Az év legcukibb Forbes magazinja

Az év legcukibb Forbes magazinja jelent meg decemberben, a címlaptól már önmagában elolvadok: Halász Judit és Bálint György közös képen. De a tartalomjegyzékben lévő felvétel az igazi kedvesség. A fotózáson […]


Bővebben

A cannes-i filmfesztivál a világ lelkiismerete, de látja-e bárki?

Húsba vágó témákat pendített meg a 72. cannes-i filmfesztivál. Kérdés, hogy valaha eljutnak-e ezek a fontos filmek az emberekhez.

A cannes-i filmfesztivál mindig is remek platform volt arra, hogy reflektorfénybe állítson égető politikai-társadalmi ügyeket, akár magukkal a filmekkel, akár a sztárok megnyilatkozásai révén, és persze a filmipar és filmterjesztés pillanatnyi helyzetét is mindig tükrözi valamiképpen a fesztivál. A Netflix és a moziforgalmazás ellentéte két éve volt slágertéma, tavaly pedig természetesen a #MeToo-mozgalom állt a középpontban, amikor Asia Argento a díjátadó ünnepségen a színpadon beszélt arról, hogy Harvey Weinstein 97-ben megerőszakolta őt Cannes-ban.

Idén picit kevesebb szó esett erről a két ügyről, de azért aláírásgyűjtés indult az ellen, hogy életműdíjat kapjon a fesztiváltól Alain Delon, aki szélsőjobboldali politikusokat támogat és nem rejti véka alá, hogy ütött meg nőket élete során. A fesztiváligazgató, Thierry Frémaux azzal intézte el a dolgot, hogy nem Nobel-békedíjat adnak Delonnak, hanem a színészi munkásságát ismerik el. Delon egyébként a fesztiválon arról is beszélt, hogy a karrierjét azoknak a nőknek köszönheti, akik támogatták.

Alain Delon a hivatalos cannes-i poszteren | Fotó: Cannes Film Festival

De ezúttal a politikai töltet elsősorban a versenyprogramon keresztül jött át: Frémaux nyilván tudatosan nagyon sok olyan alkotást válogatott a versenybe, amelyek nem egyéni sorsokra koncentráló, személyes drámák, hanem a világ különböző pontjain mutatják be a ma fennálló társadalmi-politikai-gazdasági rendszerek igazságtalanságát és fenntarthatatlanságát, az elnyomott társadalmi csoportok kizsákmányolását, és több esetben azt, hogy ők hogyan próbálnak mégiscsak érvényt szerezni alapvető emberi jogaiknak, akár erőszakkal is.

Talán mondani sem kell, hogy a fesztiválon, amely tavaly megfogadta, hogy a nemi egyenlőség elérését tűzi ki célul, a zsűri négy nőből és négy férfiból állt idén – bár a zsűrielnököt, Alejandro González Inárritut (a Birdman és A visszatérő rendezője) is beleszámítva mégiscsak a férfiak voltak többségben. A lényeg, hogy ők is meghallották az idők szavát, és a főbb díjakat csupa olyan filmnek adták, ami a fenti témával foglalkozott.

Az Arany Pálmát a dél-koreai sztárrendező, Bong Joon-ho Élősködők című alkotása kapta, ami túl morbid ahhoz, hogy fekete komédiának nevezzem, de valami olyasmi: vicces fordulatokkal és fokozódó erőszakkal mutatja be, hogy egy szegény család hogyan férkőzik be egy gazdag család életébe. Mint az sejthető, egyáltalán nem lesz jó vége a dolognak. A zsűri nagydíját egy szenegáli származású francia rendezőnő, Mati Diop Atlantique című filmje nyerte, amely misztikus szerelmi történetet varázsol az illegálisan Spanyolországba hajózni próbáló kizsigerelt szenegáli építőmunkások kilátástalan történetéből.

Élősködők | Fotó: Cannes Film Festival

A megosztott zsűridíj is követte ezt a vonalat: a Les Misérables egy párizsi szegénynegyedben játszódik, és a helyi fiatalok és a rendőrség közt kirobbanó konfliktust mutatja be kegyetlenül életszerűen, mintha dokumentumfilmet látnánk, míg a brazil Bacurau humoros westernköntösbe öltözteti a nyomort, és egy falu lakóinak összecsapását meséli el az őket sanyargató polgármester embereivel. Voltak még ebbe a sorba illő filmek, de azt hiszem, összeáll a kép ezek alapján is.

Cannes mindig is buborék volt, ami egyrészt a sztárokról és a csillogásról, másrészt a filmművészet csúcsteljesítményeiről szólt, és örvendetes, hogy a fesztivál most ennyire a kiszolgáltatottak ütőerén tartja az ujját, de kérdés, hogy az idelátogató filmőrülteken túl meg tudnak-e szólítani ezek a filmek szélesebb rétegeket, illetve egyáltalán eljutnak-e a fesztivál után az emberekhez. Ez rögtön filmforgalmazási kérdésekhez vezet, és így vissza a Netflixhez és társaihoz is: valószínűleg mindenki jobban járna, ha a fesztiválon bemutatott filmek egy része mielőbb elérhetővé válna online, és így sokkal esélyesebben megtalálnák a közönségüket.

Nem árt tisztázni, hogy Netflix-filmek azért nem szerepelnek a cannes-i versenyprogramban, mert csak olyan alkotás kerülhet be a válogatásba, amit Franciaországban a fesztivált követően moziban is bemutatnak – ez érthető feltétel egy filmfesztiváltól, ami szeretné életben tartani a mozit. Azonban egy ósdi francia törvény szerint a mozibemutató után 3 teljes évvel lehet csak online elérhetővé tenni egy filmet, ezt pedig, szintén teljesen érthetően, a Netflix nem vállalja. Szóval nem buta, hiúságvezérelt háborúskodásról van szó, hanem nagyon is racionális érdekellentétről, amit a törvény módosítása oldhatna fel.

Atlantique | Fotó: Cannes Film Festival

Egyébként ettől még a Netflix jelen van Cannes-ban, a fesztivál részeként megrendezett filmvásáron ugyanis vesznek forgalmazásra filmeket, de az eddigi hírek szerint idén csak egy spanyol thrillert vásároltak meg (a [Rec] című horror rendezőjének, Paco Plazának a Szemet szemért című új munkáját).

Magyarországon a fent említett filmek közül egyelőre csak az Élősködők bemutatása biztos, ami télen kerül majd a mozikba. Öröm, hogy a fesztivál sok más alkotása talált már magyar forgalmazót, de nem meglepő módon inkább azok, amelyek minimum egy sztárrendezőt fel tudnak mutatni húzónévként (mint pl. a Dardenne testvérek, Ken Loach vagy Terrence Malick) vagy kicsit könnyebben fogyaszthatók (pl. a The Whistlers vagy a The Traitor című bűnügyi film).

Fantasztikus lenne, ha azok a valóban fontos és kiváló filmek, amiket Cannes-ban pár ezren megnéztünk, megtalálnák a közönségüket, de elképzelhető, hogy jelenleg nincs olyan működő üzleti modell, ami lehetővé tenné ezt.


 

Néha kedvesnek kell lenned magadhoz egy vereség után.