Ötpontos bakancslista és egy erősen szubjektív élménybeszámoló arról, milyen hangulat, érzés maradt meg egy hónap után Amerikából.
Elmegyek a filmekbe. Így gondoltam a rám váró, egy hónapos útra. Nem készültem hosszú bakancslistával, pár dolog volt csak, amit mindenképp meg akartam csinálni, a lényeg az volt, hogy egy hónapig érezzem az országot, átéljem a lüktetését, befogadjam a hangulatát.
A terv bevált. Minden rossz tulajdonsága, negatívuma ellenére az Egyesült Államok iszonyú jó hely. Sosem jártam még arra, csak itthon, a pesti éjszakában találkoztam amerikaiakkal. Ez alapján úgy gondoltam, hogy az amerikaiak az egymás szemébe belenézés legnagyobb királyai. És tényleg: az egész ország annyira végtelenül közvetlen, hogy hozzájuk képest az átlagos nyugat-európai a megtestesült introvertáltság.
Átlagos reggel New Yorkban.
Persze minden nagyon drága. Ott is magas az infláció, elszállt a hagyományosan olcsó üzemanyag ára, ha minőségi ételt akarsz enni, alaposan meg kell fizetni, egy jó palack vörösbor tízezer forintról indul, a szolgáltatószektor árképzése pedig egyszerűen pofátlan – de erről később.
És ott élni sem feltétlenül rózsás. Óriásiak a vagyoni szakadékok, az országot feszítő etnikai ellentétek. A belvárosok rendszerint tömöttek és mocskosak. Ha nem építettél magad köré megfelelő hitelállományt (a credit building Európában szinte ismeretlen fogalom), akkor a társadalom peremére szorult senki vagy. A helyiek rengeteget dolgoznak, heti 40 óra fölött, akár hétvégén is, és iszonyú kevés szabadnapjuk van. Szociális védőháló, társadalombiztosítás szinte nem létezik, egy átlagos anyának a szülés után két héttel már vissza kell mennie dolgozni. Ez az ára, hogy a világ legnagyobb gazdaságát és méretéhez képest legfejlettebb fogyasztói társadalmát működtessék.
Elhagyatott, majd skanzenszerűen felújított bányászfalu Kaliforniában.
Ennek ellenére tényleg életre szóló élmény ott lenni. Az ország hatalmas, elképesztően változatos, Amerikában szó szerint minden van, amit szeretnél. Egy hónapot voltam kint, az első két hetet Washington DC-ben és New Yorkban, a második kettőt a délnyugati sivatagok környékén, Arizonában, Nevadában és Kaliforniában.
Most igyekszem egy ötpontos bakancslistán keresztül átadni valamit az ország hangulatából, a jellemző fogyasztói gyakorlatból és abból, milyen érzés Amerikában utazgatni.
Nem konkrét útinapló, csak egy erősen szubjektív élménybeszámoló: ez a hangulat, ez az érzés maradt meg egy hónap után Amerikából. A képek minőségéért pedig előre is elnézést.
Mulattam Manhattanben
Mocsok. Patkányok. Drága hot dog. Retkes metró. Személytelenség. Klausztrofóbia a házak közt. Beállt fűszag. Tömeg, tömeg és tömeg. Ezt láttam Manhattanből nappal.
Nehéz szavakat találni a monumentalitásra, ahogy az ember kilép a New York-i utcákra. Még amerikai mércével is egyedülálló a város központja. Budapest teljes méretének egytizedén sorakoznak az irdatlan épületek, csokorban állnak a felhőkarcolók és nagyjából kétmillió ember rohangál, hogy megtöltse a hatalmas teret. Akárhova mentem, akármerre néztem, minden utca úgy nézett ki, mint egy fesztivál, kontroll nélküli emberhordák szinte fogalmatlanul hömpölyögtek ide-oda.
Onnan ismerszik meg a manhattani turista, hogy felfelé bámul.
Éjjel nem a tömeg változott meg, nem a mocsok vagy a város hangereje. Inkább az attitűdje.
Előbújt az a lüktető, pezsgő kulturális élet, ami New Yorkot ugyanúgy jellemzi, mint a fel-alá rohangáló patkányok. Kis túlzással több a színház, mint a mozi. Az alternatív színházi formák előadásai szinte egymásba érnek az utcán. A Museum of Modern Arts, a világ egyik leghíresebb múzeuma szinte magától értetődik, hogy New Yorkban van. Minden második sarkon egy standup comedyre akarnak berángatni. És akárhova megy az ember, hamar talál valami kocsmát, ahol a sarokban két-három, jellemzően afroamerikai ül és ontják magukból a minőségi zenét.
