commodore 64
A jó élet

40 éves a kultikus Commodore 64, ami megváltoztatta a világot

Szalai Péter
2022. január 22. 16 perc olvasás

1982 januárjában mutatták be azt a masinát, amely teljes erővel berúgta az otthonok és kisebb irodák ajtajait a számítástechnika előtt. Ami forradalmasította a játékfejlesztést, a számítógépes grafikát és zeneszerzést, és tömegekkel ismertette és szerettette meg a számítógépeket. Ez a Commodore 64, amely nem a kirakós egy darabja, hanem maga a kirakós, ami megváltoztatta az egész világot.

Amikor 1945. április 10-én, az amerikai gyalogoshadosztály katonái, köztük Henry Kissinger későbbi külügyminiszterrel, felszabadították a neuengammeni koncentrációs tábort, egészen biztosan egyikük sem gondolta volna, hogy a hatvan szörnyű állapotban lévő túlélő között ott van az is, akinek későbbi munkássága hatással lesz az egész emberi civilizáció alakulására. Pedig pontosan így történt, hiszen a felszabadított foglyok egyike volt az az Idek Trzmiel, akinek áldásos tevékenységeként megszülethetett minden idők egyik legfontosabb számítógépe, a kultikus és sorsfordító Commodore 64.

Az írógéptől a számítógépig

Az 1928-ban egy lodzi lengyel zsidó családba született Idek a háború után nem akart visszatérni egykori otthonába. Kivándorolt az Egyesült Államokba, Jack Tramielre változtatta a nevét, ám nehezen talált megélhetési forrást, és friss házasként végül úgy döntött, hogy beáll a biztos fizetést nyújtó seregbe. Ott írógépek javításával kezdett foglalkozni, és miután leszerelt, a civil életben is maradt a pályán. Hamar rájött, hogy igazán nagy pénzt csak egy saját cégben kereshet az ember, Kanadába költözött, és létrehozta önálló vállalatát. A sereg nagy hatást tehetett rá, mert mindenképp valamilyen katonaságra utaló nevet szeretett volna, így a választása végül a Commodore, azaz sorhajókapitány szóra esett, mert az Admiral és a General már foglalt volt.

Commodore 64
Jack Tramiel, a Commodore atyja. Kép: Thomas Schmidt/ dpa

Kezdetben nyilván írógépekkel kezdett foglalkozni, de hamar belátta, hogy érdemes az asztali számológépek felé fordulnia, mert azok piaca fellendülni látszott. Tramielre jellemző volt, hogy ha valamiben lehetőséget látott, nem habozott vagy mérlegelt, hanem azonnal beleugrott, és képes volt maximálisan az új területekre koncentrálni. Kiderült, hogy a számítása bevált, a számológépek iránti kereslet megugrott, ám az igények kielégítéséhez komoly befektetésekre lett szükség. Tőzsdére vitte a céget, és hamarosan a Commodore Kanada egyik legnagyobb irodatechnikai társaságává vált. 1965-ben azonban beütött a krach, miután legnagyobb üzleti partnerét különféle igen súlyos gazdasági visszaélésekkel vádolták meg.

A Commodore is kitaszítottá vált, és már a csőd fenyegette, amikor megérkezett a megmentő, Irvin Gould személyében, aki ironikus módon később a cég pusztulását is okozta.

Az üzletember 400 000 dollárért megszerezte a cég 17 százalékos tulajdonrészét, ami lélegzetvételnyi időt biztosított Tramielnek ahhoz, hogy talpra állítsa vállalatát. Ezt követően a Commodore alapítója Japánba utazott, ahol megvilágosodott, és úgy határozott, hogy ejti a hagyományos mechanikus számológépeket, helyettük az elektronikus változatokra koncentrál a jövőben.

Commodore 64
Commodore digitális számológép

1969-ben a vállalat színre lépett Észak-Amerika első digitális számológépével, amely a Texas Instruments által gyártott chipre épült. E termékkel a társaság szó szerint letarolta a piacot, és irgalmatlan nyereségre tett szert néhány év alatt. Idővel a Texas Intruments vezetőségének is leesett, hogy egy aranybányán ülnek, és 1975-re kitúrták a piacról a kicsi Commodore-t, hiszen sokkal olcsóbban tudták kínálni a saját komponensre épülő termékeiket.

