Mit tud a legendás széria legújabb része, hogy úgy öntik bele az idejüket az emberek, mintha fizetnének érte? Diablo IV teszt és vélemény!
Csak pár napja jelent meg, de máris több, mint 100 millió órát, azaz valamivel több, mint tízezer évet töltöttek a játékosok a több évtizedes múltra visszatekintő Diablo sorozat legfrissebb epizódjával.
Ráadásul nem puszta fellángolásról van szó, hiszen nem csökken érdeklődés az összes fontos platformon elérhető alkotás iránt.
Viszik mint a cukrot, a fejlesztő Blizzard szerint minden idők egyik legjobban fogyó játéka, és mi is kipróbáltuk, hogy tényleg nagy durranás-e, vagy csak az indokolatlan hype tolja előre a szekeret.
Bárgyú sztori
A Sanctuary, azaz Menedék névre hallgató, középkorias beütésű, mágiával dúsan átszőtt világot ismét veszély fenyegeti! Visszatért a száműzetésből a kegyetlenül gonosz szuperdémon Lilith, hogy vérbe borítson mindent.
Nyomasztó világban várnak a kalandok.
Csak egy valaki állíthatja meg, a Kiválasztott….Azaz az a játékos, aki kipenget 25 000 forintot, hogy belevágjon ebbe az őrületes kalandba.
Igen, tényleg ezt a rettenetesen bárgyú, és irgalmatlanul elcsépelt kerettörténetet bírták kiizzadni magukból a Blizzard mesemondói.
Ez még annak fényében is meglepő, hogy a korábbi epizódok sem a finoman árnyalt karakterekről, és cizellált sztoriról voltak híresek. Lilike egyébként nem egyedül érkezett, hanem egy csomó fertelmes lényt szabadított a világra, amik terrorban tartanak mindent és mindenkit.
Mindenki választhat a stílusához passzoló kasztot. Kép: Blizzard
Ide csöppenünk be egy félnótás, teljesen képzetlen, tudatlan karakterrel, aki lehet harcos, íjász, varázsló vagy druida, és aki valahogy mégis képes felvenni a küzdelmet a borzasztó teremtményekkel. Ez lenne a játékos, akinek a feladata, hogy a nulláról indulva tápolja fel magát, fejlessze fel a képességeit, tanuljon meg különféle trükköket, és szerezzen be elsőrangú harci eszközöket, védelmet adó hacukát, illetve mindenféle bizsut, amik segítik a küzdelemben. Mindennek a végén pedig ott vár rá maga a Főgonosz nyilván, akit egy epikus összecsapásban kell a másvilágra küldeni, illetve egészen pontosan oda, ahova a démonok kerülnek, miután kiporolták őket.
Játékmenet: nem sakk
Az odáig vezető út persze elképesztően hosszú és rögös. Megállás nélkül kell gyűjteni a tárgyakat, nyersanyagokat, komponenseket, valamint a fejlődéshez nélkülözhetetlen tapasztalati pontokat, amit különböző kisebb-nagyobb feladatok elvégzéséért kapunk cserébe.
Megállás nélkül megy az adok-kapok.
Nem kell sajnos semmi extrára gondolni, ezek a feladatok annyiból állnak, hogy el kell menni ide-oda, és szájba vágni egy rakás gonosz lényt, felvenni az érte járó jutalmat, visszamenni a városba, és eladni a menet közben összegyűjtött cuccokat. Az egészet néha megspékelik egy kis beszélgetéssel, de ezek teljesen sematikus, lapos dialógusok.
Logikai feladványok, fejtörők nincsenek, bujkálni, lopakodni, okoskodni nem szükséges és sajnos nem is nagyon lehet.
Az egész játék a szünet nélküli agresszióról és pusztításról szól, mialatt bandukolunk, és fedezzük fel Sanctuary egyébként óriási, nyílt területét, labirintusait, romjait, palotáit, barlangjait.
Ahogy kitesszük a lábunkat a védett, biztonságos településekről, azonnal nekünk ront egy csapat szörnyeteg, akiknek láthatóan egyetlen céljuk van, hogy kifilézzenek minket. A játékosnak pedig annyi a dolga, hogy ütemesen nyomkodja a különféle támadásokhoz rendelt gombokat, és próbáljon elmasírozni a hozzávagdosott tűzgolyók, bűzbombák, jéggránátok, lövedékek és egyéb távolsági fegyverek elől.
Rengeteg különféle képességből, támadási formulából kell kiválasztani, összekombinálni azt a hatot, amelyet a játék során használni lehet. Ezek között akadnak olyanok, amik egyszerre több ellenfelet sebeznek, mások csak egyet, de nagyot ütnek, és a sebességben, illetve a gyakoriságban is akad eltérés. Ez igényel némi gondolkodást, de a programról sokat elárul, hogy ez a legkomolyabb szellemi kihívás, amivel találkozunk.
