Miért támasztunk irreális elvárásokat a jövendőbeli partnerünk felé? Hasonló a hasonlóval, vagy az ellentétek vonzzák egymást? Van-e létjogosultsága az elrendezett házasságoknak? Kozma-Vízkeleti Dániel pár- és családterapeutával készített interjúsorozatunk első részében többek között ezekre a kérdésekre keresünk választ.
Forbes.hu: Nemrég szembejött velem egy hirdetés „sikertérkép a csajozáshoz coaching” néven. Szerinted van univerzális recept, ami mindenkinél működik?
Kozma-Vízkeleti Dániel: Nem hiszem, hogy lenne olyan, ami bármikor, bárhol, bármilyen ismerkedési kontextusban bevethető. Persze van néhány olyan hozzáállás, ami szerencsésebb, mint a többi. Hat évvel ezelőtt készült egy nagy mintás felmérés, amiben online párkeresőket kérdeztek az elvárásaikról. Ebből például az derült ki, hogy
a nők nagy része a humoros férfiakat kedveli, míg a férfiak a mosolyt és az érdeklődést hangsúlyozták ki. Utóbbi önbizalomnövelő ajándékként is felfogható.
Amennyiben a hagyományos ismerkedési modellből indulunk ki, és elvárjuk, hogy a férfi legyen aktívabb a randizási folyamatban, akkor ezt ellensúlyozza a megerősítő jelenlét a női oldalról. Persze hozzáteszem, ma már több szempontból meghaladottak ezek a nemi szerepek, és sok férfi inkább olyan nőre vágyik, aki egyenrangúként vesz részt a beszélgetésben és véleményt fogalmaz meg, nem csak körberajongja és visszaigazolja a szavait.
Mindemellett az érdeklődés, a jóhiszemű jelenlét és az ápoltság mindig közelebb visz. Ezek mind azt üzenik a másiknak, hogy fontos vagy, hogy készültem a találkozónkra, hogy számít nekem ez a randevú.
Mind a férfiak, mind a nők szeretnék megtapasztalni az ismerkedés során, hogy nem egyek az egytucatból, hanem jelentőségük van. Ennek a hátterében az a lélektani igényünk van, hogy szeretnénk magunkat jónak megélni
és olyan élményekhez jutni, amik visszaigazolják, hogy jó nő vagyok, jó anya vagyok, jó ember vagyok, jó kollega vagyok, vagy jó pasi vagyok, jó apa vagyok satöbbi. Az ismerkedéstől kezdve a kapcsolat végéig az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk egymásnak, az az, hogy lehetővé tesszük kölcsönösen egymás számára, hogy jónak éljük meg magunkat és egymást. Hogy egyrészről felcsiholjuk saját nyitottságunkat, másfelől a másik felé forduljunk.
Kozma-Vízkeleti Dániel: „A legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk, hogy jónak éljük meg magunkat és egymást.”
Fotó: Sebestyén László
Visszatérve kicsit az elvárásokra – Almási Kitti azt mondta nemrég egy előadásán, hogy sok randevút az tesz sikertelenné, hogy nagyon konkrét elvárásokkal megy az illető, és nem hajlandó változtatni azon az elképzelésen, amit az ideális társról gondol. Te is tapasztalod ezt?
Teljesen egyetértek Kittivel, sőt, kiemelném, hogy sokszor tényleg nagyon konkrét elvárásokról van szó. Sokaknál olyan elvárások jelennek meg, hogy orvos legyen, 27 és 32 között, 187 centi magas, ne legyen göndör, és még sorolhatnám. Ez a mostani kultúránk terméke.
Árgus szemmel figyeljük a potenciális partnereket, és ahol egy valami hibádzik, ott visszavonulót fújunk.
Sok páciensemnél, akik nehezen ismerkednek, előbb-utóbb kiderül, hogy saját maguk által fölállított korlátok állnak az útjukba, és tényleg nagyon hosszú listájuk van arról, hogy minek kell megfelelnie a másik félnek. És ha egy apróság nem stimmel, kiestél.