Enyhén bolond, de nagyon vicces utcazenész New Yorkban.
Az egyik leghíresebb, több ismerős által ajánlott Blue Note jazzbárba nem jutottam be a tömeg miatt, de igazából mindegy is. Bementem utána az első helyre, ami nem volt fizetős és végighallgattam egy négyfős formáció funky koncertjét. Aztán egy háromfős jazzelőadást. A végén érkező, szólóban játszó zenészt már meg sem vártam.
Két sarokkal arrébb kedvesen, de határozottan húztak be egy helyre, hogy nézzem meg a hamarosan induló standup előadást. A show kifejezetten gyengére sikeredett, de volt valami kedves, családias hangulata. Az előadó és a nézők közti kapcsolat nagyon szoros, végig kétoldalú volt a kommunikáció. Színpadon rendszeresen megforduló emberként tudom: a magyar nem szereti, ha meg kell szólalnia mások előtt, a színpadról érkező kérdésre nagy, mély hallgatás érkezik válaszul.
A tengerentúlon alig várják, hogy megszólaljanak, egy kérdésre száz kéz röppen egyszerre a levegőbe: az egymással való kommunikáció a legtermészetesebb dolog.
Helló, Manhattan!
Az improvizációs színházi előadás pedig, amire beültem, jól mutatta az amerikai showbiznisz egyik fő szabályát: mindegy, hogy milyen, csak hangos legyen! Az előadás nem volt különösebben jó, de a hangerőt mindenki feltekerte magán, szinte üvöltöttek a színpadon, ami a helyi nézőknek már majdhogynem elég. The show must go on – még a szünetben is feljött egy spermiumnak öltözött figura, hogy produkálja magát: nem szabad elengedni a néző figyelmét, nehogy elunja magát.
Nem olcsó a dolog, ugyan nem spóroltam vészesen semmin, de amikor a legolcsóbb sörből 2,5 deciért 12 dollárt kérnek el, a magyar önkéntelenül is meghúzza magát.
Hangulatkép egy rooftop bárból.
Az igazán elit helyekre nem is jutottam el. A Carnegie Hall előadásai, a Maddison Square Garden kosármeccsei olyan összegekbe kerültek, hogy inkább egy későbbi, sokkal fontosabb eseményre tartogattam a pénzt. Helyettük egy rooftop bárban vigasztalódtam, ahová tériszonyos, a sznobériát lenéző emberként is érdemes elmenni. Ha csak vízszintesen nézel, elsőre még össze is keverheted a helyet Budapest belvárosával. Lefelé kell nézned, hogy összeugorjon a gyomrod a 38. emelet látványától.
Amerikai izomautóval csapattam a sivatagban
Iszonyúan pazarlóak. Az amerikaiaknak szinte soha nem kellett szűkölködniük, mindig mindenük bőséggel megvolt. Ez érződik az étkezésükön, a szemetelésükön, ruházkodásukon, a csomagolásokon, a boltok választékán, mindenen.
Ugyanez látszódik az ország autóparkján is. Akkora autók rohangáltak, amik Magyarországon nem megszokottak. Lincoln Navigator, Chevrolet Suburban, Cadillac Escalade, kisbusznyi méretű, feleslegesen óriási kocsik. Évtizedek óta a Ford F-150 Super Duty a legeladottabb gépjármű az amerikai piacon, egy hatalmas pickup, és megszokott látvány, hogy ebből a behemótból nem egy favágó pattan ki a rakománnyal, mint várná az ember, hanem egy fiatal, kosztümös lány megy vele a belvárosi munkahelyre.
Látszólag üres a sivatag, pedig tele van élettel és apró részletekkel.
Nyilván: az országban szinte hagyományosan iszonyú olcsó az üzemagyag, nem kell spórolni a motorteljesítményen. Ez most épp megváltozik. Alig két hónap alatt közel duplájára ment a nafta ára: míg februárban 3 dollár környékén volt egy gallon benzin (nagyjából ezer forint 3,7 literért), addig áprilisban már vadászni kellett azokat a kutakat, ahol 6 dollár alatt volt.
