93 évnyi bölcsességével, hozott eleganciájával és egy hatvanéves fittségével ül le a webkamera elé, de nem hajlandó egyszerűen interjúalannyá válni: ő beszélgetni, hallgatni, és legfőképpen segíteni szeretne. Dr. Edith Eva Eger mindennap azzal a céllal kel fel, hogy adjon, hogy megváltoztassa a világot és, hogy példát mutasson, hogy soha többé ne kelljen senkinek átélnie, amit neki át kellett, hogy az utódaiból se váljon agresszor. Szemle a most megjelent Forbes Life címlapinterjújából.
A 2020-as Forbes Life-ot megtalálod a decemberi Forbes magazin részeként az újságárusoknál.Hogy látja, idén, a pandémiában keményebben kell küzdenünk meglévő problémáinkkal? Vagy más jellegű problémáink vannak, miközben sokat ülünk otthon és gondolkodunk?
Problémák nem léteznek, kihívások vannak. Nincsenek krízisek, csak átalakulások. Talán épp egy átalakuláson megyünk keresztül, és nem tehetjük fel a kérdést: miért én, miért ez? Hanem azon kell gondolkodnunk, hogyan tovább.
Szerintem az a fontos, hogy folyamatosan haladjunk, hogy megmásszuk a hegyet, soha ne álljunk meg. Én 93 éves vagyok, és még mindig nem érkeztem meg. Már nem tudok úgy mászni, mint régen, de azért haladok.
Még mindig remélem, hogy minden nap jobb és jobb hallgatóság leszek, annyira együttérző, amennyire csak tudok, és megtalálom az egyensúlyt a munka, a szeretet és az imádkozás között. Hogyan tudok gyerek maradni, de nem gyerekes. Van különbség. A gyerekek szabadok akarnak lenni felelősség nélkül. Felnőtten nincs szabadság felelősség nélkül – az anarchia. (…)
Részlet a Forbes Life-ból…
Mi a helyzet akkor, ha válaszokat keresünk a múltunkra vagy a jelenünkre, ha okokat vagy magyarázatot várunk valamire? Nehezebb megküzdeni azzal, amit nem értünk, vagy amiért nincs felelős, hibás?
Miközben másokat hibáztatsz, felhatalmazva érzed magad arra, hogy ne csinálj semmit, úgymond megjutalmazod magad ebben a fajta függőségben. Ha áldozatnak érzem magam, keresni fogok egy elkövetőt, akitől megkapom a kibúvót a cselekvés alól.
De én nem vagyok áldozat, engem áldozattá tettek, de ez nem az én identitásom, hanem amit velem tettek. Ez különbség. Én visszautasítom az áldozatnak levést, az nem én magam vagyok.
Nem tudom, meddig fogok még élni, így minden pillanat értékes.
Nem akarom vesztegetni az időmet gyűlöletre vagy mondjuk bosszúra. A bosszú kielégülést ad, de csak átmenetileg. Jobb, ha megajándékozod magad azzal, hogy elengeded a bosszút, ha felszabadítod magad azáltal, hogy elengedsz minden terhet, amit a múltból hurcolsz magaddal.
Sok ember beleragad a múltjába, én viszont szeretek átmenni a sötét völgyeken. Már nem rohanok el Auschwitz elől, de nem ott élek. Ez a sebem, ami kivirágzott, és különleges helye van a szívemben. Egy részem a koncentrációs táborban maradt, de nem a jobbik részem. (…)
Komolyan gondolja, hogy minden traumánk, kihívásunk által erősebbé válunk?
Abszolút. Tudom, hogy a kín csak átmeneti, és túl fogom élni. Nem szeretem, nem kértem, de a kérdés sohasem az, hogy miért pont én, hanem az, hogy akkor most merre tovább.
Dr. Edith Eva Eger otthonában, San Diegoban (Fotó: Jordan Engle)
Volt egy fiam, speciális igényűnek született, azt mondták, a középiskoláig sem biztos, hogy eljut. Másodvéleményért elvittem a Johns Hopkinsba, Baltimore-ba a 60-as években. Ott az orvos azt mondta, retardáltnak tűnik, nem az, de mindenféle kiegészítő fejlesztésre van szüksége. Végül a texasi egyetem legjobb tíz diákja között végzett.
