Akkor kezdtem el követni Bercsényi Balázs munkásságát, amikor úgy hat évvel ezelőtt egy Dalí-stílusú zsiráfot tetovált egy barátnőmre, aztán kettőt pislogtunk, és már olyan vendégek látogatják, mint Lewis Hamilton, Cate Blanchett, Orlando Bloom vagy legutóbb Aaron Rodgers. Egyik pillanatról a másikra megközelíthetetlen, távoli idollá vált: sztártetováló félmilliós követőbázissal, közel 1000 eurós óradíjjal, és egy menedzserrel, aki visszaír az e-mailekre, ha Balázst keresnéd. Bár nincs erről reprezentatív kutatásom, megkockáztatom, hogy magyar tetováló még nem jutott ilyen messzire. De mindez csak puszta adat, egy clickbait bevezető, amit a beszélgetésünk óta nem érzek hitelesnek.
A materiális dolgok ugyanis mindennek ellenére távol állnak tőle. Pénzről, menő vendégekről nem szívesen beszél – szellemről, lélekről, utazásról, gyógyításról annál szívesebben. Bár ez egy interjúhelyzet, nyitottsága és érdeklődése fékezhetetlen. Nem beszéltetek, hanem beszélgetünk, pár perc alatt érzem, hogy ez mindkettőnkről szól. Így megy ez a munkában is: ha valaki belép hozzá a szalonba, teljesen mindegy, hogy ünnepelt filmsztár vagy a szomszédsrác. Egy közös önismereti utazás veszi kezdetét, aminek desztinációja egy olyan egyedi és részletgazdag minta, ami mindkettőjük életében mérföldkövet jelenthet. Igen, még a 2000. alkalom után is. És hiába a nagy hírnév, a hatalmas hype – Balázs azt mondja, ha pécsi vendéglátós marad, ugyanilyen boldog életet élne.
Forbes.hu: Meglep, hogy itthon találkozunk. 2020-ban hazatértél a New York-i rezidenciádról, a Bang Bang Tattoo-ból, és a pandémia óta nem költöztél vissza. Hogyhogy?
Bercsényi Balázs: Eredetileg nem szerettem volna visszajönni oda, ahonnan elindultam, eleinte visszalépésnek éltem meg. Viszont a pandémia szerintem nagyon hasznos volt a társadalom számára, ha nem vesszük számításba a betegséget és a veszteségeket. Jót tett a lelassulás és a befelé figyelés, és egyelőre nem érzem a sürgető vágyat, hogy visszatérjek Amerikába. Most Bali a következő célállomás augusztus végén. Ha megtetszik, maradok is talán. Elég kiszámíthatatlan a gazdasági helyzet, így próbálom belőni, hol a legcélszerűbb megállni. De az is lehet, hogy Magyarországon maradok egy időre.
„Jót tett a lelassulás és a befelé figyelés, és egyelőre nem érzem a sürgető vágyat, hogy visszatérjek Amerikába.”
Fotó: Ajkai DávidPedig feltételezem, Amerikában sokkal jobban megéri tetoválóként dolgozni.
Kevés magyar jár hozzám, elsősorban amerikai és nyugat-európai vendégek látogatnak Budapesten is. Annyi ember mindig eljön, amennyit le tudok tetoválni még a két kezemmel, és amennyivel anyagilag is megéri dolgozni. A Bang Bang időszakából sok törzsvendégem maradt. Ha nem tudnék kinti árat kérni, nem maradtam volna itthon.
Durva, hogy sokan akár napokat utaznak egy tetoválás miatt.
Igen, én is mindig rácsodálkozom. De részben emiatt is van bennem egy nagyfokú alázat feléjük. Sosem éreztem magától értetődőnek a sikerem, mindig megdöbbent, hogy tényleg miattam, hozzám jönnek el. Már csak ezért is szeretem megadni a módját. Ha valakivel dolgozom, a teljes figyelmem az övé.
Szerintem a legnemesebb dolog a világon a szolgálat. Pénztől, státusztól függetlenül. Ez a funkcióm.
Érdekes, hogy szolgálatnak érzed, miközben egy sztártetováló vagy, aki bátran válogathatna a vendégek között.
