Éveken át gátlástalanul kritizált. Bullyingolt és bullyingolták, a Moszkva téren utánakiabáltak, halálos fenyegetést is kapott. Betelt a pohár: úgy döntött, nevet, blogot, országot vált, és az elfogadás és a szeretet mellett teszi le voksát. Molnár Lainey rajzolt alteregóját több mint 1 millióan követik már, vele beszélgettünk.
Molnár Lainey internetes karrierje több szempontból is Forbes-sztori. Az elsők között vált fő megélhetési forrásává a blogolás, azonban mikor felismerte, hogy rossz irányba tart, már nem volt visszaút. Így végül mindent feladott egy időre, majd két év digitális detox után visszamerészkedett az internetre, és most nagyobbat tarol, mint bármelyik magyar influenszer. Testpozitivitást, mentális egészséget, elfogadást és önszeretetet hirdető illusztrációit több mint egymillióan követik, képeit a Boredpanda és a 9Gag is többször lehozta.
Forbes.hu: Itthon az elsők között vágtál bele a blogolásba, egy járatlan ösvényre léptél. Emlékszel még, hogy találkoztál először a divat világával és az internettel?
Molnár Lainey: Valójában egy teljesen egyenes vonalon haladtam. Mindkét szülőm profi sportoló volt, és próbáltak engem is ebbe az irányba terelni, viszont hamar nyilvánvalóvá vált, hogy sajnos nincs olyan sport, ami igazán magával ragadna. Ellenben már 5-6 éves koromban elkezdtem rajzolni, és már kicsiként kijelentettem, hogy divattervező leszek. A szüleim – annak ellenére, hogy nem egészen így tervezték – minden elképzelésemet támogatták, beírattak rajziskolába, utána gyakornokoskodtam divattervezők mellett, majd ebből kiábrándulva stylistnak tanultam. Egyre jobban beleláttam a divat világába, egyre több kapcsolatom épült, a fordulópontot pedig az egyik tanárom hozta el, aki az egyik órája után félrehívott. Mivel feltűnt neki, hogy mindig mindenről megvan a véleményem, azt javasolta, kezdjek el blogolni.
Bár eleinte meggyőződésem volt, hogy senkit sem érdekelne a blogom, végül 2008 környékén, 20 évesen mégis belevágtam, és annyira beindult általa a karrierem, hogy
végül otthagytam a sulit és a munkáimat, és teljes munkaidőmben az írásra fókuszáltam.
Akkoriban még gyerekcipőben járt a közösségi média, és nem influenszerkedésre használták az emberek. Nem voltak szponzorált posztok, nem igazán volt minta előttem azt illetően, hogy kell felépíteni egy márkát. Intuitív módon építkeztem. Nyitottam egy online és egy fizikai boltot, minimagazint indítottam, de mivel nagyon fiatal és tapasztalatlan voltam, nagyon rossz üzleti partnereket választottam, és sok kudarc ért.
Molnár Lainey munkái. (10 kép)
Mennyit tudtál akkoriban az internet működéséről, potenciális veszélyeiről?
Volt róla némi fogalmam, ugyanis az internetes karrierem a Myspace-szel kezdődött, ahol anno egy emo profilt gondoztam. Ott nem igazán ment még a kommunikáció, csak felrakosgattunk képeket, hogy megmutassuk, mit képviselünk. Viszont már ott rengeteg támadás ért. Emlékszem, mikor a Moszkva téren mentem keresztül, vadidegen üvöltöztek utánam az utcán, hogy mennyire utálnak.
Aztán 10 évvel ezelőtt blogot indítottam, ami gyakorlatilag arról szólt, hogy folyamatosan kritizáltam mindenkit. Akkoriban egy teljesen más mentális szinten voltam,
nagyon fájdalmas és öngyűlölő időszakom éltem, és mivel értéktelennek éreztem magam, az tűnt a megoldásnak, hogyha másokat is lerángatok magammal a mélybe.
Nyilván ebből semmi nem volt tudatos. Celebek vörös szőnyeges képeit meg trendeket analizáltam, ítélkeztem, hogy mi jó, mi rossz, mi csúnya. Valószínűleg azért is lett ilyen népszerű a blogom, mert megosztotta az embereket, és mert keményen kiálltam a véleményem mellett. Aztán rövid időn belül rengeteg támadás és gyűlölet ért, és eljött az a pont, amikor már nem éreztem magam biztonságban. A trollok tudták, hol lakom, mit csinálnak a családtagjaim. Személyes fenyegetéseket kaptam, és már nem bírtam tovább csinálni. Kiégtem, sok lett.