Tramiel nem bánta a dolgot, mert már a következő nagy dobás lebegett a szeme előtt: A fejébe vette, hogy az akkoriban éledező számítástechnikai színtért fogja meghódítani, de pont a számológépekkel szerzett tapasztalatok vezették rá, hogy saját kézben kell tartania az alkatrészek gyártását, nem függhet külső szereplőktől, mert azok előbb-utóbb ráharapnak az általa sütött tortára.

A chipgyártó céget viszont nem lehetett csak úgy leakasztani, legalábbis mindenki azt hitte. Azonban Tramiel rábukkant a MOS nevű vállalatra, amelyet a nagy Motorola egykori mérnökei alapítottak, és amely a hetvenes évek közepén éppen elbukott egy komoly szabadalmi pert a gigakonszernnel szemben. De Tramiel jött, látott és mentett, azaz felvásárolta a MOS-t, ami onnantól kezdve a Commodore saját chipfejlesztőjeként üzemelt. Ehhez persze nem kevés pénzre volt szükség, és itt jött be a képbe ismét Irvin Gould, aki Tramiel rendelkezésére bocsátotta a szükséges tőkét, mintegy 3 millió dollárt, cserébe azonban a Commodore ÖSSZES részvényét kérte. Megkapta.

Irodákból az otthonokba

A MOS mérnökeinek nagy húzása volt, hogy elkészítették a MOS 6502 chipet, amely a hasonló Motorola komponens továbbfejlesztet, és lényegesen kedvezőbb árú verziója volt. Ez, illetve ennek enyhén módosított verziói kerültek a korszak jó néhány fontos számítógépébe vagy játékkonzoljába. Így például az Apple, Atari vagy Nintendo masinákba, illetve természetesen a Commodore saját eszközeibe. Mert hát nem is kellett sokat várni az első ilyen termékre, hiszen 1977-ben megjelent az igen-igen agresszív árazású Commodore PET. Ez egy ízig-vérig munkára, professzionális felhasználóknak szánt, saját képernyővel ellátott berendezés volt, amely méretei révén már a kisebb irodákban is elfért, akár egy asztalon is. Ez akkoriban totálisan friss megoldásnak számított, és egy darabig igen jól is teljesített a szűz piacon. Aztán, ahogy szokott lenni, megérkeztek a nagyobb cápák -így például a hatalmas Radio Schack kereskedelmi lánc -, amelyek jobb lehetőségeik, nagyobb hátterük révén letolták a pályáról a kisebb riválist.

Commodore 64
A Commodore PET. Kép: Inexhibit

Talán már eddig is feltűnt, de Tramielt nem olyan fából faragták, mint aki csak úgy feladja a harcot. Ezúttal is úgy volt vele, hogy ha kidobják az ajtón, akkor majd bemászik az ablakon, no de nem az irodákba, hanem az otthonokba.

Arra jutott, hogy eljött az ideje, hogy a háztartásokat is meghódítsák a számítógépek, és 1979-ben azt vette a fejébe, hogy kifejlesztenek egy olyan eszközt, ami kicsi, könnyű, színes a képe, lehet rajta dolgozni, tanulni, játszani, és ráköthető akár egy tévére is.

Azaz nincs szükség a használatához külön monitorra, amivel értelemszerűen rengeteg pénzt lehetne spórolni. Ennek köszönhetően pedig olyan olcsó, hogy gyakorlatilag bárki meg tudja vásárolni. Érdekes, hogy ezt a koncepciót akkoriban a gigakonszernek, tehát például a Texas Intruments, a HP vagy az IBM házon belül lesöpörték az asztalról. De ez a vaksi dinoszaurusz mentalitás lehetőséget adott az olyan kisebb, de bátrabb innovátoroknak, mint Jack Tramiel, vagy Clive Sinclair (a ZX-81 és ZX Spectrum gépek megalkotója), akik később bebizonyították, hogy nekik volt igazuk.

Commodore 64
Commodore VIC-20. Kép: VIC-20.it

A terveket ezúttal is tettek követték, Tramiel átalakította a Commodore szerkezeti felépítését, és a professzionális vonal mellett rengeteg embert állított rá az “otthoni gép” fejlesztésére. Ennek eredményeként megszületett 1981-ben a Commodore VIC-20, amely kis teljesítményű volt, korlátozott lehetőségekkel, de nagyjából megfelelt a korábban lefektetett irányelveknek. A modell pedig váratlanul nagy sikert aratott, amit a konkurens piaci szereplők nem tudtak hova tenni. A Texas Intruments vezetése például teljesen abban volt, hogy a számítógép “komoly” dolog, így elkezdték hirdetésekben gúnyolni a VIC-20-at, mondván az csak egy idétlen játékszer.