Nem látom magam sztártetoválónak. Mindig meglepődöm, hogy kik keresnek fel. De nagyon fellazult a viszonyom ezzel az identitással. Ha az ember befelé fordul, és felismeri, hogy egy nagyobb egység része, ahogy mindenki, akkor megszűnik az alá-fölé pozicionálás. Nem vagyok se több, se kevesebb, mint bárki más. És ez a felismerés nyugalommal és békével tölt el.
Az első hirtelen sikerhullámban sem okozott nehézséget, hogy a földön maradj?
Jim Carrey egyszer azt mondta, kívánja, hogy mindenki annyi pénzt keressen, mint ő, és rájöjjenek, hogy ez nem válasz a kérdésekre. Akkor csalódunk, ha elvárásunk van azzal kapcsolatban, hogy kik akarunk lenni, ha fix célunk, ideálunk van. Fontos, hogy folyamatosan figyeljünk befelé, hogy meg tudjunk állni és elgondolkodni, ha elégedetlenséget érzünk.
Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy oké lenne-e nekem, ha úgy tetoválnék életem végéig, hogy se ismert, se gazdag nem vagyok, az a válaszom, hogy igen.
És amint elengedtem a nagyvilági vágyakat, maguktól jöttek a sikerek, a híres vendégek. De anno, fiatalkoromban, vendéglátósként is képes voltam a boldogságra. Ez egy belső állapot, amin keresztül látod a világot. Ha nyugodt vagy, nyugodt világot is látsz.
Ezek szerint sokat foglalkozol az önismereted mélyítésével.
Nagyon. A csodák tanítása című könyv nagyon nagy hatással volt rám, emellett rendszeresen meditálok, és sok önismereti technikát kipróbálok. Az elmúlt 4 évben sok időt és energiát fektettem ebbe. Dolgoztam egy norvég tanítóval, aki segített végignézni, milyen gyerekkori traumák irányítanak a mai napig, mik dolgoznak bennem. Ez nagyon érdekes közös munka volt, és most azt érzem, ez az egyetlen utunk kifelé.
És mögötted vagy előtted nagyobb az út?
Hú, nem tudom. De az összes út a jelenbe vezet.
A múlt megfigyelése és a jövőben való keresgélés is illúzió, ami kivesz a jelenből. Valójában egyik sem létezik, csak a most van, de hajlamosak vagyunk átugrani.
„Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy oké lenne-e nekem, ha úgy tetoválnék életem végéig, hogy se ismert, se gazdag nem vagyok, az a válaszom, hogy igen.”
Fotó: Ajkai DávidNeked könnyen megy a jelenlevés?
Gyakorlom. Sokkal fontosabb és értékesebb számomra erre fókuszálni, mint a külső dolgokra, a státuszra, a hírnévre. Azt érzem a szívem mélyén, hogy nem az a válasz. És szerencsére tudom is, szeretem is követni a belső hangokat.
A spiritualitás komoly szerepet játszik az életedben – ez a korábbi nyilatkozataidból és a tetoválásaidból is visszaköszön. Miben hiszel?
Egy magasabb erőben, aki szeret bennünket, de nem megszemélyesíthető. Számomra ő absztrakt, és mi az absztrakt szeretetének vagyunk a részesei. A problémákat az okozza, hogy erről gyakran megfeledkezünk. Azonban, ha a fókuszunkat befelé tudjuk fordítani, és le tudunk lassulni, megtalálhatjuk újra ezt a belső fényt.
A koronavírus sok tanulsággal szolgált a hittel kapcsolatban. Sok ember álmait széttörte, megtapasztaltuk, hogy nem mi kontrollálunk, keresztülhúzhatja a számításainkat egy felsőbb erő. Szerintem a legtöbb düh, agresszió, félelem is ebből fakad, és mindenki elér egyszer arra a pontra – vagy ebben, vagy a következő életben – amikor megérzi ennek az erejét. New Yorkban azt éreztem, a karrierem csúcsán állok, viszonylagos hírnevet szereztem, de valami hiányzott. Szerintem ez egy univerzális érzés, ami megmarad egészen addig, amíg a külső világban keressük a megoldásokat.
