Leendő vagy csak terápiás céllal színpadra lépő standuposok gyűlnek össze a New York-i comedy klubokban, és fizetnek azért, hogy a többiek előtt fellépjenek. Elmerültem ebben a világban.
Nagyjából nyolc hónapja kezdtem el Budapesten amatőr szinten ismerkedni a standup comedy műfajával. Rám jellemzően elég nagy lelkesedéssel és energiával, szeptember és január között nem nagyon volt Budapesten magyar vagy angol nyelvű open mic (lásd lejjebb), amin nem vettem részt.
Időközben saját showcase esteket is szerveztem, viszont január végére, február közepére elfogytam. Nem jött ihlet új poénok írásához, és kezdtem unni, hogy ugyanazokat ismételgetem minduntig.
Standup-szótár
Open mic: olyan események, amiken a fellépők, jó esetben közönség előtt, az anyagaikon dolgoznak, lényegében élesben próbálnak.
Showcase: ezeken az esteken a fellépők már a bejáratottabb előadásaikkal lépnek fel közönség előtt.
Standup comedy: olyan szórakoztató műfaj, ahol a humoristák jellemzően egyedül, kellékek nélkül adnak elő, rövid, pörgős egymásutánban sztorikat, gyakran a közönséget is bevonja az előadó. Az angolszász országokban népszerű műfaj egyre elterjedtebb és népszerűbb, Magyarországon Fábry Sándor és a Dumaszínház adtak nagy lökést a műfajnak, de rájuk minden bizonnyal nagy hatással volt a Rádiókabaré.
Ekkor adódott egy jó lehetőség, áprilisban két hetet New Yorkban tölthettem. Mivel a város a standup comedy műfajának egyik legfontosabb epicentruma, gondoltam kicsit elmerülök a helyi színtér különböző rétegeiben, hogy inspirálódjak és visszatérjen a lelkesedésem a műfaj iránt.
A vállalkozás mondhatni elérte a célját, újra megtaláltam azt, amiért az egészet kezdtem: saját tapasztalásaim jobb, magasabb fokú megélése és elraktározása azáltal, hogy magamban feljegyzem „hmm… ebből jó poén lesz”.
Így az utazás szervezésénél tudatosan törekedtem rá, hogy minél több fellépésre eljussak, ameddig a pénztárcám engedi. Végül sikerült a mainstream standup három szereplőjét is élőben látnom: John Olivert, Seth Meyerst és Hasan Minhaj-t. Ők az Amerikában klasszikus humorista karrierutat járták be: standupos, talkshow vagy Saturday Night Live (SNL) író-stábtag, majd talkshow házigazda. Mivel a pandémia alatt és után újra felpörgött a standup comedy, mint műfaj, így ők is „visszatértek eredeti foglalkozásukhoz”.
Hazánkban nem nagyon van ehhez hasonló karrierút mióta a „talkshow” műfaja elfáradt a Fábry-show sokadik iterációjával is (a Frizbiről pedig ne is beszéljünk). Van még pár kabaré, varieté-szerű műsor a kertévékben itthon, de ha valaki befut mint standupos, általában az a teteje, esetleg az így szerzett népszerűséggel más szerepekben is meg tudja magát mutatni: rádió- vagy podcast házigazda lehet, mondjuk.
New Yorkban a fősodor, a kereskedelmi televíziók és a Netflix krémje mellett sikerült ellátogatnom több underground, feltörekvő humorista estjére is. A méltán híres Comedy Cellarban öt, számomra kevésbé ismert, de helyi szinten legendás, egytől egyig zseniális fellépőt tekintettem meg.
Majd sikerült jegyet találni egy indiai-amerikai humorista Nimesh Patel előadására, aki YouTube-on vált híressé többek között annak köszönhetően, hogy a woke-hullám közepén pár éve lekeverték a Columbia Egyetem színpadjáról egy, a szervezők szerint a melegekre és afro-amerikaiakra nézve is sértő poénja miatt. Nehezen értelmezhető ez nekem, aki egy olyan országból érkeztem ide, ahol korábban nem egy ember csinált abból karriert, hogy a roma kisebbségi sztereotípiákra erősített rá (igaz, ők nem is jelentik ma a szakma krémjét még Magyarországon sem).