Bezártam a blogot, összepakoltam egy bőröndöt, kiköltöztem külföldre és megváltoztattam a nevem. Egy-két évig nem is voltam jelen az interneten.
Érdekes, hogy mekkora a kontraszt a régi éned és a mostani éned között. Míg az első blog a kritizálásra épült, most a szeretetet és az elfogadást hirdeted.
Abszolút. Amit most reprezentálok, az pontosan az antitézise annak, aki 10 évvel ezelőtt voltam. És én ezt egyáltalán nem akarom szőnyeg alá söpörni, elrejteni. Ez a személyiségfejlődés juttatott el oda, hogy most hitelesen képviselhessem mindazt, amiről a Molnár Lainey szól. A rengeteg kritizálásban benne volt, hogy mivel saját magammal nem álltam békében, nem tudtam semmilyen szeretetet vagy elfogadást belelátni a világba.
Nagyon sok időbe telt megbocsájtani magamnak, hogy ennyi negativitást, rosszindulatot tettem a világba, még úgy is, hogy feltehetőleg legtöbb esetben nem jutott el ahhoz, akiről írtam.
Egyébként a blogos időszak vége felé már próbáltam pozitívabb irányba terelni a dolgokat, és olyan problémákról is beszélni, amik segíthetnek másokon. Kaptam olyan visszajelzést, hogy megváltoztattam valakinek a teljes életét, mert miattam kezdett önismeretet gyakorolni, hogy miattam lépett ki egy toxikus munkahelyről vagy bántalmazó kapcsolatból, vagy miattam ment rajziskolába. Szóval akkor is megvolt már bennem a törekvés, hogy valamiféle értéket teremtsek.
Amikor nagyon rossz embernek éreztem magam, kinyomtattam ezeket az üzeneteket, és újra és újra átolvastam őket.
Ezzel próbáltam bíztatni magam, hogy talán mégsem lehetek annyira értéktelen, borzalmas ember, mint aminek érzem magam, talán mégis megérdemlem én is a boldogságot és a szeretetet, ha pár embernek azért segíteni tudtam.
Mi hozta el azt a felismerést, hogy be kell fejezned a blogot?
Nagyon mérgező volt már az egész. Amikor felismertem, hogy mennyire rossz irányba tartok, már nem volt visszaút. Próbáltam hasznos és pozitív dolgokról írni, a saját küzdelmeimről, a mentális egészségről, de az a környezet, ami kialakult körülöttem, nem volt vevő ezekre, és nem tűntek ezek hitelesnek a számból. Abban, a környezetben, abban az országban, abban a mentalitásban és abban a szakmában nem volt maradásom.
Tudtam, hogy először saját magamat kell meggyógyítanom, hogy aztán valami olyat adhassak a világnak, ami tényleg én vagyok.
Hogy jött az új neved?
Úgy, hogy a régi nevem egyáltalán nem működik angol nyelven. Nem is szeretem hallani, triggerel a régi név és a régi életem is, a továbblépés része volt, hogy magam mögött hagyjam az azokhoz kapcsolódó, rendkívül boldogtalan embert. Aztán 7-8 éve felcsaptam a babaneves kiskönyvet, és kiválasztottam a Lainey-t, amivel a legjobban tudtam azonosulni. Már ez szerepel minden okmányomon, és mindenki így is szólít. Ha lehet, nem is árulnám el az eredeti nevem.
Az Instádon a saját illusztrált alteregódon keresztül üzensz. Hogy született ő meg?
Van egy kanadai barátom, aki képregényeket készít. Ő rágta azzal a fülem vagy 5 éven keresztül, hogy nekem is ki kéne próbálnom a képregényezést, ha már jól rajzolok. Sokáig visszakoztam, de amikor jött a járványhelyzet és a bezárkóztam a lakásba, újra megjelent bennem a vágy, hogy mennyi mindenről szeretnék szólni, kommunikálni a követőimnek – csak éppen nem influenszerként. Azon már túl voltam, hogy kirakjam az életem a kirakatba, ráadásul nagyon sokat dolgoztam influenszerekkel a háttérmunkálatokon és menedzsment oldalról is, de a rivaldafénybe már nem vágytam. Így jött, hogy megrajzoltam a saját karakteremet, és rajta keresztül kommunikálom azt, ami foglalkoztat az életben.