Szóval nem örültem, hogy 50 helyett már 100 dollár teletankolni egy kocsit, de a gyermekkori álmok érzéketlenek az energiaválságokra.
Én, amint próbálok jó fotót lőni az útról.
Amióta tizenéves koromban láttam Kusturica filmjét, az Arizonai álmodozókat, valahogy belém égett a kősivatag képe. Ördögszekerek, csupasz sziklák, fehérkés-vöröses kövek mindenhol, amit csak az ember el tud képzelni a filmes sablonokból.
Európában nem találsz ilyen helyet, de a civilizációhoz közel világszerte sem sokat.
Arizona, Nevada, Utah, az ország délnyugati része bőven el van látva sivataggal. Valahogy a szemem előtt volt, ahogy egy pazarlóan nagy motorú és erős amerikai izomautóban ülök és rombolok végig a töküres úton, ahol órákra tőled nincs senki, csak a szinte filmes kellékként arrafelé lébecoló, dögevő madarak.
És ez még a Grand Canyon kevésbé turistás része.
Van egy remek autóbérlős app, a Turo, gyakorlatilag a kocsik Airbnb-jeként működik: kiválasztod az autót, a tulajtól megkapod a kulcsot, majd az út végén teletankolva visszaviszed. Még pörgetni is élmény, nézni a lehetőségeket a napi 30-40 dollárba kerülő Toyotáktól a napi 1000 dolláros Ferrarikig.
Ezen az appon néztem ki a nap sztárvendégét: egy 6,2 literes, 460 lóerős Chevrolet Corvette Stingrayt. Hamisítatlan, mélyen fekvő amcsi sportkocsi. Semmi kényelem, semmi luxi fennhéjázás, ez az autó a teljesítményről szól. Annyira a vezetőre van kihegyezve a kocsi, hogy az anyósülésről még a rádiót is csak bajosan lehet állítgatni, cserébe két kapaszkodó is van, hogy a szerencsétlen utas ne essen ki az ülésből keresztgyorsulástól.
Arrafelé egy Corvette nem számít feltűnő autónak.
Ezzel a kocsival indultunk el a Death Valley-be, egy kisebb, harmad Magyarországnyi sivatagba Nevada és Kalifornia határán. Az egész egy nagy nemzeti park – Amerikában akkorák a nemzeti parkok, hogy autóval kell közlekedni és kiszállni a nevezetes helyeken. Autóztuk homokdűnék mellett, kerestünk oázisokat, láttuk a kontinens legmélyebb, mínusz 86 méteren lévő pontját. És közben repesztettem végig az egészen, a sivatagban nincs rendőr, hogy figyeljen rád. 140 mérföldes sebességig húztam fel az autót, ami nem számít soknak, de a homokkal átfújt, gondozatlan utakon nem is mertem többet. Az életérzés így is átjött.
Kaszinóztam Las Vegasban
Ez az a rész, ami nem úgy sült el, ahogy terveztem. Félretettem kis pénzt, hogy eljátszom. Nem nyerni akartam, csak hogy magával ragadjon az élmény. Szeretem a magas kockázatú tevékenységeket, élvezem is, ha rizikózni lehet. De ez a kaszinódolog egyszerűen taszító volt.
Vegas a sivatagban felhúzott város, márciusban is viselhetetlen a hőség.
Las Vegas hangos, villog, ezerrel nyomják az arcodba a játékgépeket, a könnyű szórakozást, a ledéren öltözött csajokat és minden, de tényleg minden a szerencsejátékról szól. Még a repülőtéren is állnak a játékgépek, a repterek szokásos, dohányzós váróiban is sorakoznak a félkarú rablók. Az egész város erre a tematikára épül.
A luxuskaszinóból kilépő turisták érzéketlenül lépnek át a bejárat előtt, a saját vizeletében fekvő hajléktalanon, mindenki rohan a következő helyre, mindenhol villogó, ízléstelen fényreklámok és LED-falak, az európai nagyvárosokat, Rómát és Párizst megidézni akaró, de az amerikai konzumvilággal felhígított, sznob és számomra értéktelen vendéglátó egységekkel. Hiába járunk Amerika egyik legfelkapottabb helyén, valahogy elkeserítő volt látni az egészet, úgy éreztem, hogy itt sűrűsödik össze minden, amiért az amerikai fogyasztói társadalom pályája fenntarthatatlan.
