Európa első és azóta is legnagyobb tókerülő vitorlás versenye. Parádé és felvonulás, de komoly teljesítmény, pszichikai és fizikai értelemben is kihívás. Helyszíni beszámoló!
1934 óta megrendezik, jövőre lesz az ötvenedik. Tulajdonképpen sosem maradt el, 1944-ben, a Pestet bombázó szövetséges repülőrajok és a tó feletti légicsaták dacára is megtartották, igaz, a légó miatt halasztva és szűkebb távval. Az eredetileg kétévente meghirdetett regattát a komor ötvenes években sem sikerült betiltani, a háború utáni első versenyen a díj helyett a versenyzők kaptak a részvételért egy-egy oldal szalonnát. A vitorlásvirtus már csak ilyen, ha menni kell, hát menni kell. Ma már a legfőbb balatoni attrakcióként tartják számon, a trendiségnek köszönhetően egyre több résztvevővel (a rekordot a 2010-es év tartja, 623 hajón 9 nemzet 3115 versenyzője indult),
A táv kellően hosszú, a szabályok kellően szigorúak. Rajt Füreden csütörtökön reggel kilenckor, egy nagy kör a keleti medencében, bójakerülés Kenesén és Siófokon, onnan vágta a tihanyi csövön át Keszthelyig, forduló és vissza Füredre a befutóra. Kikötés, motorhasználat természetesen tilos, a hajózási és versenyszabályzat betartandó. A 140-160 kilométeres (de kétszázzal bölcsebb számolni) navigációs versenytáv – a vitorlások ugyebár legkevésbé haladnak ából bébe egyenes vonalú egyenletes mozgással – a legtöbb egységnek egy teljes napot és minimum egy teljes éjszakás folyamatos hajózást jelent. A rekordok persze nem erről szólnak. Az 1944-es, gyönyörű faépítésű Nemere II. (Németh István) ötvenhét évig tartotta, bő tíz óra szintidővel, ezt csak három éve haladta meg a ma is leggyorsabb Raffica, egy jó órával (Király Zsolt). Ezek persze hagyományos, egytestű, tőkesúlyos hajók, a többtestű rohanógépek egy másik kategória. 2010 óta katamaránok és trimaránok is indulhatnak, az aktuális pályacsúcsot a – most éppen másodikként befutó – Fifty-Fifty tartja alig több, mint hét órával (Józsa Márton).
Na, de nézzük mindezt egy egyszerű tiszai vitorlás szemével, a részvétel a fontos szellemében. Úgy kezdődik, hogy egy nappal korábban át kell vinni a kiváló, sportos, huszonkét lábas (szűk hétméteres), magyar gyártmányú Scholtz 22-est Lelléről Füredre, a három fős legénységgel (úgyis, mint mancsaft). Örömvitorlázás és összeszokás, pont ránk fér. Este Füreden a szükséges adminisztráció (a versenyen csak leigazolt sportolók vehetnek részt, fejenként 11.000 Ft-os nevezési díj ellenében), majd bemelegítésként a füredi éjszaka. Ilyenkor itt van már mindenki, többezer vitorlás, kötelező jelleggel technikai ruházatban betöltve a teraszokat. Nagy a hangzavar, nagyok a mondások, mindenki Cook kapitány, és mindenki meg fogja nyerni minimum a saját hajóosztályát (a Kékszalag hivatalos osztálybajnokság is). A valódi kormányosok persze ilyenkor már alszanak, ők tudják, mi vár rájuk.
Például a rajt – amit nem illik lekésni a túl lassan felszolgált kávék okán -, helyzet és pozícióharc, hangos vezényszavak, az ellenfél megtévesztésére fordítva kiadott utasításokkal, nemritkán adrenalin által vezérelt ütközésekkel és nem igazán sportszerű megoldásokkal.
Utána már széthúzódik a mezőny, jön az agyalás. A sikeres versenyvitorlázáshoz a jó, és jól felkészített hajón kívül két dolog kell: széltaktika és szerencse. Ha valaki előtted van és nem éred be, semmiképp ne csináld ugyanazt, mint ő. Kockáztass, és vagy bejön, vagy nem. A vitorlázás alapvetően szellemi tevékenység, fejben zajlik, fejben is fárasztó. Kell hozzá persze tapasztalat, helyismeret, meteofigyelés és biztos tudás, de sokszor inkább szerencsejáték, mint technikai sport. A Kékszalag kellően hosszú ahhoz, hogy bármi megtörténjen.