Mi állhat ennek a hátterében?
Azt a mítoszt tanítja nekünk a kultúránk, hogy mindannyiunknak a legjobb jár, és hogy pontosan tisztában is vagyunk vele, milyen az a „legjobb”. Emellett pedig szeretnénk magunkat tudatos döntéshozónak ismerni – erre épül a teljes piaci világ is. Pedig a valóságban ez sokszor még a gazdasági helyzetekben, egy cipő vagy egy autó megvásárlásánál sem működik, akkor mégis hogy működhetne egy párkapcsolati helyzetben? A zsigeri vonzalom sosem tudatos. Ráadásul az az elképzelés él a most aktívan párkereső nemzedékben, hogy a párkapcsolat sikere a választáson múlik.
Azt hisszük magunkról, hogy a jó választásnál eldől, hogy mi negyven év múlva hogyan leszünk egymással.
Ebből fakad az az igény, hogy akkor nagyon jól kell választani, és meg kell találni a tökéletes személyt, aki az összes tudatosan föltérképezett szempontomnak megfelel.
Márpedig, ha azt figyelem, hogy miben nem felel meg a másik, akkor fogok találni kivetnivalót. Pedig, ha nyitottsággal és érdeklődéssel közelítenénk egymás felé, akkor az elsőre szokatlan dolgokra sem ellenállással reagálnánk, hanem kíváncsisággal. Ez nem kötelez arra, hogy mellette horgonyozzak le, de legalább esélyt ad. Azt gondolom, hogy egy hosszútávon elkötelezett, jól működő kapcsolatba nagyon sok olyan vonás belefér, amire korábban nemet mondtunk volna.
Ha jól sejtem, a szkepcitizmusunk összefüggésben állhat a ténnyel, hogy sokan félünk a kiszámíthatatlantól. Ide vezethetők vissza a túlzott elvárások is? Ha pontosan olyan ember érkezik, amit megálmodtam – orvos, 187 centi, szögegyenes hajjal – nagyobb a hosszútávú biztonságom?
Pontosan ez a dolog logikája. Él bennünk egy hiedelem, miszerint akkor leszünk jó pár hosszútávon is, ha az illető megfelel az általunk meghatározott kitételeknek. Ha én imádok snowboardozni, csak nem jöhetek össze egy sakkozóval, merthát akkor mit kezdenénk egymással? Vagy ha én nappali ember vagyok, hogy boldogulok majd egy éjjeli bagollyal?
Kozma-Vízkeleti Dániel: „Azt a mítoszt tanítja nekünk a kultúránk, hogy mindannyiunknak a legjobb jár.”
Fotó: Sebestyén László
Akkor most melyik az igaz? Hasonló a hasonlóval, vagy ellentétek vonzzák egymást? Esetleg zsák a foltját?
Utóbbi. A zsák a foltját koncepciót a pszichológiában összeillésnek fordítjuk le, és tapasztalataim szerint hosszútávon ez lesz a döntő. Ez abban különbözik az előző kettőtől, hogy olyasmikben különbözünk, amikkel remekül kiegészítjük egymást. Korábban említettem, hogy mindenki szeretné jónak megélni magát a kapcsolataiban.
Ha szeretek magamra úgy tekinteni, mint végtelenül higgadt emberre, akkor ajándék lesz nekem valaki, aki nagyon sok érzelmet fejez ki.
Ugyanis mivel ő a kapcsolatunkat érő események összes érzelmi vonulatát színesen és sok irányúan kifejezi majd, én lehetek mellette az a higgadt ember, akinek szeretném magam látni.
