A Forbes-címlapos, aki Trumppal szelfizik

Kapitány István a Forbes címlapján mosolyog. Kapitány István a Fehér Házban, Trumppal szelfizik (és mosolyog). De kicsoda Kapitány István? Annak ellenére, hogy aligha van nála magasabb pozícióban dolgozó magyar menedzser […]

Bővebben

Képzelt kamerák, kifordított repülők és kitartó eszkimók a Velencei Biennálén

Megnyílt az 58. Nemzetközi Képzőművészeti Kiállítás, ismertebb nevén La Biennale di Venezia (még ismertebb nevén a Velencei Biennálé). Magyarország erős, gondolkozást igénylő alkotással van jelen.

Bagi László (Velence)

„Harangszóra elaludni, sirályvijjogásra ébredni, hajóval járni iskolába. Velenceinek lenni nem egyszerű, itt az év egyik napja sem szokványos abban az értelemben, amit mi szokványosnak gondolunk. A május ezen belül is maga az őrültek háza: a várost fehér inges, fekete nadrágos építészek, díszzsebkendős kritikusok és a szokásosnál is bohémabb olaszok szállják meg” – tavaly, az Építészeti Biennále kapcsán írtam a városról, de a fenti sorok éppúgy érvényesek ma, a képzőművészeti kiállítás megnyitója idején is.

Talán azzal a kivétellel, hogy

a fekete nadrágos építészek helyett a baseballsapkás művészek felülreprezentáltak ezekben a napokban,

de erről néhány sorral lejjebb.

Mi ez a biennále?

Ha valaki nem volt még a városban a Biennále idején, annak gyorsan néhány alapinfó.

 
  • További adatok a statisztikák barátainak itt.

Ha arra a kérdésre kell válaszolni, hogy mi az a biennále, akkor röviden a kulturális-vizuális sokk lenne a megfelelő definíció. És ez nem csak a közel száz önálló kiállításként értelmezhető nemzeti pavilon és egyéb kiegészítő kiállítás miatt igaz. A megnyitó napjaiban a város legnagyobb közparkja,

a Giardini egy hatalmas kerti partyhoz hasonlít, ahol a fehérabroszos asztalokat proseccót locsoló, helyenként már kissé ittas művészek veszik körül.

Utóbbiak roppant szórakoztató ruhákban vonulnak föl, megfigyelésem szerint idén a baseballsapka-ballonkabát-boka fölé lógatott nadrág a legnépszerűbb outfit, de gyakori viselet még a nyári hőségben különösen praktikus kötött pulcsi-kötött sapka párosítás is.

Képzelt kamerák

A kamerák mára az életünk részei. Ott vannak a telefonjainkban (kettő is), a metrókocsikban és a lépcsőházak kaputelefonjaiban. Nincs olyan terület, ahol nem találkozunk velük és mind egy hasonló történeti fejlődés eredménye. Technikailag a 19. századtól egészen a 2000-es évekig alapvetően a kémia és az optika, azóta pedig az elektronika és az optika találkozásáról van szó, a kamerák többsége részleteiben eltérő módon, de a lényeget tekintve nagyon is hasonló elven működik.

Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum

A magyar pavilon kiállításának alapkérdése az, hogy hogy fejlődött volna a kamera, mint eszköz, ha máshogy látunk, ha más az emberi szem vagy éppen más a kulturális beágyazottságunk.

Milyen kamerák létezhetnének még, ha a fotó iránti legfőbb igény nem a realitás visszaadásának vágya lenne?

Waliczky Tamás az újmédia nemzetközi szinten is ismert képviselője. Jelenleg a City University of Hong Kong egyetemi tanára, munkái pedig számtalan elismerést kaptak, többek között a linzi Prix Ars Electronica fesztivál Golden Nica díját. Gyerekkora óta érdeklik a mechanikus szerkezetek és a kamerák és az 1980-as évek óta dolgozik számítógépekkel.

A kiállítás központi eleme nem más, mint Waliczky összesen 23 darab fantáziakamerája.

Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum

A tárlat mind a 23 elképzelt szerkezetet egy-egy statikus fotón mutatja be (lightbox formában, így borús időben vagy sötétedés idején érvényesül igazán a tárgyfotók szépsége – más kérdés, hogy sötétedés idején a kiállítás már régen zárva van). Ezek a digitális technikával tervezett, de analóg elven működő kamerák mind más-más vizuális nyelven szimulálják és képezik le a világot. Mindezt megérteni nem egyszerű, mutatom, miről van szó.

 

A Waliczky által fénymegosztó kamerának hívott szerkezet lelke egy olyan üveg, ami két különböző irányból érkező fénynyalábot tud egyesíteni vagy kettéválasztani. A két objektívből érkező kép összevegyül és egy kép lesz belőle. Fő objektívje egy portré-objektív, a fölső pedig összefotózza a képet az égbolttal (ezen az elven működik a kiállítás egyik központi eleme, a szelfiautomata is, erről lásd lejjebb.)

A Waliczky által fénymegosztó kamerának hívott szerkezet lelke egy olyan üveg, ami két különböző irányból érkező fénynyalábot tud egyesíteni vagy kettéválasztani. A két objektívből érkező kép összevegyül és egy kép lesz belőle. Fő objektívje egy portré-objektív, a fölső pedig összefotózza a képet az égbolttal (ezen az elven működik a kiállítás egyik központi eleme, a szelfiautomata is, erről lásd lejjebb.)

 

A Kamera absztrakt filmhez egy egyszerű szerkezet, egyetlen 16 milliméteres film megy rajta végig az egyik tekercsről a másikra. A kézzel hajtott gépnek nincs zárszerkezete, így az folyamatosan rögzíti a beáramló fényt: nem képkockákat, nem az állóképek sorozatát rögzíti, hanem egyetlen, absztrakt fénycsíkot.

