A Star Wars Jedi: Fallen Order igazi meglepetésjáték, ami
nemcsak a Csillagok háborúja legelhivatottabb rajongóihoz szól, hanem azokhoz a
játékosokhoz is, akik nem sajnálják az időt a felfedezésre, és a kihívásoktól
sem ijednek meg. Kár, hogy a sok jó mellett azért érezni némi zavart az Erőben.
Cal Kestis látszólag átlagos fiatal, aki a Birodalom egyik
perembolygóján tengeti a nyomorgó roncsbányászok átlagosan kilátástalan
mindennapjait. Kredit nincs, perspektíva még annyi sem, de legalább a
rohamosztagosok nem pörkölnek oda, ha csúnyán nézel, mert Bracca szerencsétlen
népe még őket sem érdekli.
Egy nap viszont minden megváltozik: Cal legjobb barátja bajba kerül, a fiú pedig az Erőt hívja segítségül, hogy megakadályozza a tragédiát.
Bár a Jedi rendet felszámolták, tagjait pedig szisztematikusan kiirtották, a birodalmi inkvizítorok még évekkel a mészárlás után is átszelik a Galaxist egy-egy szökevény tanoncért. Cal rövidesen menekülni kényszerül, de ahelyett, hogy elbújna a Sötét oldal elől, inkább szembeszáll vele. Társaival, a folyton morcos kapitány Greezzel és az egykori Jedi Cere-rel a Stinger Mantis nevű űrhajó fedélzetén indulnak galaktikus küldetésre, méghozzá a rend feltámasztásának reményében.
Nem hatnak az elmetrükkök
És ennyi. Nincs multiplayer, nincsenek lootboxok, sem mikrotranzakciók. A Star Wars Jedi: Fallen Order egyszemélyes akciójáték, ami 20-30 óra nettó szórakozással kecsegtet.
Ez azért nagy szó, mert ha belegondolunk, nagyon rég volt utoljára történetközpontú Star Wars-játék a piacon. Jó-jó, a 2017-ben megjelent Star Wars Battlefront II kapott egyszemélyes kampányt, ám az nemcsak nyúlfarknyian rövid, de kiábrándítóan unalmas is volt.
Mi több, maga a játék az online csataterekre fókuszált, azaz bár mutatott pár látványos, igazán Star Wars-os jelenetet, ez nem volt több beetetésnél. És hogy előtte mikor kaptunk valóban kidolgozott, sztorival megáldott játékot a messzi-messzi galaxisból? Nos, ha jól értelmezem az Erő rezgéseit, 2010 magasságában volt ilyen alkalom utoljára. És hát a Force Unleashed II című fénykardpornó sem volt sokkal élvezetesebb annál, mint mikor az embert ezer évig emészti egy Sarlacc.
Szó mi szó, ez sem tegnap volt. Bár a Fallen Order már
természetéből fakadóan is figyelmet érdemel, jóval több egy, a közelgő film
hullámait meglovagolni kívánó akciójátéknál. Igaz, ezt sokáig senki sem tudta,
mert a kiadásért felelős Electronic Arts takaréklángon tartotta a marketinget,
a fejlesztő Respawn Entertainment (Titanfall-játékok, Apex Legends) pedig csak
interjúk, kerekasztalbeszélgetések során ejtett el ezt-azt a programról,
mutatni szinte semmit sem mutattak belőle.
A szkepticizmust meglepetés követte.
A Fallen Order nem egy fénykardos hentelős program lett, hanem a felfedezés örömét és a harci stratégiát előtérbe helyező, ámbár kissé esetlen akció-kalandjáték, amiben bolygóról-bolygóra utazva kutathatjuk fel a valóban tágas pályák rejtelmeit, titkait.
A sztori már az oktatómódként funkcionáló első planéta után elengedi a kezünket és választás elé állít: a Stinger Mantis fedélzeti csillagtérképét nézve mi dönthetjük el, hogy a két további bolygó közül melyikre látogatunk el. Vagy akár maradhatunk a fenekünkön és tovább kalandozhatunk az ősi erőhasználók után maradt romok között, lelkünk rajta.
Ki ne járná be szívesen a Khasyyyk dzsungeljeit, vagy az örökké viharos Dathomir égbe meredő tornyait? A barangolás jutalma általában valami olyan csecsebecse, aminek nincs gyakorlati haszna, például új ruhadarab. Mégis kifejezetten örömteli pillanat újabb ládát vagy titkos útvonalat találni – és akkor a teljesen opcionális főellenfelekről még nem beszéltem, ezek a gyengéim.
Cal, én vagyok az anyád
Bár a történet teljesen lineáris, és többször szólít bennünket az adott planétákra, az ezeken épült pályák összetett labirintusát sok idő és energia feltérképezni, a rajtuk elszórt ellenfelek pedig még a tapasztalt Jediket is megizzaszthatják.
