickelodeonon – akkori társa azóta befutott meteorológus lett.
A színészet jó zsebpénzkiegészítést jelentett, de soha nem akart ezzel karriert befutni. „Nem igazán vagyok az az előadó-típus. Látod, ezért jó, ha lányiskolába jársz: soha nem érdekel igazán, hogy ki néz téged. Ez egy nagyon fontos dolog.”
Chai
tulajdonképpen mindent tanult, csak filmkészítést nem: középiskolás korában azt
tervezte, epidemológiából doktorál majd, el is nyert egy ösztöndíjat Japánba,
egy természettudományi fókuszú nyári iskolába, ahol aztán rádöbbent, hogy
egyáltalán nem élvezi annyira a természettudományokat, mint mindenki más. A
Princetonon az első, „nyomorúságos” évben még a szerves kémiára fókuszált,
aztán átjelentkezett az összehasonlító irodalomra.
Filmes karrierje Koszovóban kezdődött: Richard Holbrooke amerikai diplomata, az Egyesült Államok akkori balkáni megbízottja épp a háború kitörésének napján tartott beszédet a Princetonon, de Chai úgy érezte, hogy a diákok egyetlen kérdésére sem tud kielégítő választ adni. Hogy lehet a 21. század hajnalán háború Európa közepén? Nem hagyta nyugodni a kérdés, elhatározta, hogy Koszovóba megy az ABC News-szal (itt töltötte a szakmai gyakorlatát). „»Megőrültél? Ott háború van!« Ez volt az első reakciónk, amikor Elizabeth bejelentette, hogy Koszovóba megy” – írja a Forbesnak Chai édesapja. A szülői aggodalmakra fittyet hányva Chai még azután is Koszovóban maradt, hogy a háború befejeztével az ABC csapata hazatért Amerikába.
Fotó: Youssou N’Dour: I Bring What I Love
Három éven át követte hét koszovói fiatal életét. A 30 órás nyersanyagból egy több mint félórás dokumentumfilm készült A Normal Life címen, az összehasonlítóirodalom-tanszék pedig áldását adta arra, hogy Chai diplomamunkája is ez legyen. Az elismerés sem váratott sokáig magára: a 2003-as Tribeca filmfesztiválon Chai és rendezőtársa, Hugo Berkeley munkája nyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat.
„Biztos vagyok benne, hogy azelőtt még soha nem kaptunk szakdolgoztatot dokumentumfilm formájában a tanszéken, és kétlem, hogy azóta történt volna ilyen – mondja Sandra Bermann, a Princeton Összehasonlító Irodalom tanszékének akkori elnöke. – Chai ragyogó eszű diák volt, és nagyon eredeti. Azt gondolom, filmjének sikere annak köszönhető, hogy képes volt egy nagyon emberi, inspiráló történetet szőni a Koszovóban megismert fiatalok segítségével; de hozzájárult állhatatossága, valamint az is, hogy a lehető leghamarabb el szeretett volna készülni a filmmel.”
A filmre felfigyelt Mike Nichols Oscar-, Emmy-, Grammy- és Tony-díjas rendező is, Closer című 2004-es filmjéhez Chait vette fel asszisztensként.
Eredetileg
azt tervezte, hogy a Princeton után rendezőnek tanul majd tovább, de a film
utóélete mindent felforgatott. Mike Nichols mellől végül is az ember már nem ül
vissza az iskolapadba.
„Nem, kösz!”
2011-ben
Jimmy Chin már nagy számnak számított. A profi mászó és síelő öt évvel azelőtt egyike lett azon keveseknek,
akik elmondhatják magukról, hogy lesíeltek a Mount Everestről; 2011 májusában a
National Geographic címlapon hozta Alex Honnoldról Yosemite-ben készült képét;
és ugyanebben az évben társaival, Conrad Ankerrel és Renan Ozturkkel (miután
három évvel korábban 19, a magasban töltött nap után, száz méterrel a csúcs
előtt kénytelenek voltak visszafordulni) a világon elsőként megmászták az
Indiában lévő, több mint hatezer méter magas Meru-hegy Shark’s Fin, azaz
Cápauszony nevű, 1400 méter hosszú útját, amiről 35 óra videós nyersanyag is
készült.
Egy évvel később Jimmyt meghívták a Summit Series nevű üzleti-filantróp konferenciára Los Angelesbe, hogy meséljen a Meruról, kiváltképp a 2008-as, kudarcba fulladt csúcshódítási kísérletről. Az előadása előtt néhány perccel beszélt életében először Chai-jal. A bejáratnál elegyedtek szóba, majd miután kiderült, hogy Chai filmeket rendez, Jimmy megjegyezte, hogy hamarosan ő következik a színpadon, ha gondolja, üljön be és hallgassa meg.
„Nem, kösz” – válaszolta jövőbeni felesége, aki addigra szintén nagy szám volt: második filmjével, a Youssou N’Dour szenegáli zenész életét bemutató dokumentumfilmmel az akkor mindössze 29 éves rendező nyolc különböző díjat is bezsebelt.
Chai Szenegálban. A rendező egyik legközelebbi és legrégebbi barátja egyike volt a 2001. szeptember 11-i támadások áldozatainak. Szerette volna más szemszögből bemutatni az iszlám vallást (pontosabban annak egyik ágát, a szúfizmust), mint a mainstream média – az ambíció egyenesen Szenegálig vitte / Fotó: Scott Duncan
„Tipikus Chai” – Jimmy így kommentelte a visszautasító választ 2018-ban az Outside magazinnak. Chai persze végül beült Jimmy előadására, aki később elküldte neki az expedíció alatt készített nyersanyagot, hogy megkérdezze, mi a véleménye. Szüksége is volt egy kívülálló véleményére, hiszen Jimmy egyszerre volt a film rendezője, operatőre és egyik főszereplője.