Egyébként az elején ijesztő volt, hogy ennyien látják a legnyersebb valómat, a legdurvább történeteimet. Részben ezért is döntöttem úgy, hogy bebújok a karakter mögé.
Aztán rájöttem, hogy ha tabukat szeretnék feloldani, azt csak őszintén lehet. Hogy a mai napig kevesen vannak az interneten, akik felfedik a sebezhető, valódi énjüket, pedig ahhoz tudnak igazán kapcsolódni a sorstárak. Most is megszűröm, miről beszélek, például a családomról nem írok sehol és nem adok ki privát információkat, de a tabukat igyekszem lebontani.
Mind személyes történetből fakad, amiről posztolsz?
Eleinte minden poszt a saját sztorijaimból jött, de miután berobbant a profil és nagyon sok követőm lett, nagyon sok üzenetet kaptam a világ egészen más pontjain élő nőktől. Rengeteg olyan dolgot megosztottak velem, amiről nincs saját tapasztalatom, de mégis fontosnak érzem, hogy kommunikáljak róluk – ilyen például az anyaság vagy más testtípusok –,
így próbálok a világ minden sarkáról, minden problémájáról beszélni, és minden olyan témát górcső alá venni, ami sok nőt érinthet.
Neked mivel volt a legnehezebb megküzdened?
Nagyon hosszú a lista. Ahol az illusztrációk között az én karakteremet látod, az mind a személyes problémáimat tükrözi. Nincs semmi nagy sztori mögöttem, de számomra is ismerős a mentális betegségek témaköre, a szexuális bántalmazás, a testképzavar, a nárcisztikus kapcsolat, és rengeteg más olyan téma is, ami sokakat érint.
Szeretném, ha az én történetem és tapasztalatom egy olyan referenciapont lehetne mások számára, ami elindítja a beszélgetést.
Viszont ugyanitt fontosnak érzem kihangsúlyozni, hogy ez nem rólam szól, itt nem én vagyok az, aki megmondja a frankót. Amennyit adok magamból, azt segítő jelleggel teszem, szeretnék párbeszédet indítani, elgondolkodtatni, és egy biztonságos közeget teremteni nőknek, ahol megoszthatják a tapasztalataikat, véleményüket, bármit, amivel tudnak fejlődni és gyógyulni.
Említetted, hogy nem influenszerként hivatkozol magadra. Akkor hogy definiálnád a szereped a közösségi médiában?
Ezen én is sokat gondolkodom, mert nyilván manapság, tíz év influenszer-kultúra után mindenki menekül ettől a kifejezéstől. Azt szoktam mondani, hogy illusztrátor vagyok, esetleg, hogy tartalomkészítő. De dolgoztam ebben a szakmában több mint 10 évet minden oldalról, és pontosan látom, hogy az influenszer címkével nem szeretnék azonosulni.
Miért?
Az influenszerkedés egy nagyon pozitív szakmaként indult anno, a 2008-as nagy válság hatására. Amikor minden bedőlt, az embereknek nem volt pénze fogyasztani és nem hallgattak már azokra a reklámokra és cégekre, akik megmondták nekik, mit érdemes vásárolni. És akkor elindult ez az egész influenszerkultúra olyan emberekkel, akik egy-egy adott témához valóban értettek, lehetett ez smink, anyaság, bármi specifikus, mindenesetre hitelesen elmondták a saját ajánlásaikat, tapasztalataikat, tippjeiket egy-egy termékhez. Ebben még az őszinteség volt a lényeg, nem a tranzakció. Viszont miután felkapták őket a cégek és nyilvánvalóvá vált, mennyi siker, pénz, egó, hírnév, relevancia, lájkok és hamis szeretet jár együtt az influenszerkedéssel, az nagyon sok sérült embernél okozott „befoltozatlan vödör-szindrómát”. Én is keresztülmenten ezen:
azért kell a figyelem, azért kell a rengeteg input és like, mert egy befoltozatlan vödör vagyok, aminek kifolyik az oldalán minden, és mégis szinten kell tartani a tartalmát.
Az influenszerkedés sok olyan embert vonz, aki kétségbeesetten keresi a boldogságát és a visszajelzést. Könnyű útnak tűnik, hiszen csak híres leszel, és mindent megkapsz ingyen, amire szükséged lehet: termékeket, pénzt, szeretetet. Ez a tendencia kibillentette az influenszerkultúrát, és most már nagy százalékban arról szól, hogy ezek az emberek magukat helyezik középpontba, nem pedig egy adott tudást, és ez nagyon káros hatást gyakorol a mentális egészségre.