Azt akarom mondani ezzel, hogy az életünk az, amit kezdünk vele, nem kell, hogy áldozatokká váljunk. Ezért vagyok itt: hogy megmutassam, hogyan lehet a rosszat jóra fordítani, hogyan lehet ajándékot találni mindenben.
A legrosszabb körülmények hozzák elő belőlünk a jót. Auschwitz például megadta nekem a lehetőséget, hogy fejlesszem a belső erőmet. (…)
Ha tényleg hisz benne, hogy minden csak átmeneti és túlélhető, akkor nem fél semmitől?
Nem élek félelemmel, mert a félelem és a szeretet nem férnek össze. Azt kérem az emberektől, írják össze a félelmeiket, és gondoljanak arra: félelmekkel senki sem születik, a félelmeket tanuljuk. Ha meg tudunk szabadulni a félelmeinktől, akkor teljes életet élhetünk.
Az én definícióm a szeretetre: a képesség az elengedésre. Elengedni a megfelelési kényszert vagy a félelmet, vagy a perfekcionizmust, és visszakövetelni az eredeti személyiségünket. Mindannyian szeretettel, örömmel, szenvedéllyel és célokkal születünk. (…)
93 évesen is dolgozik (Fotó: Jordan Engle)
És mit mondana azoknak, akik ma betegek, vagy egy hozzátartozójukért aggódnak? Az idő ilyenkor hihetetlenül lelassul.
Azt mondanám, az orvosok gyógyítanak, de gyógyulnunk nekünk kell.
A gyógyulás belső munka – ahogy magunkról gondolkodunk, az kémiai változásokat idéz elő bennünk, ez tudomány. Figyeljünk rá, hogy mit gondolunk magunkról: bátrak vagyunk, erősek, egyediek, olyan, mint mi, nincs még egy.
Sok mindent megtehetünk, és úgy, ahogy mi, csak mi magunk tudjuk megtenni – egyedi, ahogyan cselekszünk. Csak igeneket mondjunk magunknak: igen, én vagyok; igen, meg tudom csinálni; igen, igen, legyünk a magunk drukkerei. Az „igen, na és?”-ből csináljunk „igen, és”-t. Szóval ne kritizáljuk magunkat, és ne legyünk áldozatok.
Tíz évig dolgoztam rákbetegekkel, közülük néhányan a betegségük, kezelésük alatt döntötték el, hogy hazamennek, és elválnak, mert elegük van a férjükből, abból, hogy iszik, vagy ahogy velük bánik. Mindig érdeklődve néztem, ahogy erősebbé válnak, és szabadságot találnak, hogy már nem kérik mások engedélyét a cselekvéseikhez. Ők átgondolták, éppen hogyan haladnak céljaik felé, és követték a nyilat. Mindenkinek ezt ajánlom.
NÉVJEGY
A Kassán élő fiatal magyar zsidó lány balerinának készült, és arra, hogy az ifjúsági gimnasztikacsapat tagjaként kijut az olimpiára. Erre minden esélye meg is volt, amíg át nem szőtte Európát az antiszemitizmus, és ki nem robbant a második világháború.
Edith Eva Egert 1944-ben, 16 évesen hurcolták el szüleivel és két nővére közül az egyikkel Auschwitzba. A hírhedt orvos, Josef Mengele még aznap a gázkamrába küldte szüleit, a tehetséges lányt pedig arra kényszerítette, hogy tánccal szórakoztassa őt és az SS-tiszteket. A haláltábort csodával határos módon élte túl. 1945. május 4-én amerikai katonák szabadították fel a koncentrációs tábort, a halottak között, haldokolva találtak rá.
A háború után lassan megerősödő Edith Csehszlovákiába költözött, férjhez ment, majd első gyermeke megszületése után, 1949-ben az Egyesült Államokba emigrált. Kint gyári munkásként kezdte, de 1969-re a texasi egyetemen pszichológusdiplomát szerzett, 1978-ban klinikai pszichológiából doktorált. Azóta rendszeresen tart előadásokat, a Kaliforniai Egyetem oktatója San Diegóban. Emellett az amerikai hadsereg és haditengerészet tanácsadójaként tűrőképességi tréningeket tart, és segíti a katonákat a poszttraumás stressz legyőzésében, de sokáig dolgozott mellrákon átesett vagy bántalmazott nőkkel, függőséggel és gyásszal küzdőkkel, depressziósokkal is.
Nyitókép: Jordan Engle
