A street workout (utcai szertorna) kivétel nélkül bárki számára elérhető, így nem véletlen, hogy a sportág szülőhazájában (az Egyesült Államokban és Oroszországban) a szegényebb rétegek sportjaként jött létre. Decemberben a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál jártam a HBH-val (HardBodyHang), akik a sportág számára készítenek és építenek tornaszereket itthon és szerte a világban.
A HBH megalakulása, 2012 óta épít kültéri tornaparkokat nem csak megbízásból, de társadalomfejlesztő, jótékonysági céllal is – eddig összesen 9 darabot adtak át így. A hagyománnyá váló jótékonysági projektek még 2015-ben indultak, amikor a traiskirchen-i menekülttáborban építettek egy parkot az ott élő gyerekek és fiatalok számára. 2016-ban a bagázsi telepen, a következő évben pedig az Ózdi Van Helyed Alapítvány neveltjeivel közösen húztak fel egy igazi HBH-pályát.
A világon egyébként – Japántól Szaúd-Arábián át Spanyolországig – eddig 200-nál is több pályát építettek,
70 százalékát városi, önkormányzati, 30 százalékát pedig magán (konditermek, magánszemélyek, egyesületek stb.) megbízásból.
Budapesten talán a Goldmann György téri pálya a leglátványosabb, mely egyben az ország első pályája is (nem keverendő össze a köztéri kondiparkokkal; ezek és a profi kültéri tornaparkok különbségéről itt írtam korábban), de a városban még 4 további parkot is építettek pusztán a társadalom, a sport és természetesen némi marketing érdekében. Csepregi Szabolcs a HBH ügyvezetője azt mondja, számukra szokássá vált, hogy
minden évben építenek egy parkot valamelyik rászoruló közösségnek az országban – ingyen.
Ezúttal Erdélyben, Déván jártak Böjte Csaba első otthonában, ahol a helyi gyerekek számára szerették volna bővíteni a sportolási lehetőségeket – az útjukra önkéntesként én is velük tartottam. Csepregi Szabolcs elmondta, hogy a dévai pálya korábban a budapesti Városháza parkban volt ideiglenesen kiállítva.
Egy ilyen pálya piaci értéke körülbelül 2 millió forint, a gumiburkolat szintén hasonló árban mozog, tehát összesen körülbelül 4 millió forint.
A helyszíni munkálatok során a burkolatot Déván még nem tudtuk lefektetni, mert a -10 fokban a gumi olyan merev lett, hogy összehajtani sem tudtuk, de tavasszal tervezünk egy újabb hosszú hétvégét. A pályát a hidegben gyorsan kellett építenünk, mert a budapesti arcunk hamar leégett a fagyban. Hazaindulás előtt természetesen áthívtuk a gyerekeket is, akik rögtön lógni kezdtek a vason, nem sokat törődve a mínuszokkal. Arra azonban rá kellett jönnünk, hogy a teljes sikerhez ez kevés, a pályához oktatás is kell, ezért tavaszra ígértük visszatérésünket. (Ehhez a tavaszi akciónkhoz várjuk önkéntes edzők jelentkezését és buzdítunk minden sportoktatót, hogy tegyen látogatást bármelyik Böjte-otthonban, mert a sport hasonlóan a valláshoz megváltó erejű!)
“Ne a pénz, vagy a hatalom legyen a legfontosabb” – 5 erős gondolat Böjte Csaba testvértől
A Dévai Szent Ferenc Alapítványt – Forbes decemberi számának címlapján is szereplő – Böjte Csaba ferences szerzetes alapította. A szerzetes 1992-ben költözött Dévára, ahol a helyi kolostor „lakatját leverve” utcagyerekeket kezdett befogadni, tanítani és nevelni. Az alapítvány mára Erdély-szerte 82 otthont működtet, összesen 2150 gyerekkel és több, mint 3000 „kirepült” és teljesen integrálódott felnőttel. A modell egyszerű, a gyerekek nem egy klasszikus árvaházba kerülnek – ahol a nevelők egymást váltva és kompetencia szerint gondozzák a gyerekeket – hanem „igazi” szülőkkel laknak, tanulnak, játszanak és élnek családi környezetben, egy az otthon által kiutalt szolgálati lakásban.
A gyerekek nevelőszülőkkel laknak. Vannak fiús és lányos családok, az egyedülálló férfi nevelők azonban csak fiúkat fogadhatnak. Az oktatás korábban a régi kolostorban zajlott, ami most múzeumként funkcionál, a gyerekek pedig a közeli – a megyében egyedüli – magyar anyanyelvű iskolába járnak.
A sportolási lehetőségek azonban limitáltak, és erősen függnek a nevelőktől. A gyakorlatban azok a sportok működnek, amelyeknek adott az infrastruktúrája vagy az oktatása; így van ez a két legnépszerűbb sporttal, a focival és dzsúdóval is, utóbbi lehetőséget egy városi edző ajánlotta fel heti 2-3 órában.
Az első nap rögtön a közös reggelihez csatlakoztunk; filmes élményeimből arra számítottam, hogy majd körbeugrálnak a gyerekek, ehhez képest mintha észre sem vettek volna. Azt mondták, hozzá vannak szokva a látogatókhoz, sokan és gyakran jönnek önkénteskedni és a sajtó is állandó vendég. A reggelit egy különteremben kaptuk, jeleztük, hogy mi inkább a gyerekkel közösen ennénk, és nem kérjük a kiszolgálást sem – elvegyülni és figyelni akartunk. A gyerekek nevelőszüleikkel együtt étkeztek, a filmes élmények újra megcáfolódtak, mert arra számítottam, hogy szigorú rend és fegyelem lesz, de volt olyan asztal, ahol nem tudtam volna megkülönböztetni neveltet a nevelőtől. Együtt ettek, beszélgettek és nevettek, mikor némelyik vagányabb kölyök felpattant vagy hangoskodott, vagy az asztal mellett szaltót vetett, akkor sem csattant fel senki.
A második napon már volt egy-két vagányabb látogató az asztalunknál, Antónió és Alex faggattak minket és mutattak tornatrükköket vacsora közben, majd Viki kollégánkkal tartottak break-tánc bemutatót.
Mezős Balázs
városkommunikációs szakember, a Budapest Urban Games alapítója
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tajgai, véleményük nem feltétlen tükrözi a szerkesztőségét.
Hat példa a világból, ahol a lakók nem vártak a sportpályára, megcsinálták maguknak