Nem mondom, hogy én megtaláltam azt, ami kitölti az űrt, de haladok az úton, és a lelassulás újrahuzalozott. Nyugodtabb vagyok, mint előtte.
Emellett azt gondolom, az, ahogy a covidot megéltük, nagyban összekapcsolódik a bizalommal. Azzal, hogy mennyire bízunk az univerzumban, egy magasabb intelligenciában, aki pontosan tudja, mire van szükségünk. Elfogadom, amit kapok – akár azt, hogy egy évig nem tudok dolgozni – hiszen kizárólag abban rejlik a felelősségem, milyen reakciót adok a helyzetekre.
Ezek szerint benned nagy ez a hit.
Azt hiszem, igen. És ha összehasonlítom magam a 10 évvel ezelőtti énemmel, sok változást érzek. De a nap végén mindenki békére és nyugalomra vágyik, csak azt sokan rossz helyen keresik.
„New Yorkban azt éreztem, a karrierem csúcsán állok, viszonylagos hírnevet szereztem, de valami hiányzott.”
Fotó: Ajkai Dávid
Említetted a covidot. Benned nem volt félelem a vírushelyzet egészségügyi és gazdasági hatásával kapcsolatban?
Dehogynem. A félelem és a szorongás, az aggodalom mindig felbukkan, a kérdés az, hogy helyén tudom-e kezelni őket, és felismerem-e, hogy ezek csak gondolatok, amik nem határozzák meg az identitásomat.
Mindig akkor érzünk fájdalmat, ha elhisszük a valósságát és azonosítjuk magunkkal.
Hogy jelenik meg a spiritualitásod, és az általad említett univerzális szeretet a munkádban?
Nem tud nem megjelenni. Kiskoromtól fogva érdekel, hogy kik is vagyunk, hova tartunk, miről szól az élet. Az, hogy ennek a tetoválás a nyelve, csak egy dolog, biztos vagyok benne, hogy más módon is kifejeződhetne. Ehhez nem csak én férek hozzá, hanem mindenki más is. A kérdés, hogy mennyire halljuk, mennyire tudjuk alkalmazni ezt. Van egy csomó sikeres ember – és most nem feltétlenül a pénzre gondolok – , akik valami példaértékűt hoznak létre, valami újat és egyedülállót teremtenek.
A flow-t, a féktelen, kifogyhatatlan energiát ugyanúgy beindíthatja egy kamion vezetése, az utca felseprése, vagy akár egy Ferrari megtervezése.
Van egy kutatás, amiben azt vizsgálták meg, hogy mi az az összeg a nyugati világban, amitől egy ember tökéletesen boldog lesz. Kábé évi 60 ezer dollárt határoztak meg, és megállapították, hogy aki efölött keres, az ugyanannyira elégedett, mint aki pont ennyit. Hogy az agyban nem okoz semmilyen plusz kémiai reakciót, ha ez az összeg a kétszeresére nő. Mind ugyanazok vagyunk, mindannyiunkat egy kollektív tudat köti össze, csak a körülmények mások. Szóval azt gondolom, leginkább az emberekhez való hozzáállássomban, az egyetemes elfogadásban jelenik meg ez a típusú spiritualitás.
Minden tetoválással, amit elkészítesz, személyes kapcsolatod van?
Abszolút.
A tetoválás egy nagyon intim kapcsolódást feltételez, és emiatt az elkészült minta csak a mellékterméke, a lenyomata két ember kapcsolódásának.
Minél nyitottabb a kliens, annál nagyobb a közös flow, annál jobban áramlik az energia. De persze minden session más – egy kevésbé mély közös munkának ugyanúgy megvan a szépsége és tanítása, mint egy elmélyült alkalomnak. Hozzáteszem, a tetoválásokhoz ugyanannyira kell a vendég, mint én. Az ő kreativitásán, ötletein rengeteg dolog múlik.
„A tetoválás egy nagyon intim kapcsolódást feltételez, és emiatt az elkészült minta csak a mellékterméke, a lenyomata két ember kapcsolódásának.”