Az érzelemgazdag fél számára pedig nagy ajándék lesz egy higgadt társ, mert tudja őt csillapítani. Ráadásul később, ha gyerekek is születnek ebből a kapcsolatból, a család többféle érzelmi és viselkedési módra tud példát mutatni. Amikor defektet kap a kocsi, lesz valaki, aki megfogalmazza az aggodalmait és nyugtatja a többieket, meg valaki, aki kicseréli a kerekeket. Mind a kettőre szükség lesz, és ez az, amit a pszichológia összeillésnek hív. Ezzel gazdagítjuk egymást. De erre jó példa még a rendes és rendetlen, vagy programszervező és az otthonülős is.
Pedig ezek számomra inkább úgy hangzanak, mint potenciális konfliktusforrások.
Mert azok is! A párterápia őskorában, a múlt század 50-es éveiben már leírták az akkori analitikus párterapeuták azt a jellemző működésmódot, hogy a kezdetben vonzó párkapcsolati különbségek okozzák a későbbiekben a feszültségeket.
Eleinte megajándékozzunk egymást azzal, hogy jónak éljük meg magunkat a kiegészítő tulajdonságainkban köszönhetően, a konfliktusos időszakokban pedig egymás agyára mehetünk velük.
Ha azt mondta a gyerek, hogy nyolcra hazajön, de késik, akkor az aggódós már nagyon aggódik, a higgadt pedig szépen nézi tovább a sorozatot, vagy kavargatja a kaját. Ilyenkor nagyon nehéz lesz megbocsájtani egymás „kiegészítő szerepét”, adott esetben a nyugalmat vagy épp az idegeskedést. Viszont – ha már a kiszámíthatóságot említetted – na tessék, ez például kiszámítható.
Viszont, azt gondolom, hogy békeidőben, higgadt érzelmi állapotban képesek vagyunk meglátni, hogy a másik különbözősége mégiscsak jó nekünk. Csak általában nem tudatosítjuk magunkban, hanem egyszerűen hagyjuk, hogy megéljük mindezt. Ez megint azt támasztja alá, hogy a párválasztás nem tudatos döntés – legalábbis, a mi kultúránkban, a szerelmi házasság kultúrájában nem az. Ezzel szemben Indiában, vagy az ortodox zsidó kultúrában máig elrendezett házasságok vannak, ahol a bölcs öregek, a klánvezető, vagy egy professzió képviselője hozza össze a fiatalokat. Na, az tényleg tudatos döntés.
Ambivalens dolog, hogy tudatos döntéseket akarunk hozni, de közben ácsingózunk a mindent elsöprő szerelem irányába.
Ez az elvárásrendszer könnyen megkeserítheti a párválasztást.
Apropó, elrendezett házasságok. A nyugati kultúrából szemlélve egy valódi átoknak hangzik az egész, de úgy tudom, a statisztikák szerint sok ortodox vagy indiai házasság kiegyensúlyozottabb, mint a mieink. Mivel racionális szempontokon alapszik, nincs konfliktushelyzet az anyagiakból, a szerepek megosztásából, se a család szimpátiájából. Te mit gondolsz arról, hogy mennyire érdemes racionalizálni a szerelmet vagy egy-egy döntést?
Hadd kezdjem egy picit máshonnan. Pál Feri úgy fogalmazta meg ezt a kulturális különbséget, hogy
míg mi azzal akarunk élni, akit szeretünk, addig az elrendezett házasságok kultúrájában azt akarják szeretni, akivel élnek.
És ez egy nagyon-nagyon izgalmas hozzáállásbeli különbség. Meggyőződésem, hogy igenis tehetünk azért, hogy szeressük a másikat, és hogy jobban szeressük a másikat. Nem tudnék párterapeutaként dolgozni, ha nem hinnék abban, hogy a krízisben levő párok kapcsolatát is meg lehet erősíteni.
De ez csak akkor működik, ha eleve mély szerelem köti össze a feleket, nem?
Nem, ehhez csak szándék kell. Az a szándék, hogy szeretném, hogy a kapcsolatunk jó legyen, és hajlandó vagyok erőfeszítéseket tenni a közös jó érdekében.
