Nem kevesebb, mint száz képet gyűjtött egy csokorba a bécsi múzeum Claude Monet francia festő képeiből. Aki arra jár, ki ne hagyja, és legalább két órát szánjon rá!
„No jól van, ezek szerint még jó a memóriám!” – nyugtázza mellettem egy japán középkorú nő, és gyorsan lefotózza a festmény alatti feliratot. Közelebb megyek én is, hogy lássam: „Szépművészeti Múzeum, Budapest” – olvasható A trouville-i móló apálykor című festmény alatt. Kiderül, hogy a műkedvelő turista nemrég járt a magyar múzeumban, és beugrott neki, hogy ott láthatta ezt a csodaszép Monet-alkotást. Innentől aztán kíváncsian böngészem a képek feliratozását, hátha lesz még budapesti.
A bécsi Albertinában múlt pénteken, több mint 20 év után nyílt nagyszabású Monet-tárlat, kereken 100 festménnyel, amiket a világ különböző pontjairól gyűjtöttek össze.
A fő kölcsönadó persze a párizsi Marmottan Monet Múzeum, de érkeztek képek például Bostonból, Tokióból, Londonból, Brüsszelből, Moszkvából és Göteborgból is, és jó néhányat magángyűjtők adtak kölcsön az Albertinának.
A nyitás napján még nem állt hosszú sor a múzeum előtt, de a szervezők valószínűleg nagy látogatottságra számítanak, amire az is utal, hogy a tárlat a szokásostól eltérően reggel 9-től nyitva van, egészen január 6-áig. Csak a viszonyítás kedvéért: amikor 2003-ban Monet és barátai címmel megakiállítást szervezett a budapesti Szépművészeti, azt 250 ezren nézték meg – és ott Monet-tól 25 kép került a falakra.
A városi nyüzsgést, az emberek hétköznapi életének lüktetését ábrázolta első, Párizsban készült képein a francia művész, ekkor még szinte elnagyolt ecsetvonásokkal – legalábbis a későbbi, impresszionista alkotásaihoz képest. Már az első képein látszik, hogy fittyet hányt a szokásokra: addig az dívott a festők körében, hogyha emberek szerepelnek a festményen, akkor mindegyikük arca látszik, ha pedig tájkép, akkor az részleteiben kidolgozott.
A trouville-i parton, 1870, Marmottan Múzeum, Párizs.
Monet eltér a hagyományoktól: a képen csak az előtérben ülők látszódnak teljesen.
Homokszem a gépezetben
Ezt a kiállítást is érdemes audioguide-dal végignézni: ezen képen például biztosan nem vennénk észre, hogy homokszemek is kerültek rá, ha nem hívná rá fel a figyelmünket a magnós idegenvezető-hang. Márpedig ez volt Monet és kortársai legnagyobb újítása: a szabadban, en pein air festettek, mit sem törődve az időjárás viszontagságaival. Monet a fényeket, azok állandó változását próbálta a vásznára varázsolni, ezért gyakran festett akár 10-20, vagy 40-50 képből álló sorozatokat. És szerencséjére ezek még az életében elismertté tették őt.
Az egyik, a normandiai tengerpartion az 1880-as években készült festményéről például azt mesélte Monet a feleségének írt levelében: olyan elmélyülten festette a látványos, tűalakú sziklákat, hogy nem vette észre a dagály közeledését. A víz nekicsapta egy kőnek, a palettáról szétfröccsent festékektől piros és sárga lett a szakálla – de a legjobban azt sajnálta, hogy a festővásznát, a félkész képpel elsodorta a hullám.
A hegyestű és a Porte d’Aval, 1886, Kanadai Nemzeti Múzeum, Ottawa.
Családi támogatás nélkül
Az impresszionistáknál is impresszionistább Monet festői ambícióit eleinte nem támogatta a család. Amikor a francia-porosz háború elől próbált meglépni, apja azt mondta neki: akkor hajlandó megváltani a kötelező katonai szolgálatát pénzben, ha felhagy a festészettel. Végül Monet bevonult, de tífuszt kapott, és az egyik nagynénje megkönyörült rajta. Nem nézték jó szemmel Camille-hoz fűződő szerelmét sem: az egykori modellt végül mégis feleségül vette, és két gyermekük született.
Monet egy ideig Londonban élt, ahol elbűvölte a brit ködös időjárás, és szokása szerint sorozatban festette a képeit, például a Parlament épületéről, a Charing Cross hídról – persze ködben. Ami nem mindig volt könnyű, így az ott elkezdett mintegy 100 kép egy részét aztán végül a műtermében fejezte be, színezte ki, de jó párat egyszerűen elégetett dühében, mert nem volt elégedett a színekkel és a fényekkel – vagyis azok hiányával.
Amíg a Párizs közeli Argenteuilben lakott, és vonattal ingázott be Párizsba, leginkább az foglalkoztatta, milyen hatást gyakorol a vidéki életre a technológia fejlődése. Hidakat, vonatokat, hajókat festett, gyakran kis műteremhajójáról.
Vasút a hóban, 1875, Marmottan Múzeum, Párizs
A műteremhajó, 1874, Kröller-Müller Múzeum, Otterlo.
A barátai gyakran kinevették: a kis hajó mindennél lassabban haladt, ugyanis kézi hajtású volt. Monet-nak pedig külön gondot okozott a járművet úgy stabilizálni, hogy ne ringatózva kelljen festenie.
A fény mestere
Tucatnyi téli tájképet is összegyűjtött az Albertina: ezek többségét élete következő állomásán, Vétheuilben festette Monet, ahová anyagi gondok miatt költözött. Camille 32 éves korában meghalt, Monet pedig összeköltözött fő támogatója, Ernest Hoscheté feleségével és hat gyerekével, miután a férj szintén csődbe jutott, nem kis részben Monet túl olcsón elkelő festményei miatt. Monet képeiről viszont lassan eltűntek az emberek, csak a természet érdekelte, képes volt három kabátban és két kesztyűben a szabadban ülni és festeni, sokszor gyerekek hada vitte mögötte a vásznat.
Jégzajlás a Szajnán, 1880, Calouste Gulbenkain Múzeum, Lisszabon
1880-ban nagyon megáradt a Szajna, és a jeges áradás elpusztította a folyóparti kerteket. Monet-t azonban inkább a látvány érdekelte: képes volt egy nagy jégtáblán állni órákig, hogy megörökítse a zajlást.
Igazi impresszionista stílusa kibontakozását talán leginkább a Cote d’Azuron tett látogatása alatt készült képein lehet látni. Renoir hívta meg barátját, hogy kísérje el az utazásra, és közben meglátogatták Cézanne-t is. A tengerparton is előfordult, hogy egyszerre 14 vásznat állított fel, és ahogyan a fények változtak, úgy festegette őket egymás után.
Extra anyagi áldozatokra is hajlandó volt: egyszer például egy nyárfasort festett, ám kiderült, hogy a fákat időközben eladták épületfának – Monet egy kisebb összegért elérte, hogy amíg nem végez az alkotással, addig várjanak a fakivágásokkal.
Ha az óriási vízililiom-festményeit nem is tudta elhozni a párizsi Orangerie-ből az Albertina, jó néhány kisebb, a festő utolsó éveiben, Giverny-ben készült képe miatt különösen érdemes megnézni a kiállítást. A tavirózsák mellett a japán hídról szinte vakon készült festménysorozata is látható Bécsben – ahogy Beethoven süketen szerzett zenét, ő alig látott, amikor ezeket a képeket festette.
Vízililiomok, 1907, Marmottan Múzeum, Párizs
Fotók: Albertina