Tipikus Las Vegas-i kaszinózók
Bent pedig ugyanez, csak napfény nélkül. Nincsenek órák, nincsenek ablakok, hogy ne legyen időérzéked, a pia kicsit olcsóbb, mint máshol, hogy bőséggel fogyassz és nyomasztóan vesz körbe a szerencsejáték. Még a pultokba is monitorok vannak építve, hogy rendelés közben is el tudj veszteni pár dollárt.
A kaszinózók látványa pedig egyenesen szomorú. Valamiért korábban business casualban feszítő, laza amerikaiakat képzeltem el, ahogy a hangulat miatt, jókedvűen játszanak. De az átlagot a gép előtt egykedvűen cigiző, piáló bácsikák és háziasszonyok adják, akik rezzenéstelen arccal dobálják be a 20 dollárosokat a gépekbe.
Nagyon sok beltéri kismotort látni, aminek használója tudna járni, csak egyszerűen nem akar, legfeljebb arra az időre áll két lábra, amíg behajol a pulthoz a következő körért.
A maradék egy dolcsit kivettem.
De nem volt mit tenni: én is zsetont váltottam, hogy elveszítsem az egészet. És még kockázatkereső emberként is taszított az élmény. Szinte kötelezően dobáltam be az érméket, húzogattam a rabló fél karját, és egykedvűen néztem, ahogy apad a pénz.
Érdekes volt ugyanakkor, hogy a velem tartó társamat, aki a mindennapokban abszolút biztonsági játékos, mennyire magával ragadta az élmény. 20 dollárból pikk-pakk csinált 80-at, hogy aztán elveszítse az egészet – egyben bizonyítva, hogy Vegasban igenis lehet nyerni. Csak senki nem emiatt jön.
Hiába a csilivili látkép, valahogy nyomorúságos hangulatot áraszt az egész. A könnyű meggazdagodásba vetett, elkeseredett hit, egy megcsömörlött társadalom görcsös kapaszkodása a jólét illúziójába. Nyilván jól el lehet szórakozni Vegasban, az ember piál, röhög, égeti a pénzt és közben részegen nem gondol rá. De a pillanatnyi, ösztönös vágyaktól, a zsigeri élménykereséstől eltávolodva számomra csak üresség és értéktelenség marad meg emlékként a városból.
A 66-os úton érkeztem meg Kaliforniába
Az országutak anyja, Amerika főutcája. Az Egyesült Államok, s talán a világ leghíresebb útja a 66-os út. Az eredetileg Chicagótól Los Angelesig húzódó, közel 4000 kilométeres főúton a ’30-as évek elejétől az ország első nagy gazdasági válsága elől menekülő milliók érkeztek meg Kaliforniába és Nevadába új életet kezdeni.
Az amerikai popkultúrában az út a mai napig a válságból való kilábalás, a talpra állás, az új, szebb élet, az amerikai álom felé haladás egyik szimbóluma.
A 66-os út egyik használható része.
Az országút nagy része ma már használaton kívül van, azonban egyes darabokat integráltak a mai úthálózatba, ezeket a részeket „Historical Route 66” néven kell keresni a térképen. Látványosságnak számít, az út mellé turisztikai egységek, kocsmák, szállodák települtek a 66-os út hagyományát meglovagolva. A Las Vegas-Los Angeles táv kocsival alig 4 óra, egy része Amerika főutcáján visz.
A kiválasztott autó egy 2014-es, Mustang Cabrio volt, ami elsőre vagányul néz ki, de arrafelé nem számít menőnek. A Turo-n napi 40 dollárba került, nagyon olcsó, ami meg is látszott a kocsi állapotán: leharcolt, enyhén recsegős kasztni, félig leszakadt elülső sárvédő, zárt állapotában is nagyon laza tető. De a lényeg az volt, hogy egy cabrióval guruljunk be Los Angelesbe.
Tipikus tájkép Kaliforniába tartva.
A 66-os út Vegas és Los Angeles közti része kifejezetten szépnek nem mondható, de mindenképp magával ragadó. Mész végig a prérin, gyakorlatilag a sivatag szélének lakott részein, a táj változatossága lenyűgöző. Délibábok ugrálnak a hőségben a szemed előtt, magával ragad az elsőre kietlen, de apró, finom részletekkel bőséggel ellátott vidék. Néha kisvárosok homokfútta, elöregedő szélein, néha kietlen, de ritka hangulatos tájon át vezetett az út.