Térjünk még vissza egy kicsit a párválasztásra, konkrétan az elvárásainkra. Honnan hozzuk ezeket?
A korszerű pszichológia a bio-pszicho-spirituo-szociális emberképre épül. Nem egydimenziósak vagyunk, hanem van egy biológiai megalapozottságunk – az idegrendszerünk, a hormonjaink –, van egy csomó evolúciósan rögzült preferenciánk – az, hogy mit keresünk a másikban, az emberré válásunk százezer évei alatt rögzült belénk. Aztán ott vannak a lelki szükségleteink és a kötődési mintáink, aminek része az, hogy
a felcseperedésünk során milyen párkapcsolatokat láttunk, milyen mintákat gyűjtöttünk össze, és mi számunkra az ismerős, a biztonságos, a megszokott.
A harmadik a társadalmi réteg: a kultúránk nap mint nap bombáz bennünket az idealizált férfi és nő, párkapcsolat képével. A negyedik terület pedig a spirituális összetevőnk, ami azt az igényt foglalja magába, hogy választ kapjunk életünk nagy kérdéseire. Mi dolgunk a világban? Mi a boldogság? Miért születtünk? Mit szeretnénk elérni? Mi az érték számunkra? Mi mozgatja a világot? A spirituális elképzeléseink szintén befolyásolják, hogy milyen társat szeretnénk, milyen világképet érzünk magunkhoz közelinek.
Mi az, amiben fontos, hogy egyezzünk? Megférünk úgy egymás mellett, ha én ateista vagyok, ő meg vallásos, vagy mondjuk én extrovertált, ő meg introvertált?
Nem ismerek olyan szabályt, ami kizárólagosságról beszélne. Sőt, úgy fogalmaznék, hogy általában saját nem tudatos döntésünk azt, hogy mit fogadunk el, és mire mondjuk azt, hogy ez már elválaszt bennünket. Könnyebben érvelek amellett, hogy a hasonló érdeklődés, bioritmus, hobbi közelebb hoz egymáshoz, másfelől meg, tudod, hogyha már minden készen van…
Az unalmas?
Könnyen. Ha mindenben egyezünk, az olyan, mintha saját magunkkal járnánk. Egyébként erre vonatkozik a nagy ő mítosza is, akit majd, ha végre megtalálunk, vele tökéletes lesz minden. Az a tapasztalatom, hogy sokan ezt a mítoszt használják föl, hogy szinglik maradhassanak örökké. Visszatérve az eredeti kérdésedre, úgy gondolom, hogy
egy jó kapcsolat érdekében az önfeladásunk határáig érdemes elmenni, azon tovább semmiképp.
Az önfeladás nem szül jó vért, nem lehet rá kapcsolatot építeni. De bármi más, ami megdolgozható, kialakítható, abból lehet erőforrást csinálni.
Emlékszem a saját életemből olyan dilemmára, amikor nem tudtam eldönteni, hogy feladom magam, vagy csak kompromisszumot kötök.
Hogy ebben mi segít? Az önismeretünk, az önreflexiónk és az identitásunk kialakítása, ami során végigvesszük, mi fontos számomra, milyen értékek a sajátjaim. Az életutam során lehet, hogy magamra vettem egy csomó olyan értéket, elvárást, elképzelést, ami kívülről jött. Ha nekem iszonyúan fontos a természetközeliség, és randizni megyek egy lánnyal, aki az erdőben elhajítja a PET-palackot, nem valószínű, hogy vele akarok komoly kapcsolatot kialakítani. Mert ez számomra például már önfeladás lenne.
Gyakran látni olyat, hogy valaki azonos mintájú kapcsolatokba fut bele egész életében – mindig hasonló karakterrel jön össze, akivel aztán ugyanott vérzik el a kapcsolat. Hogy lehet kitörni ebből?