Ez pedig nagyjából olyan, mintha a foci VB-n Messi fogná a labdát, elgyalogolna vele az argentin tizenhatosig, majd ragasztana egy óriási dugót a saját kapujába. Az emberek ugyanis PONTOSAN egy játékszerre vágytak.

. Egy olyan masinára, amivel bevihetik a videójátékokat az otthonukba, de ha akarják, tudják munkára is használni. Egy olyan eszközre, amelyre akár ők is írhatnak programokat a saját igényeiknek megfelelően, de ami szórakozásra és szórakoztatásra is alkalmas.

Az első eredményeket látva Jack Tramiel úgy határozott, hogy offolja a Commodore összes egyéb projektjét, és minden erőforrást egy hasonló, de lényegesen erősebb, szebb grafikát és remek megszólalást produkáló otthoni gép kifejlesztésére fordít. Addig akarta ütni a vasat, amíg az fehérizzásban van, amíg a nagy halak nem eszmélnek, hogy egyszer az életben már ő váljék csúcsragadozóvá. És a terve be is vált. 1982 januárjában, a világ legnagyobb tech showján óriási csinnadratta között bemutatta a Commodore 64-et, az erőfeszítések gyümölcsét, ami a boltokba kerülése után szó szerint letarolta a világot, és rövid idő alatt minden rekordot megdöntve piacvezetői pozícióba röpítette az annyi küszködést megélő kanadai vállalatot.

Mit tudott és mi volt a jelentősége?

A Commodore 64 lelke természetesen a saját 1 Mhz-es MOS 6510 processzor, különálló hang- és grafikai vezérlővel, illetve az akkoriban nagy számnak számító 64 KB memóriával. A felbontás 320 x 200 képpont, 16 szín mellett – és tudjuk, hogy a mai világban már a 4K (3840 x 2160 képpont) a menő, több mint egymilliárd árnyalattal, úgy hogy a gépek Ghz-es teljesítményt tudnak, és több gigabyte-nyi memóriával rendelkeznek -, ám akkoriban ez a konfiguráció a topkategóriát jelentette. Ebben az érában például az Apple gépek még csak monokróm megjelenítést kínáltak, mint ahogy az IBM PC-je is, amit drága bővítőkártyával ki lehetett egészíteni két extra tónussal.

Commodore 64
Egy pazar állapotú C64. Kép: Frescho.hu

Külön ki kell emelni a már említett hangvezérlőt, a SID-et (Sound Interface Device), amelyből elképesztő megszólalást lehetett kicsiholni. A kilenc oktávval, négy hullámformával és három csatornával a nyolcvanas évek elején egyetlen gép sem versenyezhetett. A SID egyértelműen megelőzte a korát, sőt kulcsszerepet játszott az úgynevezett chiptune zenei stílus megszületésében, és mind a mai napig vannak olyanok, akik ezt használják hangszerként az alkotás során.

A Commodore 64-ben a fejlesztők is meglátták a potenciált, és már az első időszakban igen sok programot készítettek a gépre. Ezek közül nyilván a játékok voltak a leglátványosabbak, legnépszerűbbek, e téren a C64 tényleg forradalmi hatású volt.

Korábban sosem látott komplexitású és látványvilágú szoftverek láttak napvilágot, amelyek között megtalálhatóak voltak a foci, autóverseny, szerepjáték, kaland vagy stratégiai darabok is. Olyan programok készültek, amelyek játékideje simán meghaladta a 100-200 órát, ez pedig korábban elképzelhetetlen volt. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a mai PC-s, konzolos és mobilos játékipar igazi alapjait ennél a gépnél rakták le, és olyan standardok születtek, amelyek mind a mai napig részét képezik a gamer univerzumnak.

Commodore 64
Kultikus játékok születtek. Kép: System 3

A Commodore 64 durván egy évtizeden tudott piacképes maradni, azaz ennyi időn át készítettek rá nagy mennyiségben eladásra szánt szoftvereket – főleg játékokat -, úgy, hogy maga a hardver nem, vagy csak nagyon minimális mértékben változott. Ez pedig azt jelentette, hogy a programozóknak tényleg nagyon kellett kapkodniuk magukat, hogy felül tudják múlni a korábbi alkotásokat. Azaz rá voltak kényszerítve, hogy mindent kifacsarjanak a gépből, nem az jelentette a “fejlődést”, hogy a több memóriának, jobb processzornak és videókártyának köszönhetően amúgy is jobban fog kinézni minden, mint manapság.

