Ebben a cikkben a szerző kipróbál egy tradicionális, az ökológiai változásokra és a felmelegedő éghajlatra mégis progresszíven reagáló horgászmódszert, közben pedig közeli ismeretséget köt a Balaton élőlényeivel.
Lehetetlen megmondani, hogy pontosan mennyi hal él a Balatonban. A pontyállomány méretét valahová 1000 tonna környékére becsüli Nagy Gábor, a Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt. horgászati ágazatvezetője, míg az úgynevezett fehérhalak (ide tartoznak a keszegfélék, a kárász és a garda is) össztömege ennél is sokkal-sokkal több.
Fotó: Zomborácz Iván / Forbes
Bár a Balaton súlyos problémákkal küzd az éghajlatváltozás, a túlzott beépítettség és a környező mezőgazdasági tevékenységek miatt, a halállománya egészen elképesztő. Ezt több alkalommal már magam is megtapasztaltam, a nagy pontyfogó versenyeken pedig évről évre új rekordok születnek, és rendszeresen kerülnek elő 30 kilónál is nagyobb példányok. Ezek egészen döbbenetes dimenziókkal rendelkező halak, melyeknek a mérete képen nem igazán jön át, élőben viszont valószerűtlenül nagyok,
olyan élményt jelentenek, mintha egy három és fél méter magas ember jönne szembe az utcán.
Fotó: Zomborácz Iván / Forbes
Mi viszont ezúttal a keszegek miatt érkeztünk, azon belül is a bodorkák vonzottak a déli partra. Magyarországon ennek a fajnak nincs különösebben nagy respektje, de tőlünk nyugatra – főleg Franciaországban és a Benelux államokban – a finomszerelékes horgászok egyik legnépszerűbb célhala, amiknek a nagy etetőanyag-gyártók külön csalogatóanyagokat fejlesztenek. Nekünk viszont most ilyesmire nem volt szükségünk.
Fotó: Zomborácz Iván / Forbes
A téli keszegezés egy minimalista, ugyanakkor rendkívül szórakoztató, kimondottan balatoni horgászmódszer. Egyetlen könnyű úszós bot, egy doboz konzervkukorica és esetleg egy kéztörlő rongy szükséges hozzá. Lényegét tekintve nagyon hasonlít egy másik klasszikus balatoni módszerhez, a nádi cserkeléshez, aminél gatyára vetkőzve, a nádasok szélén gázolva keresik a halat.
Ám míg a nádi pontyozás visszaszorulóban van, a téli keszegezés aranykorát éli, hiszen nádasból egyre kevesebb van, kikötőből pedig egyre több.
Illetve a téli keszegezés a partról történik, mint ahogy a nevéből is kiderül, olyan időben, amikor nem érdemes a vízbe merészkedni. A szezonja decemberben kezdődik és nagyjából február végéig tart, mi éppen az utolsó napokat csíptük el, amikor még érdemes ezzel a módszerrel üldözni a halakat.
Bár kimondottan balatoni módszer, viszonylag újkeletű irányzat, az elmúlt tíz-tizenöt évben futott fel, a globális felmelegedéssel összefüggésben. Amióta a telek enyhék és a Balaton nem fagy be, lehetőség nyílik a kikötőkben hatalmas tömegben összeálló keszegfélék megfogására.
Télen ugyanis a keszegek – ami nem egy faj, hanem egy gyűjtőnév, nyolc faj tartozik ide – rajokba összeállva telelnek a mélyebb részeken. A négyfokos vízben az életfunkcióik is lelassulnak, igyekeznek minimális energiát kifejtve létezni. Ám míg a nyílt vízen a szél keltette áramlások folyamatos mozgásra kényszerítenék őket, a kikötők mély és nyugodt vizében kényelmesen áttelelnek. A közhiedelemmel ellenben viszont ilyenkor is táplálkoznak, noha közel sem olyan vehemensen, mint nyáron. Jellemzően a stégek és oszlopok lábára tapad algát csipegetik, de bármilyen orruk elé pottyanó táplálékot szívesen felfalnak. Tehát nincs más dolgunk, mint megtalálni őket, és egy szem kukoricát vagy gilisztát az orruk elé lógatni.
Fotó: Nagy Gábor
Bár a kikötőkben mindenféle keszegféle megtalálható, ennek a módszernek a bodorka és a vörösszárnyú keszeg a célhala. Érdekesség, hogy a keszegek fajonként külön rajokban állnak, sokszor egymás mellett, de soha nem keveredve. A dévérkeszegek leginkább a fenék közelében gyülekeznek, míg a bodorkák és a vörösszárnyúak vízközt tartózkodnak, és onnan rontanak rá a behulló táplálékra.
A balatoni bodorkaállomány az egyik nagy nyertese az elmúlt évtizedeknek, összefüggésben egy inváziós vándorkagylófaj, a kvaggakagyló elterjedésével. A kvaggakagyló (Dreissena bugensis) körülbelül húsz éve érkezett a Balatonba, a Sión keresztül a hajók aljára tapadva. Az őshonos vándorkagylótól a kvagga – a horgászok szempontjáb – két fontos paraméterben tér el. Egyfelől nemcsak a kemény, köves felületeken tapad meg, hanem a lágy, iszapos részeken is képes telepeket alkotni, vagyis nemcsak a parti zónában, hanem több száz méterrel vagy éppen kilométerekkel távolabb lévő, kopár részeken is, vagyis a halak a Balaton jóval nagyobb részén megtalálják.