A kenesei bójáig kellemes szélben halad a mezőny, a jól startolók persze elhúznak egy kicsit, a többiek harcolnak egymással. Ilyenkor, összetömörödve, mindenki lát mindenkit alapon persze szabályszerűen (kivéve azokat, akik nincsenek ezekkel tisztában, hiába sokan vagyunk, sokfélék). A kenesei fordulónál nagy a tülekedés, mi a kis Scholtzunkkal beférünk minden résbe, jól vesszük a feladatot.
Hátszél lesz, jöhetnek fel a látványos orrvitorlák.
Itt jön be az első krach. A szél csökkeni kezd, a bliszterek összeomlanak, a mezőny első fele beveszi a siófoki bóját, a második ott ragad. Kétszázötven hajó a totál szélcsöndben (“lavórban”), négy órán keresztül, összezsúfolódva, a vitorlák által egymásból is kifogva minden levegőáramlást, soha meg nem induló birnami erdőként.
A hangulat rendben van, tűző napsütés, fürdőzés, a versenyszabályzat néminemű – a hajók úszva vontatása-tolása, kormánylapátok mozgatása általi előremenetele – áthágása és kimerülő kávé- és sörkészletek (ez csak feltevés, alkoholt fogyasztani igazolt sportolóként szigorúan tilos).
A siófoki bója keserves megkerülése után vánszorgás Tihanyig, számolgatás, hogy ezzel a menettel teljesíthető-e egyáltalán a szintidő és a Sound esti megtekintése a vízről – manőverutasítások feleslegesek, szavak nélkül is értjük egymást, úgysem hallanánk semmit.
Ahogy leszáll az éjszaka, egyre izgalmasabb a menet. A kijelölt hajózóútvonalat nem betartó egység akad fenn a homokpadon, a szűkületben elkél a GPS, merre is kell menni, jó túl lenni a csövön. A nyugati medencében végre élénkül a szél, de továbbra is egyben van a boly, hangtalanul és néha láthatatlanul – felbátorodva a szabálykövetés és a józan ész nehezebb bizonyíthatóságán- töksötét vitorlások derülnek ki tízméterekre. Nem ritkán minden útjogot felrúgva, kicsinyes és veszélyes önzéssel előre törekedve. Ez már a dzsungel, minden érzékszerved és idegszálad megfeszül, itt már vérre megy a csata. Szemben meg, hatalmas krétakori repülő dinoszauruszok hangját és élményét keltően, már száguldanak vissza a kéttestűek.
Hajnal kettőkor végre rendes keleti, tehát hátszél szél lesz, örömére a kimerült legénységnek, végre történik valami, lehet koncentrálni legveszélyesebb szitura, az árboc- és legénységtörő kényszerperdülés elkerülésére. Reggelre igen erős szélben a keszthelyi bója, majd még egy napos szembeszeles, erős dőléses visszavánszorgás – sebesség az van, csak az előrehaladás lassú a sok fordulás miatt, vitorlással, jó ha negyvenöt fokban tudunk haladni szél felé – a célvonalra. Pénteken még tele a víz visszafelé haladó hajókkal, de az 526 induló közül 395 érvényesen célba is ér. Elsőként a tizenháromszoros győztes Litkey Farkas a Festipay-jel mintegy tíz óra, az utolsó befutó közel negyven óra alatt. Hátra van még a szombat esti díjkiosztás, fogadás és utcabál, addigra mindenki alszik egy jót, de minimum tizenkét órát.
Nagy kaland, jó móka a Kékszalag, de rendesen megmérettetés is, jó példa az időjárás hatalmára, a “fejben vitorlázás” fontosságára, kockázatra, alázatra és felelősségre, szkípereknek vezetői tréningre, mancsaftnak összetartásra, sokat lehet tanulni belőle és nagyon rá kell készülni. Hajóval és szellemileg egyaránt, ide tökéletes fizikai és mentális állapot kell, de legfőképp szél, tudás és szerencse.
(A fotókat a szerző készítette)