Ahogy mesélsz arról, hogy alakul tetováló és vendég kapcsolata, a terápiás viszonyok jutnak eszembe. Mint a pszichológus és a kliens, csak ti nem találkoztok olyan gyakran. Van, hogy valakivel nincs meg a kémia, és nem tudsz vele dolgozni?
Régebben előfordult, de mióta türelmesebb vagyok magammal, és ezáltal a vendégekkel is, könnyebb a helyzet. Megtanultam, hogy nem kell ítélkeznem a vendégek felett, egyszerűen csak elfogadom olyannak azt a napot, amilyen.
Nem próbálok beskatulyázni senkit, nem jelentem ki magamnak, hogy nehéz a közös munka.
Minél erősebb az ego, annál több az ítélkezés – és úgy érzem, ezt már elég jól leépítettem magamban. Mindenkit el tudok fogadni olyannak, amilyen.
Hány ember megy hozzád egy héten?
Változó. Van, hogy kéthónapot dolgozom, aztán kettőt nem, és a tetoválós időszakban heti 2-3 vendéget fogadok. New Yorkban még nagyon sokat dolgoztam, de ez nem olyan, mint az irodai munka. Ha jön valaki, és velem tölt egy egész napot, az teljes fókuszt és elköteleződést igényel, meg persze fizikai erőnlétet is, ami együtt nagyon fárasztó. A maximum, amit bevállalok, az a napi 5 óra – annál több se a vendégnek, se nekem nem jó.
Fontos számodra, hogy minden tetoválásnak legyen jelentése?
Nem feltétlenül. Én nagyon szeretem, ha valami csak jól néz ki. Rajtam is van egy csomó olyan minta, aminek nincs jelentése.
Szeretek úgy tekinteni a tetoválásra, mint testi dekorációra, és erőltetettnek érzem, ha mindennek jelentést akarunk tulajdonítani.
Van olyan tetoválásod, amit megbántál?
Olyan van, amit már máshogy csináltatnék meg, de olyan nincs, amit megbántam. De ha mindent elölről kezdenék, az is lehet, hogy sokkal kevesebb tetoválásom lenne. Utólag rájöttem, hogy abban az időszakban, amikor nagyon sokat tetováltattam, kompenzálni akartam a saját külsőmmel kapcsolatos elégedetlenségem. Most már nincs ilyen bennem, négy éve nem is varrattam. De összességében szeretem a tetkóimat, és amúgy is, ez csak egy test.
Balázs tetoválásai. Pontosabban, egy részük.
Fotó: Ajkai DávidTérjünk még vissza kicsit a vendégekkel való kapcsolatodra. Nem csak egynapos sessionre lehet hozzád menni, de Retreatet is szervezel annak, aki mélyebben elmerülne a közös munkában. Mesélsz erről kicsit?
Az egész abból a gondolatból indult ki, hogy a tetoválás sok ember életében egy mérföldkövet jelöl, valamilyen fontos önismereti lépcsőfokhoz vagy életeseményhez kapcsolódik. A varratás egy transzformatív élmény, amire mindig emlékezni fog a viselője.
Szerintem az emberek szeretik összekapcsolni a tetoválást egy utazással, és én szeretnék erre lehetőséget nyújtani.
Ehhez terveztük meg egy life-coach barátommal a Retreatet, amit először 2019-ben, Balin, majd Norvégiában és Krétán tartottunk meg. Úgy képzeld el, mint egy sima tetoválós alkalmat, csak az átlagosnál sokkal több időt és figyelmet kap a vendég, egy sokkal nyugodtabb környezetben. Meghívjuk egy 3-4 napos elvonulásra, amin megismerjük egymást, mélyebben kapcsolódunk, és mindketten megnyílunk. Az egésznek a desztinációja a tetoválás, amit az együtt töltött napok alatt tervezek meg, és ami jó esetben egy gyógyító momentum a feltárt lélektani folyamatok végén.
Ebből a folyamatból mindkettőnk profitál, én ugyanúgy tanulok a vendégtől, mint ahogy mi adunk neki. Ezt a típusú tetoválói munkát mindig is jobban preferáltam egyébként, nem szeretem a rohanást. Szeretem a nyugalmat, az elmélyülést. Efelé is tendálok, jó lenne, ha hosszútávon ez a típusú munka lehetne a fő tevékenységem.
