Csak egy magyar pizzéria fér fel évek óta az Európa legjobb pizzás éttermeit rangsoroló toplistára. Tudni akartuk, miért.
Az 50 Top Pizza Europe minden évben közzéteszi, hogy szerintük melyek Európa legjobb pizzériái. Persze csak ha nem számoljuk az olaszokat, azok ugyanis egy külön listát kaptak. Magyarországról eddig csak a budapesti Akácfa utcában található Belli di Mamma került fel a listára. A 2019-ben nyitott étterem ugyanakkor 2020 óta folyamatosan szerepel, idén a 35. lett.
Az már más kérdés, hogy mennyire lehet komolyan venni ezt a listát. Az éttermi szakma szerint csak félig: 150 tesztelőnek egy év kevés lenne ugyanis ahhoz, hogy országonként kellő mélységig vizsgálódjanak, azaz végigjárják a jó pizzériákat, és mindenhol legalább két alkalommal fogyasszanak. A nagyon pontos pizzaügyi térkép megalkotása helyett inkább az olasz konyha reklámozása a fő cél.
Ehhez jön még hozzá az a minimális csúsztatás, hogy a nevükkel ellenben nem a legjobb pizzákat értékelik, hanem a legjobb pizzériákat. Azaz: nem kizárólag az ételt pontozzák, hanem a teljes élményt, amibe beleszámít a hely hangulata, a felszolgálás minősége, az italválaszték, a várakozási idő és a mosdó tisztasága. Ezen felül plusz pontnak számít, ha az étterem helyi alapanyagokat használ, illetve a bor- és a sörlapon is szerepelnek ilyen tételek.
Az tehát nem derül ki, hogy a Bella di Mammában adják-e az ország legjobb pizzáját, sőt, az 50 Top Pizza Europe listáján való szereplés sem garancia arra, hogy valóban ez lenne a magyarok legjobb pizzériája, azt viszont a szkeptikusok is elismerik, hogy minden bizonnyal ott van a legjobbak között.
Az éttermet két olasz fiatalember, Lorenzo Giuliani és Riccardo Bianchi vezeti, és a nápolyi stílusú pizzában utaznak. Kulcsfontosságú a lassú kelesztésű tészta, amely körben vastag és levegős, a közepe felé pedig egyenletesen vékonyodik. Ez egy alapvetően minimalista műfaj, háromnál nincs is több feltét rajta, rafinált fortélyok és trükkök helyett jó alapanyagokat kíván.
A nápolyi iskola tekinthető az eredeti pizzának, ez egy kimondottan egyszerű étel, és mivel földrajzi eredetvédettséggel rendelkezik az Európai Unióban, pontos leírás létezik arról, hogy milyennek kell lennie, beleértve a méreteit és az alkotóelemek színét. Bár nagy a csábítás, hogy Panton-skálával és tolómérővel felszerelkezve végigmérjem a paramétereit, ezzel épp a lényeg sikkadna el.
A jó nápolyi pizza ugyanis olyan, mint egy rockabilly dal: egy gitár, dob, basszus és mikrofon, aztán az egésznek magas hőfokon bele kell férnie másfél percbe.
Egyszerű és őszinte étel, nem szabad túlgondolni. Van pár alapszabály, amit be kell tartani, és kész. A megfelelő kemence például megkerülhetetlen, rendes hő nélkül nincs jó nápolyi pizza. A tradicionális megközelítés fatüzelést ír elő, de a kevésbé ortodoxok szerint gázzal és villannyal is jót lehet sütni, amennyiben a szerkezet biztosítja a szükséges 450-500 fokot.
Egy nápolyi pizza ideális esetben tehát valahogyan így néz ki:
Talán túlzás az Akácfa utcát a gasztronómia budapesti Galápágos-szigetekének nevezni, de attól még elképesztő a diverzitás, a különböző dél-kelet-ázsiai országok konyhái mellett jól megférnek közel-keleti éttermek és hamburgerezők.
Az étterem ízlésesen berendezett, szerencsére nincs erőltetett műolasz hangulat, a berendezés alapján ez a hely bármi is lehetne. Látszik, hogy nem a belsőépítészeti megoldásokra húzták fel a bizniszt, hanem a konyhára.
Az étlapról a három klasszikus nápolyi alapváltozat közül a Margheritát kérem ki. Paradicsom, mozzarella, bazsalikom, ennyi kerül a tésztára. Lényegében gyorskaja, a rendelés leadása után tíz perccel az asztalomon is van, húsz perccel később pedig már úton vagyok haza.
Ez már nem stock fotó, hanem a saját felvételem a késői ebédemről
A tészta kiemelkedően jó, nem lehet belekötni, ahogyan a feltét is közelíti a tökéletest: a paradicsomnak telt íze van, a mozzarella sem az ízetlen, radírgumi állagú áruházi fajta, hanem rendes olasz, és a bazsalikom is intenzív. Óvatosan tettem még rá pár csepp fokhagymás olívaolajat, amivel együtt kerek lett az élmény.
A pizza egyszerű étel, hülyeség úgy közelíteni hozzá, mint egy komplex műalkotáshoz, ez nem csúcsgasztronómia.
Ugyanakkor a Belli di Mamma pizzájáról üvölt, hogy egy magas szakmai tudással, jó alapanyagokból, megfelelő technikai háttérrel összerakott étel, hibátlanul lehozva a műfajt. Az ízek, a tészta vastagsága, a hozzávalók állaga nem hagy maga után kívánnivalót.
A pizza tehát kiváló, ugyanakkor Budapesten van még legalább 4-5 olyan pizzéria, amely hasonló színvonalra képes.
Tankönyvi illusztrációja lehetne a műfajnak. A vékony tészta és a feltét nagyjából egy perc alatt készre sül, a bazsalikomot utólag és frissen teszik rá. Nyugodtan megfirkálhatjuk egy kis olívaolajjal
A pizzáért 3490 forintot fizettem, a számla végül a szervizdíjjal és egy alkoholmentes sörrel együtt 5500 forint lett, vagyis fővárosi mezőnyben egyáltalán nem számít drágának.
Úgy látszik, hogy egyszerű, de minőségi ételeket árulni üzletileg is vonzó:
az étterem mögött álló Don Bruno Kft., amelyben a Lingua-Consult Kereskedelmi és Szolgáltató Kft-n keresztül a nyíltan kormánypárti „műsorvezető”, Jeszenszky Zsoltnak 11%-os tulajdonrésze van.
Érdekelt minket, hogy kerültek kapcsolatba vele, el is küldtük a kérdéseinket az étteremnek, de cikkünk megjelenéséig nem kaptunk választ.
A nyilvános céginformációkból ugyanakkor kiderül: a cég az első évében, 2019-ben még veszteséges volt, a vendéglátás szempontjából rendkívül nehéz 2020-at már minimális nyereséggel zárták, majd azóta évről évre egyenletes ütemben növekszik a forgalom és a haszon. Tavaly már 390 millió forintos árbevétel mellett közel 70 millió forint volt a cég adózott eredménye.
Az 50 Top Pizza Europe teljes listáját itt lehet megnézni.