Az út mellett pedig ennek a régi, amerikai világnak egy megmaradt, kicsit felújított, kicsit turistás, de alapvetően autentikus lenyomata. Cowboykalapok, régi, amerikai verdák, a kocsmákban karcos, füstös country zene, minden, amit a filmes sablonok alapján el lehet képzelni.
Az egyszer egysávos, szűk, de hangulatos 66-os út egy idő után véget ér, megérkezünk az amerikai modernitásba: a 6-szor 6 sávos autópályára, az helyiek kedvenc közlekedési vonalára. Az amerikaiak kétféleképpen utaznak: vagy repülnek vagy autóznak, a tömegközlekedés nem igazán opció. Hiába értem, hogy a környezetvédelem, az ország brutális szén-dioxid-kibocsátása oldaláról nézve ez miért rossz, de akkor, a Los Angelesbe vezető úton úgy éreztem, hogy ez a világ legjobb dolga.
C’mon, this is LA!
Megindító – így tudom jellemezni. Európában sokat utazóként is lenyűgözőnek tartom a vidék, Nevada és Kalifornia földrajzát. Egy alig négyórás úton voltunk nagyvárosban, falvakban, sivatagban, a híres Zzyzx Roadon lévő oázisban, 2500 méteres hegyek mellett, prérin és zöldellő ligeteken haladtunk át, majd megérkeztünk Los Angelesbe, aminek tengerparti részei olyanok, mint egy gazdag, modern Hobbitfalva: valószínűtlenül zöldellő dombocskákra épült, takaros, változatos házikók, villák, társasházak.
El Matador Beach, Los Angeles egyik kevésbé forgalmas óceánpartja.
A városnak elképesztő hangulata van, mintha mindenki nagyon szép és magabiztos lenne. Az óceánpart magával ragadó, fent a hegyekben pedig, Hollywood és Beverly Hills környékén új értelmet nyer a társadalmi jólét fogalma.
Valószínűtlenül takaros, rendezett, gazdagságot sugárzó, mégis habókás, ízlésesen idétlen és játékos a városkép.
És nagyon laza az egész város, minden helyi. Amikor a város fölötti, egykori obszervatóriumba, ma már sima kilátóba igyekeztünk a kocsiban hagyott védettségi igazolványok nélkül, a bejáratnál igazoltató biztonsági őr minden megpróbált elkövetni, hogy bemehessünk nélkülük. Majd amikor semmi sem jött össze, egyszerűen berántott minket a bejáraton egy mosolygós felkiáltással: „Oh c’mon! This is LA!”
A Los Angeles-i Venice Beachnek ritka különleges hangulata van.
A helyi magyar református közösség telepén is voltunk, ahol jó pár kint dolgozó magyar él.
Itt ért egy egész véletlenszerű találkozás: egy ott dolgozó, Szabolcs megyei sráccal sodort össze az élet, aki kéthavonta kapja meg itthonról a két legfrissebb Forbes-t. És ez nem vicc, meg is mutatta az elmúlt évek felgyűlt pakkját. Ott, Los Angelesben, tízezer kilométerre Budapesttől.
A találkozás részleteit a májusi print magazinban írjuk meg, ami biztos, hogy egy életre emlékezetes marad ez az abszurd véletlen.
Amerikai hamburgert burkoltam egy hónapig
A mi Gazdasági Versenyhivatalunk vért hányna az amerikai fogyasztói szokásokat látva.
Alapvető, hogy minden boltban és vendéglátóhelyen a nettó árak vannak kiírva. Amikor először fizettem egy helyen, nekiálltam vitatkozni a pultossal, hogy „összeadtam az árakat és nem ez jött ki”, mire elmagyarázta, hogy az az áfa nélküli ár volt és ehhez szokjak hozzá.
Jellemző kép, amikor egy reggelizőhely előtt tízméteres sorok állnak.
Aztán az árazás mindenhol tele van rejtett költségekkel. Szépen kiszámolod, hogy ennyibe és annyiba fog kerülni valami, megtippeled az áfatartalmát, majd fizetéskor látod, hogy még rászámolták ezt a tételt, azt a tételt, ilyen díjat, olyan költségtöbbletet, és így tovább.