Nagyon örülök, hogy ezt felvetetted, mert ez pont arra hívja fel újra a figyelmünket, amiről korábban is beszéltem: hogy a döntéseink nagy része nem tudatos. Mondok egy-két konkrét példát. Ha gyerekkorunkban a szüleink megnyugtattak bennünket egy jellemző érintéssel, akkor az tudattalanul rögzült belénk. Ha később valaki így ér hozzánk, az egy olyan archaikus pozitív élményt aktivál, ami egyáltalán nem tudatos, viszont nagyon jóleső.
Mindannyiunknak vannak megdolgozatlan tudattalan késztetései, és ezek sokszor átveszik a vezetést, mert zsigeri vonzódást indítanak egy adott személy, egy adott viselkedés irányába.
Hiszen olyan gombot nyomnak meg rajtunk, ami egy az egyben beteljesíti valamely tudattalan szükségletünket. Egy kevésbé szerencsés életút esetében sajnos megeshet, hogy ez nem a korábban említett jóleső érintés lesz, hanem mondjuk az önalávetés szükséglete. Ha a korábbi kapcsolataimban megtanultam, hogy csöndben kell maradnom, és később találkozom valakivel, aki ezt erősíti, az sajnos beletrafál a fel nem dolgozott komplexusomba és nagyon erős kötődést eredményezhet. És hiába nem jó ez senkinek, kialakul egy erős ragaszkodás, aminek a hátterében az ismerősség, a megszokottság áll. Nagyon nehéz ezen változtatni, még akkor is, ha megérik a felismerés. Viszont a jó hír, hogy sosem késő.
Korábban említetted, hogy a párkeresési elvárásainkat társadalmi normák is formálják. És ez nem csak a másik félre vonatkozik, arról is megvan a közvélekedés, hogy ki kezdeményez, hogy milyen ütemben halad az ismerkedés, hogy hányadik randin fekszik le először egymással a két ember, és mikor bútoroznak össze. Szerinted van haszna ezeknek a szabályoknak, vagy rég idejétmúltak?
Az ilyen kulturális elvárásokban gyakran évszázados vagy évezredes tapasztalatok összegződnek, éppen ezért nem érdemes őket egy az egyben elutasítani. Viszont mindemellett hozhatunk értékalapú döntéseket a saját értékrendszerünk mentén, és kiválaszthatjuk, mihez akarunk igazodni. Az a lényeg, hogy
őrizzük meg a belső integritásunkat és az önazonosságunkat, és ha ambivalenciát észlelünk, akkor gondoljuk végig őszintén, mik a számunkra fontos belső értékek.
Ami pedig az időt illeti: a szociálpszichológiában gyakran emlegetik az önfeltárás fokozatosságát és összehangoltságát. Az ismerkedés egyik legfontosabb faktora, hogy lépést tartunk egymással, és közben biztonságot is teremtünk. Az ehhez megfelelő időkeretet pedig együtt alakítjuk. Ez van, akiknél ez egy este, és van, akiknél két év – és mindkettő rendben van.
könyvek a témában
- Almási Kitti, Angster Mária, Bagdy Emőke, C. Molnár Emma, Csernus Imre, Hevesi Krisztina, Mester Dóra Djamila, Pál Ferenc, Ranschburg Jenő, Szendi Gábor: Párkapcsolat Klinika
- Kate Murphy: Az értő figyelem – Útmutató a jobb, tartalmasabb kommunikációhoz
- Bagdy Emőke; Beata Bishop; Böjte Csaba; Rambala Éva: Hidak egymáshoz
- Kökény Veronika: A bizalomtól a találkozásig
- Pál Ferenc: A magánytól az összetartozásig
- Herendi Kata, Szabó Eszter Judit: 20 önismereti kérdés és válasz a kapcsolatokról
- Gary Chapman: Az öt szeretetnyelv
filmek az ismerkedés, párkeresés témájában
- Érzelem és értelem
- Amelie csodálatos élete
- Her
- A szerelem kémiája
- Szólíts a neveden
- Szexoktatás sorozat
- The end of the f****** world