Emellett vékonyabb és lágyabb a héja, így a halak könnyebben fogyasztják, vagyis kevesebb energiabefektetéssel jutnak hozzá a nagy mennyiségű fehérjéhez. Aki valaha betette a lábát konditerembe, tudja, hogy a fehérjebevitel a tömegelés egyik sarokköve.
Fotó: Zomborácz Iván / Forbes
A már említett balatoni pontyállomány is ennek köszönheti az elképesztő növekedési ütemét. A telepítéskor kikerülő példányok egy év alatt képesek megduplázni a tömegüket, vagyis halgazdasági körülményeket idéző ütemben növekednek. Noha a Balaton vize jelenleg planktonban szegény, ami nehezíti a halivadékok túlélését, viszont a vándorkagyló alternatív fehérjeforrást biztosít az állománynak és lehetővé teszi, hogy a Balaton jelentős halmennyiséget tudjon eltartani.
Ezt a kvaggakagylót eszik a bodorkák is, és a fehérjében dús tápanyagnak köszönhetően néznek ki úgy, mintha anabolikus szteroidokon élnének.
Nagyok és izmosak, az ötven-hatvan dekás példányok egyáltalán nem számítanak ritkaságnak. Nem minden faj tudott egyformán profitálni ebből, például a klasszikus balatoni keszegnek tartott dévér nem, és bár továbbra is szép állománya él a tóban, már nem tekinthető a Balaton domináns keszegfajának.
Fotó: Zomborácz Iván / Forbes
A téli bodorkázás tehát a Balaton megváltozott ökológiai adottságaihoz és az éghajlatváltozáshoz igazodó módszer, melynek a lényege, hogy meg kell találni a kikötőben a halat. Sétálni kell és nézni a vizet. A tavat kiválóan ismerő házigazdánk szerint ha a bedobást követő 1-2 percben nincs akció, érdemes tovább keresni őket. Néha csak méterekkel arrébb, de az is lehet, hogy a kikötő túlsó végén gyülekeznek. Ezek a rajok mozognak, nekünk pedig folyamatosan keresnünk kell őket, ez tehát egy aktív módszer. Éppen ezért nincs is értelme a már említett minimalista felszerelésen kívül bármi mást cipelni magunkkal.
Az első halra nem kell sokat várni, majd a kikötőt végigjárva folyamatosan követjük a rajokat. Ez alapvetően egy húshorgász zsuga, házigazdánk biztat, hogy tegyünk el néhány szebb darabot. A téli bodorkáról mindenki szuperlatívuszokban beszél, a legjobb sült keszeg készíthető belőle. A háta vaskos, ebben az időszakban a húsuk letisztul, teljesen mellékízmentes, frissen elkészítve páratlan csemege.
Maga a minimalista és lényegében biztos sikerrel kecsegtető módszer ideális arra, hogy az ember munkából hazafelé megálljon egy kicsit a kikötőnél, majd negyven perc múlva a vacsorára valóval induljon haza. De egy hétvégi délelőttre is ideális program, például a földvári és a fonyódi kikötő is csak néhány perc séta a vasútállomástól.
Fotó: Zomborácz Iván / Forbes
Mi későn érkeztünk, a betörő melegedés hatására a nagy bodorkák ekkorra már elhagyták a kikötő öblét és leginkább a vörösszárnyúakból szedegethettük a szebbeket. Noha az ötvenes évek közepén játszódó Tüskevár idillikus világa már a múlté, a Balaton halállománya ma ismét lenyűgöző. Van olyan nézet, ami szerint az egykori halbőség a hetvenes években reccsent meg, de nem a horgászati vagy halászati eszközök fejlődése miatt, hanem mert akkoriban terjedtek el a háztartásokban a mélyhűtők.
A bodorkákból és vörösszárnyú keszegekből álló terítéket egy meglepetés színesítette: egyik kapás után nem várt ellenállást tapasztaltam. Először pontyra gyanakodtam, majd amikor megláttam a tiszta vízben felsejlő hosszúkás testet, már azt hittem, hogy balin lesz az elkövető. Ám amikor feljött a hal a vízfelszínre, egészen meglepődtem: egy fejes domolykó küzdött az apró horgon.
A domolykó alapvetően a dombvidékek sebesebb folyóinak a lakója, itthon leginkább az Ipolyra, Hernádra, a Sajóra vagy éppen a Drávára és a Murára járnak célzottan domolykóra horgászni, de időnként a Dunán is beeső zsákmány. Bár ragadozónak tartják, alapvetően mindenevő faj, növényi részektől kezdve férgeken, csigákon, vízbe hulló rovarokon és gyümölcsökön át a halivadékokig mindent elfogyaszt. Bár a Balatonban őshonos, nem számít gyakorinak, leginkább a Zala torkolatánál fognak belőle, de értékelhető populáció él a Sióban is, ahonnan zsilipeléseknél átúsznak a Balatonba.
Fotó: Nagy Gábor
A sétálással összekötött horgászat kiváló szezonon kívüli program, ráadásul lehetőséget ad a tó egy egészen más arcának megismerésére.
A szezonon kívüli Balaton maga a nyugalom, a parti építkezések zaján kívül nincs semmi. Se zene, se kirándulók, szinte hihetetlen, hogy nyáron ugyanitt hangzavar keveredik a tömeggel.