Már ha látod egyáltalán, volt rá példa, hogy a számlámról többet vontak le, mint amennyit lepittyegtem fizetéskor, nyilván rászámoltak még valamit, amit előtte nem közöltek.
A borravalók rendszerétől pedig a pesti vendéglátáshoz szokott emberként is lehidaltam. A medián a 20 százalékos jatt – ha nem adsz ennyit, akkor nemcsak a pultos, de a sorban mögötted állók is úgy néznek rád, mint egy igazi kisstílű, szar alakra. A fizetéskor eléd tolt kis képernyőn ez a 18-20-22 százalékos jatt van megjelölve, külön kell pötyögnöd, ha nem akarsz ennyit adni. Ha pedig nem azonnal fizetős a hely, általában már az elején elviszik a bankkártyád, majd a számlát megkapva tollal vésed fel, hogy mennyi jattot adsz és mennyi a végösszeg – ha elrontod, igazából levonhatnak bármennyit. Ez ugyan egyszer sem történt meg, bár többször értetlenkedve akadtam össze egy-egy pultossal, hogy miért akarja már a rendeléskor elvinni a kártyám.
A Death Valley sivatagában jött szembe hirtelen egy oázis
Viszont az éttermekben, büfékben és kávézókban elképesztően kedvesek a felszolgálók. Pincéres helyen nem illik inteni a felszolgálónak, helyette sokszor odajön megkérdezni, minden rendben-e. Az egyik Washingtoni helyen üldögélve odajött bemutatkozni a főpincér, két mezei pincér és az üzletvezető is, kedvesen érdeklődött, honnan jöttem, miért vagyok itt. Az üzletvezető a szomszédos asztalhoz még le is ült beszélgetni a vendégekkel, amin senki sem lepődött meg.
Annapolisban, a haditengerészet akadémiájának városában a helyi burgerezőben pedig délben felállt az összes alkalmazott, hogy a vendégekkel együtt elénekeljék a himnuszt. Ez arrafelé régi szokás.
A hamburgerezőkben nem volt akkora választék, mint számítottam rá, de a húskultúra még így is nagyon színvonalas. Elképesztő finom bucikat ettem mindenhol. Ha nem kérsz hozzá sült krumplit, egyszerűen hülyének néznek. Próbáltam nem fölöslegesen sok krumplit enni, de többször volt – és tényleg nem túlzok – hogy a pultból a származásom felől érdeklődve annyira megtetszettem az ott állónak, hogy ingyen kaptam az olajtól csöpögő krumplit.
És még egy kép a sivatagból, amivel nem tudtam betelni.
És itt is átjött a pazarlás. Akkora adagokat adnak, hogy ember a talpán, aki megeszi. Cserébe iszonyúan finom minden hús, a bacont mindenhol nagyon ropogósra sütik, elképesztően jó szószokat és mártásokat adnak. És nemcsak a drága helyeken, de az egyszer burgerezőben is, ahol a idős tulaj áll a sütőlapok mellett. Aki szereti a hamburgert, Amerikában jól fogja magát érezni.
Aki nem eszik húst, annak össze kell szednie magát és a pénztárcáját. Amit az amerikaiak zöldség néven művelnek, kritikán aluli. A krumpli és a hagyma még rendben van, de a paradicsom, uborka, saláta egy átlagos helyen borzasztó. Ettem olyan céklát, ami sem ízében, sem színében, se állagában nem emlékeztetett arra, amit itthon megszoktam. A minőségi, GMO-mentes zöldség pedig a legtöbb helyen iszonyú drága.
És amit elfelejtettem: nyomni egy Habonyt
Pedig ültem a Lincoln Memorial lépcsőjén, csak elfelejtettem Wall Street Journalt venni. Anélkül pedig nem lehet tisztességesen habonyozni.
Életem tripje volt – így gondolok vissza az egy hónapra. Akárki akármit mond, Amerika iszonyú jó hely, olyan hangulatot áraszt magából, amit nem kapsz máshol. Nem véletlenül ez üzletileg és kulturálisan is a legnagyobb hatású ország a világon. Elképesztően szerencsés vagyok, hogy volt alkalmam egy ilyen útra és biztos, hogy visszamegyek még. Egy helyi magyar Los Angeles külvárosában úgy búcsúzott, hogy szerinte pár hónap múlva ugyanott fogunk találkozni.
„Mert akit Kalifornia elkap, azt többé nem ereszti.”