A válasz három hónappal később érkezett meg, Chai addig nem ért rá, éppen Szenegálban forgatta negyedik, Incorruptible című filmjét.
Miután hazaköltözött, elkezdett Jimmyvel közösen dolgozni a filmen, közben pedig egymásba szerettek. „Tudtam, hogy segíteni tudok ennek a férfinak abban, hogy a lehető legjobban mesélje el a történetét” – mondja Chai a telefonban, kissé megemelve a hangját, hogy elnyomja a háttérből beszűrődő zajt (ami alapján úgy tűnik, nem felújítják, hanem éppen szétverik az erkélyét).
A
Meruról készített nyersanyag leginkább egy fanatikusoknak készített hardcore mászófilm
volt, Chai segítségével a végeredmény már nem csak a mászókat szólítja meg.
„Jimmy nagyon jó operatőr, vizuálisan gondolkozik, engem elsősorban a
történetek, az érzelmek érdekelnek. De mindig közösen hozunk döntéseket.”
A
Meru című film 2015-ben az év egyik legnézettebb dokumentumfilmje lett (2,4
millió dolláros árbevétellel zárt a jegypénztáraknál), elnyerte a 2015-ös
Sundance fesztivál legjobb dokumentumfilmjének járó közönségdíját, és egészen
az Oscar-shortlistig jutott.
Patagonia, The North Face, Espirit
A dokumentumfilmek készítésével járó örök morális dilemma, hogy mennyire marad a megfigyelői státusz valóban megfigyelői, és mennyire befolyásolja az események alakulását. A Free Solo esetében ez azt jelentette, befolyásolja-e vajon Honnoldot a tudat, hogy minden mozdulatát több kameraállásból veszik. Chai, Jimmy és a profi mászókból álló operatőri csapat végül arra jutott, megbízik Alex ösztöneiben – és persze felkészültségében, hiszen a Freerider szólómászásában nyolc év kemény munkája volt.
Végül látszólag könnyedén felért az El Cap tetejére, és a National Geographic-kal közösen készített Free Solo is hozta azt, amit a Meru még nem: a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscart.
„Nagyon
hálás vagyok a Oscarért, mindent megváltoztatott – mondja Chai. – Olyan
értelemben legalábbis, hogy elismerést kaptunk a munkánkért, ezáltal pedig több
ember látja a filmet, érti meg a témát, ami minden más dokumentumfilmnek is
segít. Alex pedig az egyik legközelebbi barátom lett. Imádom nézni, ahogy a
gyerekeimmel játszik.”
A vicc az – és talán pont a lényeg is –, hogy Chai egyáltalán nem mászik. „Egyszer rávettek a fiúk, de nem örültem neki – mondja. – Nagyon szívesen biztosítom a gyerekeimet, ha arról van szó, és jó érzés kint lenni a szabadban, de annyi mindent csinálok szívesebben: rajzolok, festek vagy jógázom.” (Vagy éppen síel – hároméves kora óta jár rendszeresen.)
A cikk kapcsán Jimmyvel is szerettem volna beszélni, ő azonban jelenleg az Antarktiszon fagyoskodik / Fotó: National Geographic / Chris Figenshau
Jimmy és Chai a Meru óta minden filmen közösen dolgoznak (bár Jimmy alapvetően továbbra is abból keresi kenyerét, hogy profi sportoló, így alapvetően Wyoming államhoz köti a munkája). Az életet az Oscar sem állította meg, jelenleg két filmen dolgoznak: az egyik Kris Tompkinsról, a Patagonia volt CEO-járól, és férjéről, Dougról, a The North Face és az Espirit társalapítójáról szól majd, akik óriási erőfeszítéseket tettek Patagónia természetvédelmi területeinek megőrzéséért.
A másik film a 2018 nyarán barlangban rekedt thaiföldi gyerekfocicsapat történetét mutatja be.
Chai egy átlagos napja teljesen olyan, mint bárki másé. Reggel eldobja a gyerekeket az iskolába, elmegy futni, utána bemegy dolgozni, telefonál, időpontokat egyeztet, ír, találkozókon vesz részt, ír, este pedig a családé és az olvasásé. Azt már nem teszi hozzá, csak az Instagramján látom, hogy náluk egy átlagos napba még ez a jelenet is belefér:
azaz hogy Jimmy speciális sátrat húz fel az ágy végében, hogy hozzászoktassa szervezetét a magashegyi levegőhöz következő (jelenleg épp zajló) antarktiszi expedíciója előtt.
„Ez a rutin persze csak akkor van meg, ha New Yorkban vagyok – teszi még hozzá Chai. – Ha forgatunk, az teljesen más.”
Az elmúlt években nem járt Magyarországon, de középiskolás korában sokszor megfordult itt apjával és nagynénjével, és gyerekeit is mindenképp szeretné majd elhozni. Imádja a karácsonyi vásárokat és a fürdőket, de nem csak Budapestet látta, egy alkalommal keresztülautózta az országot a nagymamájával a családi Volvóban – a mai napig megvan az a kabátja, amit ekkor vett egy vásárban. A kérdésre, hogy beszéli-e a nyelvet, magyarul ad nemleges választ. Így is van miből válogatnia, beszél franciául, portugálul, kínaiul és angolul.
Borítókép: National Geographic / Chris Figenshau
