„Ha a kép nem elég jó, nem voltál elég közel” – ez volt Robert Capa ars poeticája. A magyar származású fotóriporter iskolateremtő volt a szakmájában, örökre megváltoztatta annak normáit, és hozzájárult a történelem megértéséhez. Budapesten nyílt a világ első állandó Capa-életmű-kiállítása, a tízéves Capa Központ új kiállítóterében. Aki megnézi, az talán egy picit többet megért a háború borzalmaiból.
G. Tóth Ilda kulturális sorozata: ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra.
„Emlékszel? Itt láttuk a Holle anyót!” – mondom a húszéves lányomnak, amikor belépünk a Nagymező utcai Capa Központ új részébe, ami még annyira steril, mintha tényleg a földöntúli hatalmú anyó gondoskodott volna róla, hogy csillogjon-villogjon. A Nagymező utca 8. Budapest első ötemeletes épülete volt, 1912-ben építtette Ernst Lajos műgyűjtő, és a földszintjén sokáig a Tivoli mozi működött. Ebből lett aztán a Budapesti Kamaraszínház Tivoli Stúdiója 1998 és 2012 között, benne olyan legendás előadásokkal, mint Alföldi Róbert rendezésében A velencei kalmár, Eszenyi Enikővel Tennessee Williams: A vágy villamosa című drámája, meg persze a klasszikus Grimm-mese.
A lányom persze nem emlékszik, és amúgy is inkább az építészeti megoldások izgatják már, nem holmi giccses mesejáték. Úgyhogy a tágas szecessziós előcsarnokban jól körülnézünk, aztán pár külföldi turistával együtt hamar be is sodródunk a frissen megnyitott, ötszáz négyzetméteres kiállítótérbe, hogy a zárásig hátralévő másfél órát kimaxoljuk.
Az állam 2017-ben és 2021-ban összesen 813 millió forinttal járult hozzá a Capa-életműkiállítás létrehozásához szükséges felújításhoz és a kiállítás megépítéséhez. A 2013-ban létrejött Capa Központ területe a kétszeresére bővült a műemlék épületben. Fotó: Capa Központ
VÉGLEGES OTTHON
A magyar állam által 2008-ban megvásárolt fotókkal New York és Tokió mellett Budapest vált a Capa-hagyaték legfontosabb őrzőjévé. A Robert Capa életútját bemutató úgynevezett Master’s Set III (Mestergyűjtemény) sorozat 937 darab, a kilencvenes években készült nagyítást tartalmaz. Ezeket a fotográfiákat Cornell Capa (Robert Capa öccse), illetve Richard Whelan fotótörténész (Robert Capa monográfusa) válogatták ki Capa hátrahagyott, csaknem hetvenezer negatívja közül. E negatívokról ebben a méretben kizárólag ez a három szérianagyítás volt elkészíthető. A képek a Capa aláírását utánzó szárazbélyegzőről ismerhetőek fel, ez a nagyításokon alul, a jobb oldalon látható.
A sorozat az életművet leginkább reprezentáló képeket tartalmazza az 1932 és 1954 közötti időszakból, azaz Capa teljes munkásságát felöleli, az első felvételektől a legutolsóig.
A Robert Capa-gyűjtemény megvásárlásáról kötött megállapodás rögzítette, hogy a gyűjteményt a későbbiekben annak „végleges otthonában”, egy, a kutatására és kiállítására is létrehozandó fotóközpontban szükséges elhelyezni. Ez lett a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ.
Született: Friedmann Endre
Előre szólok: nagyjából elég ennyi idő mindent végigolvasni, de azért inkább két órát szánjon a kiállításra, aki kényelmesen meg akarja nézni a két szinten elhelyezett több mint száz fotót, és el akarja olvasni a sok-sok szöveges magyarázatot. Az első teremben például kapásból tíz percet eltölthet az ember azzal, hogy hosszan elmélkednek a szakemberek azon, vajon hányas is volt annak idején a házszáma annak az épületnek, ahol a kis Friedmann Endre megszülethetett. És még azt is hosszan taglalják, miként rekonstruálták az utcanév- és a házszámváltozásokat a történészek.