Te már egyáltalán nem érzel késztetést arra, hogy csak a legjobban sikerült fotóidat oszd meg és tökéletesnek mutasd az életed?
Ó, ennél ez sokkal rosszabb volt számomra. A blogolós időszakomban nem azt a képet mutattam, amit élek, hanem azt, amilyet élni szeretnék. Olyan éttermekbe szerveztem magamnak profi fotózásokat, ahol egyébként nem engedhettem volna meg magamnak egy vacsorát, maximum egy limonádét tudtam venni.
Volt, hogy megvettem fast-fashion ruhákat csak pár kép erejéig, mintha új ruháim lennének, aztán meg visszavittem őket a boltba.
Folyamatosan azt a nyomást helyeztem magamra, hogy jobbnak, szebbnek, gazdagabbnak, sikeresebbnek kell mutatnom magam, mint amilyen vagyok, mert ami én vagyok jelenleg, az nem elég. Mindig az járt a fejemben, hogy ha majd rájönnek a követőim, hogy valójában nem élek olyan tökéletes életet, mint a blogon megmutatom, kiábrándulnak belőlem. Ennek jó része persze nem volt tudatos, csak később értettem meg a jelentőségét igazán. Hosszú önismereti munka áll amögött, hogy most már önazonosan posztoljak.
Milyen érdekes, hogy megtapasztaltad azt is, milyen az, amikor téged követnek és rólad hiszik el, hogy a tökéletes életet éled és közben te is követsz látszólag hibátlan és felhőtlenül boldog embereket. Ez segít abban, hogy megkérdőjelezd azt, amit a közösségi médiában látsz?
Abszolút. Pontosan tudom, hogy aki tökéletes életet mutat, az is ugyanolyan dolgokkal küzd, mint én vagy bárki más, csak nem meri felvállalni. Nem ítélek el senkit, pontosan tudom, hogy nekik sem könnyű. Tudok velük empatizálni, mert már minden szegmenséből ismerem az influenszervilágot. Ezért is fontos számomra, hogy végigmentem ezen az úton mind emberi, mind szakmai oldalról.
És ugyanez igaz a gyűlölködő kommentekre is.
Ma már felfogom azt, hogy ezek nem a személyem ellen irányulnak, egyszerűen csak triggereltem valamit ezekben az emberekben, amit nem tudtak máshogy megfogalmazni.
Persze rosszul esnek az ócsároló hozzászólások, de megértem, hogy így működik az internet világa, és pontosan tudom, hogy ennek ellenére is folytatnom kell a munkám, mert ettől fogunk gyógyulni, ettől megyünk jobb irányba. És ehhez fontos az, hogy én is megosszam a saját sztorim, hogy elmondjam, hogy
én is a gyűlölködők oldaláról jöttem, én is írtam piszkálódó kommenteket, de már látom, hogy ez kizárólag a saját magammal szembeni ellenérzéseimről szólt.
És ez nem azt jelenti, hogy felsőbbrendű ember lettem és hibátlan életet élek, egyszerűen csak a saját tapasztalataim alapján szeretnék segíteni másokon és létrehozni egy megtartó közeget.
Lainey-ről
Molnár Lainey-re eredetileg bloggerként került be a köztudatba, emellett dolgozott illusztrátorként a Cosmopolitannal, divatszerkesztőként, majd stylistként az IM-nél, divatújságíróként a Style.hu-nál, és egy könyvet is publikált. Az Esküszöm, hogy rosszban sántikálok 2014-ben jelent meg a Publio Kiadó gondozásában. Az amszterdami-New York-i kooperációból született The Cirqle.hu-nál és a spanyol The Disruptive-nál az influenszer-menedzsmentet vette kézbe, majd ezt követően szabadúszóként is támogatta a véleményvezérek karrierét mind stratégiai, mind kommunikációs, mind menedzseri oldalról. Jelenleg szabadúszó illusztrátor, aki saját profilja mellett márkák, kampányok, szponzorált tartalmak támogatására készít illusztrációkat.
Elsőre anomáliának tűnik, hogy pont a cyberbullying színterén, a közösségi médiában szeretnél biztonságos, megtartó közeget építeni. Mennyire lehetséges ez?