Látvány és hangulat
Amikor negyedszázada megjelent az első Diablo, már akkor se volt óriási szám a grafikát illetően, hogy a játékteret felülről-oldalról látjuk. Mára pedig ez a megoldás kifejezetten elavultnak számít.
Persze a felbontása óriási, a kis részletek kidolgozottak, az effektek sem hiányoznak, de látványvilág terén ez a játék a fasorban sincs a mai legmenőbb darabokhoz képest.
A hangulata egyébként eléggé nyomasztó, hiszen tocsog a vértől, rengeteg a gusztustalan szörny, a horrorelem. Bárhova is megyünk, a földön szerteszéjjel hevernek a végtagok, bomló tetemek, szóval nem egy gyerekbarát darab, annyi szent.
Ettől a látványtól 2023-ban már nem ájulunk el.
A gépigénye közepes, hiszen nem szükséges hozzá erőmű, de azért egy olyan masina igen, amiben van egy dedikált videókártya. A lehető legjobb képminőséget nyilván csak egy csúcsgéppel vagy egy új PlayStation/Xbox konzollal lehet elérni. Én egy Asus Rog Strix SCAR gamer laptoppal próbáltam ki, és ezen hibátlan volt az élmény.
Miért jó?
A Diablo IV a megállás nélküli agresszió, harc és az ezzel járó instant sikerélmény eleven emlékműve. Ha valaki munka után leül vele egy órácskára, úgy feküdhet le aludni, hogy lemészárolt legalább ezer iszonyatosan gonosz entitást, és bezsákolt annyi páncélt, kardot, ruhát és ékszert, amivel egy kisebb országot fel lehetne ruházni.
A program tökéletesen adagolja a kihívást, a feszültséget, és a feladatok elvégzéséért járó rövid kielégülést.
Többször is volt olyan, hogy egy-egy monumentálisabb küzdelem az utolsó csapással dőlt el a javamra a végén, ami nyilván nem lehet véletlen. Az emberben szétárad a stressz, az adrenalin, megszállottként püföli a kontrollert, hogy aztán cserébe megkapja a jól megérdemelt pszichés jutalmát.
Találkozhatunk a barátainkkal is.
A program egyébként multiplayer alapú, tehát a hatalmas területen más, hús-vér emberek is kóborolnak, akik hozzánk hasonlóan pusztítják a rémeket. Lehet velük kooperálni, beszélgetni, és nyilván arra is van mód, hogy akár a barátainkkal is összeáljunk egy kiadósat kaszabolni. Barátokkal lenni pedig remek dolog, pláne, ha a világ másik táján élnek, de a virtuális térben így is összefuthatunk velük.
Miért nem jó?
Nincs mit szépíteni a dolgon, a Diablo IV olyan, mint egy rossz biztonsági őr: túlzottan erőszakos és buta. Az állandó agyatlan harc egy idő után fárasztóvá és unalmassá válik. A történet gyenge, rettenetesen kiszámítható, a küldetések/feladatok pedig meglehetősen repetitívek.
A gyűjtögetés a játék szerves része.
A szereplők egyáltalán nem szimpatikusak, mint ahogy az egész világ sem különösebben az. Az ember valahogy nem érzi magában a hősi buzgalmat, hogy az élete árán is megmentse ezt a szemétdombot. Az sem tetszett, hogy az érdemi előre jutáshoz, fejlődéshez irgalmatlanul sok időt kell tölteni az úgynevezett farmolással.
Ilyenkor a játékos nem a fő történetvonalat követi, hanem pusztán azért megy ide-oda öldökölni, hogy még több tapasztalati pontot, nyersanyagot és felszerelést gyűjtsön, amivel esélye lesz a combosabb ellenségek ellen. Mindez persze kikerülhető, ha valaki hajlandó valódi pénzt áldozni, és egy idő után az az érzésem volt, hogy a program szemérmetlenül ki akar fosztani.
Ha valaki belátható időn belül végig szeretné játszani, annak vagy rá kell áldoznia a fél életét, vagy költenie kell, és nem is keveset.
Kinek éri meg a Diablo IV?
25 000 forintba kerül jelenleg, ami azért nem kevés pénz, de ha az ember sok időt tölt el vele, és élvezi is mindezt, akkor nyilvánvalóan megéri az árát. Erre pedig meg is van az esély, ha valaki szereti a permanens akciót, szeretné az agyát olykor átszellőztetni egy kis eszetlen háborúzással.
A stílus és a széria rajongóinak kötelező, nekik biztosan nem fog csalódást okozni. Annak viszont igen, aki kifinomult, lopakodásra-gondolkodásra építő kihívásra vágyik vagy akinek fontos az élvezetes történetvezetés, és nem bírja a kliséket, mert az a falra fog mászni tőle.
A Diablo IV-et egy Asus ROG Strix Scar gamer laptopon próbáltam ki, amit az Asus adott kölcsön a teszthez. Köszi!