Ebben a játékban a jedik sem szuperhősök
Kezdjük ott, hogy Cal nem szuperhős. Ereje tekintetében a klasszikus Star Wars-filmek esetlen jedijeit idézi, és bizony egyetlen kósza rohamosztagos is agyonlőheti a Blasterjével, ha nem vigyázunk rá eléggé. Noha a Birodalom katonái is kellő fenyegetést jelentenek, az idegen világok tele vannak veszedelmes vadállatokkal, amik savat köpnek, felöklelnek, megmarnak és összeharapdálnak bennünket. Nem mondom, kissé komikus látvány, ahogy a fénykarddal hadonászó Cal egy hatalmas, savköpő csigát próbál móresre tanítani, de a játék stílusa miatt a birodalmi katonák szerepeltetése nem volt egyedüli opció.
A nagy, szabadon bejárható helyszínek ugyanis nem úgy működnek, mint a tipikus, a játékost A-pontból B-be vezető programok esetében.
Helyette meditációs pontokon tudunk menteni, itt gyógyíthatjuk fel a harcokban megsérült Calt is, illetve fejleszthetjük padawanunk képességeit, amik a filmekben látott jedi erők régimódi spektrumán mozognak. Magunkhoz húzhatunk és ellökhetünk tárgyakat és ellenfeleket, mindenféle látványos vívótrükköket vethetünk be, lelassíthatjuk az időt, no meg egyre erősebbé, ellenállóbbá válhatunk.
Amint elhagyjuk azonban a meditációs pontot, a környező ellenfelek azonnal feltámadnak, így újra és újra szembe kell szállunk velük, ha előre szeretnénk haladni a sztoriban. A tapasztaltabb játékosok már mormogják is bajszuk alatt a japán FromSoftware Dark Souls-sorozatának címét, és igazuk van – bár annyit megjegyeznék, hogy az eszelősen nehéz fantasy széria kihívásfaktora itt azért nincs jelen.
Zavar az Erőben
Félreértés ne essék, a Fallen Orderben van kihívás épp elég, de a harcok és az ellenfelek hamar kiismerhetők. A támadások okos kombinálásával, az Erő használatával és az egyébként pazarul kivitelezett pályák objektumai közötti optimális helyezkedéssel minden ellenlábasunk felett győzelmet arathatunk.
Sokkal fenyegetőbb az apró programhibák okozta bosszankodás.
Az a helyzet, hogy a Fallen Order kissé félkészen került a boltok polcaira. A harc valahogy nem érződik pontosnak, kidolgozottnak, és mivel sokat kell akadályokat megmásznunk, ugrabugrálnunk, egyensúlyoznunk, az sem épp örömteli tulajdonsága a programnak, hogy Callel pixelpontosan kell megközelíteni minden sziklaszirtet vagy indát, különben tuti mélybe zuhanunk.
Mi döntjük el, melyik bolygóra megyünk
Ha meghalunk, a képességeink fejlesztéséhez szükséges tapasztalati pontok elvesznek. Csak akkor szerezhetjük vissza őket, ha eljutunk arra a pontra, ahol eggyé váltunk az Erővel.
Ha ez nem sikerül, a pontok megsemmisülnek, a jedikre jellemző béke helyett pedig a legelvetemültebb sithek gyűlölete önti el a szívünket.
Nem vagyok kimondottan ideges típus, de játék közben a szokottnál gyakrabban emlegettem Cal édesanyját, mert sokszor éreztem úgy, hogy nem én vagyok béna, hanem ő képtelen megragadni azt az átkozott indát.
És kérlek, hadd ne kelljen felidéznem, milyen érzés volt szembesülni az óriási mocsári békával, ami még a majd’ csutkára húzott jedimet is keresztben lenyelte.
Szóval van még mit javítani, de megéri türelmesnek lenni, mert
a pár heti foltozással kipofozható Fallen Order alapvetően jó játék. A történet
egyáltalán nem rossz, a dialógusok egy-két látványos expozíciótól eltekintve
életszerűen lettek megírva, és a hangulat is kifejezetten magával ragadó. Aki
látott már Star Wars-filmet, rengeteg ismerős helyszínt, karaktert és tárgyat
ismer majd fel, amik a lehető legnagyobb odafigyeléssel kerültek a képernyőre.
Még úgy is, hogy a Fallen Ordert hajtó Unreal motor nem a
legjobb formáját nyújtja. Vannak pillanatok, mikor egészen döbbenetes a
látvány, máskor viszont kidolgozatlan növényekbe, bugyuta állatokba botlunk,
nem beszélve a vukik teljesen nevetséges karaktermodelljeiről. Ha Csubakka így
nézett volna ki a filmben, Han az első találkozásukat sem élte volna túl, mert
pofánröhögte volna a háromméteres majomembert.
Márpedig egy vukit nem tanácsos felmérgesíteni. Ahogy a Star Wars-rajongókat sem.
Képek: Respawn Entertainment // Electronic Arts