Eleinte nagyon féltettem magam is és a közösségem is, de a mostani illusztrációim egy nagyon más közeget vonzottak be, mint anno a blog. Szerintem kijelenthetem, hogy valóban olyan közösség épült, amiben az emberek segítik, támogatják egymást. Persze itt is vannak trollok és negatív hangok, de amikor azt látom, hogy egymás kommentjeit lájkolják ezek a nők a világ minden tájáról, az sokkal többet jelent. Csak egy példa: nemrég kiraktam egy testpozitivitásról szóló posztot, és egy lányt odaírta kommentem, hogy nagyon csúnyának látja magát, és úgy érzi, ő sosem lesz képes önmaga elfogadására. Erre megnéztem a profilját, majd megírtam neki, hogy szerintem gyönyörű, gyönyörűen mosolyog, biztos vagyok benne, hogy egy idő után ő is rá fog jönni, hogy milyen értékes, csak adjon magának egy kis szeretetet. És miután ezt leírtam, valóságos lavina indult:
a világ minden tájáról érkeztek a kommentek nőktől, hogy ők is megnézték a profilját, szerintük is gyönyörű, milyen jó a hajszíne, milyen jó a kisugárzása, és még sorolhatnám.
Biztos vagyok benne, hogy ez nagyon sokat jelentett annak a lánynak, de én is nagyon meghatódtam azon az őszinte támogatáson és szereteten, amit egy hozzászólásom elindított.
Vagy ott volt a karácsonyi kampány, amikor egy posztomban arra kértem embereket, keressenek fel, ha nincs lehetőségük megajándékozni saját magukat, valamint, ha szívesen megajándékoznának egy másik embert is, és én összekapcsolom őket. Egy óra után be kellett zárnom a felhívást, mert annyi ajándékozó reagált az ajándékkérők üzeneteire, hogy közel két hónapomba telt, míg feldolgoztam az összes üzenetet, és míg mindent célba juttattunk. Egyrészről hihetetlen, másrészről iszonyúan reménykeltő egy ilyen közösségben létezni.
Mi történik azzal a Lainey-vel, aki nincs gép és telefon előtt?
Lainey, mint ember, nem tud megállni soha. Tizenhét éves korom óta vállalkozom, csinálom a saját kis projektjeimet, 0-tól 24-ig dolgozom, produktív vagyok.
Tavaly volt egy kiégésem, amikor rájöttem, hogy fenntarthatatlan ez az életmód, és hogy muszáj saját magamra is fókuszálnom.
Szóval félreraktam a vállalkozásépítést és a könyvírást, és nagyobb hangsúlyt kezdtem fektetni az offline tevékenységeimre. Hobbiként táskákat és kiegészítőket újítok fel, puzzle-öket rakok ki, rengeteg olvasok és kick-boxolok. És az a legjobb, hogy mindegyikhez lecsukhatom a laptopot. Emellett pedig most kezdem el egy világméretű márka felépítését, aminek tetemes része offline, az ötleteléssel zajlik.
Azért ez nem egy kicsi meló. Hogy állsz neki egy ilyen kampány felépítésének?
Első körben a csapatot építem föl, a közösségi mediát, az asszisztenciát, az üzleti partnereket minden oldalról. Egyelőre nem mondhatok többet ennél, de nagyon sok terv és ötlet zajlik, amíg meglesz a teljes csapat.
Hogy képzeled el a karriered öt év távlatában? Milyen lesz a munkád, ha sikerül világmárkát építeni?
Ez nem lesz túl konkrét, de az a legnagyobb vágyam, hogy létrejöhessen egy olyan platform vagy közösség, ahol nők biztonságosan kommunikálhatnak egymással, megoszthatják a történeteiket, ami ma még igencsak nehéz a social medián keresztül a rengeteg ellenhang miatt.
Fontos lenne, hogy a közösségi platformokon erőforrást, segítséget kaphassanak, akár a saját életükre, akár a mentális egészségre, sportra, kapcsolatokra, meditációra vonatkozóan.
Örülnék, ha a mozgalomnak alapköve lehetne, hogy gyógyítsuk magunkat és a világot, hogy létrehozzunk egy biztonságosabb teret, ahol önmagunk lehetünk. Amennyire könnyű aktiválni az embereket online, annyira nehéz mindezt offline megteremteni, így hosszú távon szeretném a kettőt párhuzamosan csinálni.