Egy korszak vége

A masina durván másfél év alatt már minden korábbi eladási rekordot megdöntött, 1984-re négymillió talált belőle gazdára, és ennek köszönhetően a Commodore 32 százalékos, döbbenetes piaci részesedést ért el. Mondhatnánk, hogy a vállalat táján ekkoriban minden rózsaszínnek tűnt, és a munkatársak egy nagy boldog családként olvadtak össze, de erre még egy megrögzött hazudozó is csak a fejét rázná.

Jack Tramiel ultraagresszív vezetési stílusa toxikus környezetet teremtett. A csak “Jack Attack” néven emlegetett ordibálós-csapkodós-őrjöngős dühromairól például legendák keringtek.

Ennek következtében olyan fontos emberek hagyták ott a céget, mint Chuck Peddle, a MOS agya, vagy Bob Yannes, a SID megalkotója, aki aztán egy profi hangszercégnél helyezkedett el. Tramiel megszállottan akart terjeszkedni, számtalan – egyébként igen ígéretesnek tűnő – projektet indított el, azonban ezek horribilis költségekkel jártak értelemszerűen. Mindezt pedig a cég tulajdonosa, Irvin Gould már nem akarta finanszírozni, és az sem tetszett neki, hogy az alapító a fiait is beültette az igazgatótanácsba.

Egy sokkoló, kőkemény, méltatlanul primitív ordítozásba és csapkodásba torkolló veszekedést követően a Commodore atyja egyszerűen felállt, és kiviharzott a teremből, és ezzel együtt a cég életéből is. Ezek után pedig mintha elátkozták volna a konszernt. Az ígéretesnek tűnő projektek, az Amiga kivételével, mind elbuktak, és vállalatot gyakorlatilag még mindig a C64 eladásai tartották a víz felett. 1989-ben Gouldnak már érezhetően elment a kedve az egésztől, kinevezte a cég élére Mehdi Ali pénzügyi szakembert, akinek az volt a legfőbb feladata, hogy csökkentse a költségeket. Ez olyan jól sikerült, hogy két évvel később már nagyon nem is volt min faragni, hiszen számos termék gyártását leállították, a fejlesztéseket befagyasztották, a marketingbüdzsét gyakorlatilag lenullázták. Ennek következtében pedig a vállalat megállíthatatlanul kezdett robogni a leejtőn.

1993-ban 357 millió dolláros lett a veszteség, a piaci részesedés pedig 1,7 százalékra zsugorodott. 1994-ben pedig elérték a gödör alját, hiszen a tíz évvel korábban még az iparág királyának számító Commodore április 29-én, egy langyos tavaszi napon csődöt jelentett.

Ezután a cég roncsait még egymásnak passzolgatták különféle szerencselovag társaságok, akik a névbe kapaszkodva akartak sikereket elérni gagyi termékeikkel, de ezek kérészéletű próbálkozások voltak. Időről időre felröppen a hír, hogy a márkanevet újjáélesztik, hogy jönnek majd a nagy teljesítményű Commodore gépek, esetleg telefonok, de hát ezekből soha nem lett, és várhatóan nem is lesz semmi. És jól is van ez így.

A cég utolsó időszaka meglehetősen kaotikusra sikeredett, így pontosan nem lehet tudni, hogy mennyit is adtak el belőle, de az általános közvélekedés szerint körülbelül 22 millió C64-et értékesítettek. Úgy, hogy a termék gyakorlatilag nem változott, ellentétben a ma uralkodó koncepcióval, nem volt moduláris, tehát a legelső darab gyakorlatilag pont ugyanazt tudta, mint a legutolsó. Ezzel pedig a valaha volt legsikeresebb computernek számít, amivel bekerült a Guinnes Rekordok Könyvébe is. Az nem is lehet kérdés, hogy a most 40 éves Commodore 64 az informatika történetének egyik legragyogóbb gyémántja, minden idők egyik legnagyobb hatású gépe. Egy civilizációs mérföldkő, aminek fontossága az iPhone 1-hez, a Walkmanhez vagy az első, kereskedelmi forgalomba kerülő színes tévéhez (RCA Model 5) mérhető. Ezt az is bizonyítja, hogy bár négy esztendő ebben az iparágban százmillió éveket jelent a “valódi életben”, ennek ellenére a Commodore 64 nem nevezhető halottnak. Vannak közösségek, amelyek ápolják az emlékét, ma is készülnek rá játékok, demók, sőt egy őrült még bitcoin bányászatra is beállított egy példányt a nyáron.