Tervben az is, hogy a Retreatet továbbviszem, és különböző ceremóniákkal kiegészítem, de erről egyelőre nem árulok el többet.
Vissza is tértünk a terápiás kapcsolat témájához. Ebben a folyamatban már sokkal inkább vagy terapeuta, mintsem tetováló. Ezek szerint könnyen megtalálod a közös hangot az emberekkel.
Igen, nagyon nyitott vagyok, és könnyedén beengedek embereket az életembe, akár többet is egy héten. Egyre erősebb bennem a felismerés, hogy nincs különbség ember és ember között. Jöhetsz Alaszkából vagy Dél-Amerikából, mind közös nyelvet beszélünk. Mintha mindenki a testvérem lenne. Szerintem ezt érzik a vendégeim is, látják a munkáimban, és ezért is szeretnek hozzám jönni.
„A varratás egy transzformatív élmény, amire mindig emlékezni fog a viselője.”
Fotó: Ajkai DávidÉrdekes, hogy mondod ezt a közvetlenséget úgy, hogy közel félmillióan követnek Instagramon, menedzsered van, világsztárok járnak hozzád. Ez akarva-akaratlanul távolságot teremt a közönséggel szemben. Veled közvetlenül nem is lehet felvenni a kapcsolatot.
Igen, mivel egyedül csinálom, és nincs stúdióm, könnyebb, ha privátban tartom a munkám. Jól jönnek ezek a szűrők, hiszen nem tudnék mindenkit kiszolgálni. Limitáltak az időpontjaim, és a logisztika menedzselésében is nagy segítségemre van a menedzserem, Sári.
Beszéljünk még picit az alkotásról. Hiszen nem csak bőrre alkotsz!
Igen, voltak kreatív kilengéseim. Csináltam egy pici NFT-kollekciót tavaly, ami tök jól sikerült, tök szép szobrokat alkottunk meg egy csapattal közösen. Örülök neki, hogy kicsi kollekció mellett döntöttem, mert így könnyebben lekövethető a munkám.
Emellett most már hat éve a Lamborghinis projektemnek, amikor egy autót festettem ki. Sok művészeti ág érdekel, szívesen festenék és szobrászkodnék, kipróbálnám magam a belsőépítészetben is akár. Szeretném használni új, különböző fórumokon a kreatív energiáimat.
A tetoválás nagyon személyes, mindig egy ember története, kevésbé szól az alkotóról.
Persze én ezt szeretem is benne, de egy festménynek pozitív vonzata, hogy nem élő vászonra alkotok, hanem akkor festek, amikor akarok, és azt, amit akarok.
„Ha valakivel dolgozom, a teljes figyelmem az övé. Szerintem a legnemesebb dolog a világban a szolgálat.”
El tudod képzelni, hogy életed végéig tetoválj?
El. Lehet, hogy később kevesebbet fogom csinálni, akár csak havi, félévi rendszerességgel, de mivel nagyon élvezem, nem fogom fel munkának. Számomra ez egy játék.
Azt csinálom, amit kiskoromban csináltam: jönnek az emberek, én meg rajzolok rájuk valamit.
Csak most maradandóbb a végeredmény. Szeretném megtartani ezt a gyermeki esszenciát, és visszatalálni hozzá, amikor kicsit elfelejtődik.
A mindennapokban is játékos alkat vagy?
Abszolút. Próbálom nem túl komolyan venni az életet, amikor ez nem sikerül, csalódok.
Mit csinálsz, amikor nem tetoválsz?
Pihenek. Elmegyek a Balatonra vagy Pécsre, erdőbe, kávézóba, vagy olvasok. Próbálok minél kevesebb dolgot csinálni, hogy jobban a jelenben lehessek. Bulizni már nem járok, nincs funkciója. Megünnepeltem mindent, amit kellett, nem iszom, nem dohányzom. Ha elkezdesz magaddal foglalkozni, és felismered, mit miért csinálsz, el lehet hullajtani ezeket a szokásokat. Szerintem ezek feloldhatók és átértékelők függőségből hétköznapi kis szokásokká.