 

A Tükör kamera nevezetű szerkezet a 19. századi Wolcott-fotókamera tervén alapul, azonban filmet készít. Nincs benne objektív vagy üveglencse, a fény egy lyukon keresztül áramlik be a középen található homorú tükörre, amely a fényt fényérzékeny papírra veri vissza, így készül a fotó.

 

A Swivel kamerában a film a belső, kör alakú dobon helyezkedik el a film és körös-körül rengeteg lencséje van. Felvételkor az összes készít egy képet a filmszalagra. Az 1-2 másodperces filmfelvétel eredménye olyan lesz, mintha a kamera körbefordult volna (pedig valójában meg sem mozdult, még mozgó alkatrész sincs benne).

 

A sztereó kamera térhatású képet készít a két lencsén keresztül. Ez önmagában nem újdonság, a hozzá tervezett két kereső azonban az. Belenézni nagyjából azzal az illúzióval ér fel, amikor a távcsőbe nézünk.

A sztereó kamera térhatású képet készít a két lencsén keresztül. Ez önmagában nem újdonság, a hozzá tervezett két kereső azonban az. Belenézni nagyjából azzal az illúzióval ér fel, amikor a távcsőbe nézünk.

 

Talán ebből a néhány példából is látszik, hogy a fizikazseniket, optikusokat és az ősrégi fényképezőgépek iránt érdeklődő megszállottakat leszámítva kevesen lesznek, akik azonnal megértik a kamerák működési elvét  – és a fenti példák még az egyszerűbbek közül valók, vannak ennél jóval bonyolultabb alkotások is.

Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár, Fabényi Julia művészettörténész, nemzeti biztos, Waliczky Tamás, Jeffrey Shaw újmédia művész, Szegedy-Maszák Zsuzsa művészettörténész, kurátor / Fotó: Mónus Márton, MTI

Kifordított repülők és kitartó eszkimók

A lengyelek minden évben valami erőset hoznak, az építészeti installációik legalábbis ilyenek voltak az elmúlt években: három éve például egy állványzatot építettek föl a pavilonon belül és kis videókban mutatták be az építkezések főszereplőinek mindennapjait. Míg a kiállítók többsége költői rajzokat, sosem megvalósuló, többé-kevésbé elborult terveket mutat be minden évben, ők egy hétköznapi, könnyen megérthető, befogadható témát hoztak idén is.

 

 

Roman Stańczak Flight című szobra nem más, mint egy teljesen kifordított luxusrepülő. A magángép nem csak nálunk foglalkoztatja a polgárok képzeletét: míg a fapados gépek mára gyakorlatilag mindenki számára elérhetőek, a magánrepülő mindig kevesek privilégiuma marad, egy kicsit titokzatos világ, ahol tárgyalásokat lehet folytatni az épp aktuális focidöntő helyszíne felé tartva. Az alkotás egyfajta kapitalizmuskritika is, amely a lengyel társadalom lassú és egyenlőtlenségekkel teli átmenetét jelképezi a piacgazdaságba.

 

 

A kanadai pavilon szintén könnyen befogadható, mégsem felszínes gondolatiságot magában hordozó kiállítást rejteget. A One Day in the Life of Noah Piugattuk című videoinstalláció egy, a Baffin-szigeten 1961-ben megtörtént esemény kvázi újrafeldolgozása, amikor a kanadai kormányzat egy inuit családot kötelezett a költözésre. (Az átfogóan eszkimó fogalommal illetett népcsoportok nyelvének két ága, a jupik és az inuit létezik, a Piugattuk család ez utóbbihoz tartozik.) Ugyanezen a helyen, 58 év elteltével a történelem mintegy megismétli önmagát, egy multinacionális bányászati társaság vasútvonalat és szupertankerek fogadására alkalmas kikötőt tervez létrehozni, ami nyilvánvalóan nem tetszik Igloolik és Pond Inlet települések lakóinak. Együtt is alig vannak háromezren, mégis, számukra ez a terület jelenti az otthont és eszük ágában sincs egy nagyvárosba költözni. Az egész koncepció szorosan kapcsolódik az idei évhez, melyet az ENSZ őshonos nyelvek nemzetközi évének kiáltott ki.

 

 

Mindez sokáig ott tudja tartani az embert, másokhoz hasonlóan én is sokáig elidőztem a képernyők előtt. Ez a képesség hiányzik a magyar installációból, a látogatók érzésem szerint két-három percnél nem töltenek több időt a képzelt kamerák megismerésével — ami az értékéből semmit nem von le, de

a kiállításoknak nem egy hátrányos tulajdonsága, ha a látogatók könnyen tudnak hozzá kapcsolódni.

Ezen segíthet az a négy képernyő, amely a kamerák működését segít megérteni, de az igazi siker természetesen az a szelfiautomata, amely a pavilon közepén, a belső udvaron kapott helyet. Az automata két részből áll: az egyik lencse a látogatót figyeli, míg egy másik szerkezet a velencei égboltot figyeli. A nézők így egy képet készíthetnek magukról, amelyet egy másik képpel, az égbolttal montírozhatnak össze, ezáltal lesz az itt készült fotó egyszeri és megismételhetetlen.

 

Waliczky Tamás: Képzelt kamerák

58. Nemzetközi Képzőművészeti Kiállítás – La Biennale de Venezia

Magyar Pavilon

2019. május 9. – 2019. november 24.

Kurátor: Szegedy-Maszák Zsuzsanna

Nemzeti biztos: Fabényi Julia (Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum)

Jegyárak és további infó: itt.

A Forbes újságírója a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum meghívására érkezett a városba.

Olvasd el A jó élet rovatunk további cikkeit!
Ezeket láttad?
Címkefelhő