A kultúrharc természetesen már a standup comedy-t is utolérte az USA-ban.
A „mindennel lehet viccelni, ezzel elősegítve a témával kapcsolatos diskurzust” étoszt felváltotta a „csak azzal lehet viccelni, amiben te magad is értintett vagy”.
Ez egyfelől fair, másfelől tovább erősíti a kulturális sztereotípiákat az amúgy elég széles társadalmi rétegeket elérő humor műfajában is. Ha valaki kicsit is kilóg ebből bármilyen irányba, vagy esetleg megbotránkoztató, ne adj isten csak egyszer is valami megosztót mond és az szárnyra kap az internetet, azonnal beskatulyázzák „jobboldali humoristának”, vagy éppen ellenkezőleg „baloldali megmondóembernek”. Az amerikai társadalomra jellemző polarizáltság itt is megmutatkozik. Jó példa erre, hogy mind Hasan Minhaj és Nimesh Patel estjén, mind
a Comedy Cellarba belépve elkérték, majd elzárták a telefonjainkat, nehogy valami megosztó, kuntextusából kiragadott felvétel jusson ki az előadásokról.
Szerencsére személyem még nemhogy a fősodor, de az underground humoristák szintjén sincs, legalábbis New York-i viszonylatban ez a veszély nem fenyeget, az open mic kategóriákra ez a fajta megosztottság és az ilyen ügyek amúgy sem jellemzőek. Itt inkább a józan ész és a jó ízlés egyfajta korlát, nem pedig a cancel culture.
Szóval ha már New Yorkban voltam, én is feliratkoztam egy helyi open mic eseményre.
Bár a jó humor univerzális, itt azért értek meglepetések. A magyarországi eseményeken jellemzően van közönség, mert a szervezők hirdetik az eseményeket a közösségi médiában, illetve a fellépők is szoktak pár embert hívni a baráti társaságukból. Ennek ellenére otthon is előfordul, hogy a humoristák egymásnak lépnek fel. Olyankor a hangulat elég furcsa szokott lenni, mindenki a saját anyagával van elfoglalva, nem képes az épp aktuális előadóra figyelni. Redditen sokat olvastam a New York-i open mic színtérről, és a legtöbben azt mondták, hogy szinte csak egymásnak lépnek fel a humoristák ezeken az esteken. Ez tényleg így van. Viszont ettől függetlenül a hangulat egészen jó volt, a humoristák meghallgatták egymást, sőt támogatták a másikat, nevetett egymás előadásain.
A másik meglepő elem az volt, hogy fizetnem kellett, hogy felléphessek. Míg otthon a szervezők a hirdetésekből és ismerősökből verbuvált közönségtől kérnek adományokat, addig itt a fellépőknek kell fizetniük, hogy előadhassanak – mint már említettem, leginkább egymásnak.
Hat dollárért, vagyis 2200 forintért kaptam egy mikrofont és egy felkonferálást.
Kicsit abszurd volt, de a közönség hiánya, illetve az open mic estekre jelentkező fellépők puszta számossága miatt ez egy életképes üzleti modell. Elképesztően sok fellépő-aspiráns van. New York tényleg a műfaj központja, így szinte több a fellépő, mint ahányan kíváncsiak rájuk. Az esten, ahol előadtam 21 humorista lépett fel, akik előzetesen regisztráltak, további 9 helyben iratkozott fel várólistára, így összesen harminc fellépő volt a másfélórás koraesti idősávban, rögtön utána kezdődött egy másik, szintén teltházas sáv.