Talán érdemesebb a fantasztikus Capa-képekben gyönyörködni – bár kétségkívül érdekfeszítő az is, hogy Capa, vagyis Friedmann Endre édesapja, aki szabómester volt, mennyit kártyázott és kávézott a Grand Caféban. Vagy az, hogy fia igencsak szeretett síelni járni. Utóbbi kapcsán kisfilm is szórakoztatja az időutazásra vágyókat a normafai mozgalomról, a korszellemet megidézve. Az viszont láthatóan sokkolta a tárlatlátogató külföldi turistákat, hogy Friedmann Endre tizenhat évesen került kis időre börtönbe, miután mélységesen érdeklődött a világforradalom iránt. Találkozott ugyanis a Kommunista Párt egyik toborzójával a Lánchíd alatt, és még aznap éjjel megjelent érte a politikai rendőrség.
Cápából Capa
Előbb Berlinbe, később Párizsba emigrált, ott változtatta meg a nevét először André Friedmannra, majd Robert Capára. Gyerekkorában Cápának szólították, talán ebből jött a művésznév, amit barátnőjével, a szintén fotós Gerda Taróval találtak ki. Capa ekkoriban a kinézetét is megváltoztatta, szigorúan öltönyben kezdett járni, és levágatta a hosszú haját.
Új identitása szerint amerikai fotós volt, így a képeit is drágábban adta.
A kiállításon felsorakoztatott több mint száz kép közül a legelső például azt örökítette meg, ahogy Trockij az orosz forradalom történetéről tart előadást dán diákoknak Koppenhágában 1932-ben. Az utolsó pedig az indokínai háborúban exponált legutolsó Capa-fotó lesz.
Robert Capa tulajdonképpen Spanyolországban vált a világ legnagyobb háborús fotósává. Gerda Taróval és a CU magazin újságírócsoportjával érkezett Barcelonába két és fél héttel a háború 1936-os kitörése után. Egy Leica és egy Rolleiflex volt náluk. Legelső útján, 1936. szeptember 5-én Córdobábál elkészítette azt a képet, ami aztán meghozta számára a nemzetközi hírnevet.
Ez volt a halálos sebet kapó köztársasági katona, Federico Borell halálát megörökítő fotót, ami később A milicista halála címet kapta, és a háború szimbólumává vált.
Robert Capa, született Friedmann Endre. Enteriőrkép a kiállításról. Fotó: Capa Központ
Fotós világhírnév, magánéleti gyász
2013-ban előkerült egy exkluzív hangfelvétel, amelyen az utókor először hallhatta Robert Capa hangját. Az 1947-ben készült interjút a fotóművész születésének százéves évfordulója alkalmából a New York-i Nemzetközi Fotográfiai Központ és a Libération című francia napilap tette közzé honlapján. Most a Capa Központ kiállításán is elolvasható a teljes szövege – hogy romantikusabb legyen, ráadásul, ahogy a tárlat összes képaláírása és hosszabb szövege is, megsárgultnak látszó papíron, írógépes betűkkel készült.
Az NBC-hez tartozó helyi rádió, a WNBC stúdiójából reggel fél kilenckor sugározták a beszélgetést. A Hi Jinx! magazin két műsorvezetője, Jinx Falkenburg manöken és férje, Tex McCrąary vendége két nappal 34. születésnapja előtt Robert Capa volt, akit Slightly Out of Focus (Kissé elmosódva) címmel megjelent önéletrajzi kötete apropóján hívtak meg. Ott ezt mesélte Capa a rádióinterjúban A milicista halála című képe keletkezéséről:
„Egyszerűen csak kidugtam a fényképezőgépem a fejem fölött, és elkattintottam egy képet úgy, hogy oda sem néztem, amikor kiugrottak a lövészárokból. És ennyi volt az egész. Nem ott hívtam elő a fotóimat, visszaküldtem őket sok másik fotóval együtt, amit készítettem. Három hónapig maradtam Spanyolországban, és mire hazajöttem, híres fotográfus lettem, mert az a fényképezőgép, amit a fejem fölött tartottam, megörökített egy embert, amint éppen lövést kap.
Valószínűleg a legjobb fotó, amit valaha csináltam. Sosem láttam a képet a fényképezőgép ablakában, mivel a fényképezőgép magasan a fejem fölött volt.”
A világhírnév mellett gyászt is hozott Capának a spanyol háború. 1937 júiusában, amikor Párizsba utazott tárgyalni képei eladásáról, Gerdát halálra gázolta egy köztársasági harckocsi.
Gyereklábak a koporsókban
A második világháború az Egyesült Államokban érte, aztán 1941-ben Londonban fotózta a bombázásokat és a hétköznapokat. Az első „igazi” háborús képeit pedig 1942-ben Észak-Afrikában készítette. Aztán ejtőernyősökkel részt vett a szicíliai és a dél-olaszországi harcokban, fotózott a Life és a Collier’s magazinoknak a háború utolsó pillanataiban elesett partizán fiatalokat sirató nápolyi asszonyokat.