A szervezők szerint hetente négyszer töltik meg ezeket 1,5 órás sávokat. Egyszerűen elképesztő. Magyarországon, ha az ember angolul és magyarul is fellép, egy héten 3, jó esetben 4 alkalommal kap 5-7 percet a színpadon. Itt ha valaki eltökélt, egy este le tud hozni ennyi előadást, a hét bármely napján.
Bizonyos szempontból a standup műfaja inkább hasonlít a sportokhoz, mint a klasszikus előadóművészethez. Nagyon sok ismétlésre és gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy egy-egy poén működjön és hogy az előadó is fejlődjön. New York pedig megadja ezt a lehetőséget bárkinek, legalábbis ami a fellépési lehetőségeket illeti.
A fellépők is az open mic-okra jellemző skálán mozogtak. Voltak teljesen kezdők, első fellépők, amatőrök (mint jómagam), voltak gyakorlottabb előadók, akik új anyagokat próbáltak több-kevesebb sikerrel. Akár elsőalkalmas, akár tapasztalt fellépő volt az előadó, egy valamit nem lehet közép-kelet-európaiként még csak utánozni sem: igen, ez az amerikai magabiztosság.
Mindenki úgy állt a színpadra, mintha mindig is ott lett volna, olyan energiával, beleéléssel és lelkesedéssel adott elő, amit otthon még a legmagasabb szinteken is tanítani kell.
A fellépőgárda is nagyon sokszínű volt: afroamerikaiak, bevándorlók, újságírók (!), Uber-sofőrök és pizzafutárok, amatőr színészek és volt olyan is aki láthatóan elég erősen beállva lépett színpadra, amit nem is rejtett véka alá (igazából erről szólt az egész fellépése, elvégre április 20-a, a fű világnapja volt).
Én kicsit csaltam, és egy otthon már bejáratott 5 perccel készültem (itt egy rövid részlet belőle). Nem akartam az első tengerentúli fellépésem során teljesen beégni, ami nem is tett volna jót humorista énem jelenlegi állapotának. Végül sikerült pár nevetést kicsalnom a többi humoristából és pár est végi „ez jó volt” ökölpacsit is.
Eddig is volt egy elméletem, ami most csak megerősítést nyert: az angol nyelvű előadásokra érkező közönség „könnyebb”, mint a magyar, Budapesten is.
Átéreztem, hogy ez miért egy angolszász műfaj.
Az Egyesült Államok a nyugati szórakoztatóipar központja. Az utca embere, de még a Trader Joe’s-ban a bolti eladó is közvetlen, érdeklődő, barátságos, és sokszor vicces. A közeg is nagyon egyedi: közvetlenebb, nyitottabb, még akkor is, ha sok gesztus felszínesnek tűnik Amerikában. Ha valaki az angolszász standup comedy klasszikus elemeinek szimpla másolásával próbálkozik, nem is működik a magyar színházi szórakoztatáson, valamint frontális oktatáson nevelkedett közönség esetében.
Amatőr standuposként hatalmas élmény volt a tengerentúlon fellépni, abban a városban ahol számtalan tehetséges humorista indította el karrierjét. Olyanok, mint Jerry Seinfeld, Louis C.K., vagy Dave Chapelle, előbbit kétség kívül generációs zseninek tartják (utóbbi kettőt viszont utolérte a cancel culture).
És bár valószínűleg belőlem nem lesz a következő Ráskó Eszter vagy Kovács András Péter, saját életem keretes szerkezetének továbbra is része marad a standup, mint önkifejezési forma és terápiás eszköz. Amerikai kollégáimat hallgatva és pár szót váltva velük arra jutottam, hogy az USA polarizált, individualista társadalmában számukra (is) inkább az öngyógyítás és önkifejezés miatt vonzó ez az előadói forma, mintsem a szórakoztatóipari karrierperspektívák miatt.
Hibbantak? Lehet. Megadják rá maguknak a lehetőséget, hogy a hét egy estéjén pár percre azok legyenek. Hat dollár nem is olyan sok ezért.