„A szállodámhoz vezető keskeny utcát egy felvonulás torlaszolta el, egy iskolaépület előtt álltak némán, akik kijöttek az épületből, kezükben tartották a kalapjukat. Beálltam a sorba és bementem az épületbe. Eltöltött az émelytő virág- és hullaszag. A teremben húsz primitív koporsó sorakozott. Túl kicsik voltak és nem volt rajtuk elég virág, hogy a kilógó kicsi, piszkos lábakat elrejtse – gyerekekét, akik épp elég idősek voltak, hogy a németek ellen harcoljanak és megöljék őket, de kicsit túl öregek voltak, hogy egy gyerekkoporsó passzoljon hozzájuk. (…)
Ezek a gyereklábak jelentették számomra a megérkezést Európába” – írta életrajzi kötetében.
Fotók: Capa Központ (12 kép)
Ő volt az egyetlen fotós, aki 1944. június 6-án hajnalban, a partraszállók első hullámával Normandia földjére lépett. Párizs felszabadítását is végigkísérte, Franciaországban készítette azokat a megrázó fotókat, amiken a nép gúnyolódva űz végig az utcákon egy leborotvált hajú nőt, akinek német katonától született gyereke.
Shaw, Steinbeck
Izraelben az új zsidó állam első éveiben fotózott, miután 1945-ben azt mondta barátainak, reméli, hogy innentől munkanélküli haditudósító lesz. Aztán fotózta az első arab-izraeli háború összecsapásait, és 49-ben Irwin Shaw amerikai íróval együtt dolgozott Jeruzsálemben és Tel Avivban. Közös könyvük 1950-ben jelent meg Report on Israel (Izraeli riportok) címmel, Capa fotóival.
Steinbeckkel a Szovjetunióban kalandoztak, voltak a szétlőtt Sztálingrádban, ahol tízezrek éltek pincékben, meglátogattak egy traktorgyárat, ahol amerikai gépsoron ment a termelés, de persze azt nem fotózhatta Capa, hiszen nem volt publikus. És jártak ukrán falvakban, amiken akár négyszer is átsöpört a front.
Szerencsére nem sok képét kobozta el a cenzúra, talán mert baloldaliként tartották őket számon, így viszonylag szabadon mozoghattak.
Bergmantól Indokínáig
A nyomasztó háborús képekből némi fellélegzést hoznak a kiállításon az 1950 környékén készült celeb- és művészfotók. Capa fényképezett lóversenyeken, fesztiválokon, nyaralóvidékeken és ismert festők otthonában. Fotózta például Picassót és családját dél-franciaországi kertjükben és a tengerparton, Henri Matisse-t Nizzában, és röviden kiderül a kiállításból Ingrid Bergmannal való kapcsolata is. Vele még 1945-ben, Párizsban találkozott, ahol az amerikai színésznő az amerikai katonáknak szervezett előadókörúton vett részt.
Bergman kis híján elvált miatta, de Capa nem akarta feláldozni a függetlenségét.
Indokínába úgy keveredett, hogy a Life magazin megkereste, helyettesítse egyik fotósát. A háború utolsó hónapjában, 1954 májusában érkezett a térségbe, és 25-én egy francia konvojt kísért, amely egy védhetetlennek bizonyult erődítményt akart kiüríteni a Vörös-folyó deltájában. Capa a parancsnok figyelmeztetése ellenére átgyalogolt egy rizsföldön, és egy taposóaknára lépett. Utolsó képeit az előrenyomuló francia és dél-vietnámi katonákról készítette.
Fotó a Rpbert Capa-kiállításról.
A kiállítást elvileg folyamatosan fejlesztik, bővítik, így remélhetően az a pár apróság is megjavul majd, ami minket zavart:
- gyerekmagassságban vannak egyes szövegek, guggolva, hajolva olvasni elég kényelmetlen,
- néha pedig az ember nyaka kitörik, olyan magasra kell ágaskodni olvasni és a fotókat nézni,
- sok az elírás, kisebb hiba a szövegekben, talán érdemes lenne egy korrektort még rájuk ereszteni. Néha az ékezetes betűket utólag javították, és előfordul, hogy egy mondatban kétszer is szerepel az állítmány.
És Capa-kiállítás kapcsán izgalmas fejlemény, hogy egy berlini ügynökség készített mesterséges intelligencia „feat” Robert Capa reklámfilmet, hogy megnézhessük: vajon az AI helyettesítheti-e az emberi szemet.
