Múlt héten a libériai kormány bejelentette: elhagyott 104 millió dollárt. És ezt teljesen szó szerint kell érteni, nem rossz döntést hoztak, vagy valaki lopott, csalt, hanem egyszerűen eltűnt ennyi készpénz.
A bankjegyeket a libériai központi bank rendelte meg tengerentúli nyomdáktól, és már átjutottak a fő kikötőn és reptéren az országban, amikor eltűntek. A kormány nyomoz az ügyben. Múlt hónapban Indiában volt botrány pénznyomtatásból: a kínai állami nyomda nyerte el az indiai rúpiák nyomását, amiben nemzetbiztonsági kockázatot látnak. Az indiai kormány ezt tagadja, azt mondják, négy magas biztonságú nyomdában nyomnak. Mindkét esetből következik a kérdés: hol nyomtatják a pénzünket? Szokásos eljárás, hogy külföldön?
Néhány országban – mint eddig Indiában is – a pénzeket otthon gyártják. Az USA-ban pedig jogszabály írja elő, hogy a határokon belül kell tartani ezt a tevékenységet. Viszont valójában gyakori megoldás, hogy külföldön nyomtatnak államok pénzeket, sőt, vannak, akiknek saját bankjegy-nyomdájuk sincs. A BBC összeszedte a téma hátterét.
Néhány erre specializálódott cég készíti a világ legtöbb pénznemét. A bankjegygyártó De La Rue a becslések szerint az összes kinyomtatott pénz 11 százalékát állítja elő. A legnagyobb ilyen profilú cég Európában és Észak-Amerikában van. A legnagyobb a brit De La Rue, ők 140 központi banknak nyomnak pénzt. Legnagyobb riválisuk a német Giesecke & Devrient, ez a cég nagyjából 100 központi banknak gyárt, de nagy szereplő a kanadai Banknote Company és a amerikai-svéd Crane is.
A pénznyomtatás, amellett, hogy nagy üzlet, elég titokzatos is. A BCC több gyártót megkeresett, de nem válaszoltak arra, pontosan melyik központi bankokkal dolgoznak, és a legtöbb kormány sem szeret erről beszélni. A pénzgyártók egyébként évszázadok óta léteznek, a La Rue 1860-ban kezdett pénzeket nyomtatni. Most ők gyártják a Bank of England műanyaglapú pénzeit is.
Kisebb országoknál bőven lehet értelme a pénznyomás kiszervezésének: nem biztos, hogy van értelme drága, megfelelő nyomdagépeket venni, ha csak kevés készpénzre van szükségük. Ráadásul folyamatosan lépést kellene tartaniuk az új technológiákkal.
Egy bankjegy-nyomtatóval évente 1,4 milliárd bankjegyet lehet előállítani, ha valakinek ennél kevesebbre van szüksége, nem éri meg a dolog. Összehasonlításképpen: az USA nagyjából 7 milliárd bankjegyet állít elő évente, de mondjuk a Salamon-szigetek csak 600 ezret – a De La Rue-val. Macedónia és Botswana is kiszervezi pénznyomtatását a brit cégnek.
Az tény, hogy ebben van kockázat: Líbiában 2011-ben azért volt pénzhiány Kadhafi utolsó időszakában, mert a brit kormány visszatartott 1,86 milliárd kinyomtatott líbiai bankjegyet. Technikailag az is lehetséges, hogy a külföldi kormány megtudja egy másik ország pénzének biztonsági jegyeit – de ennek egyelőre nem látjuk nyomát a gyakorlatban. Cserébe nincs nemzetközi szervezet, ami szabályozná a pénznyomtatást. Egy biztos: bár egyre nagyobb a digitális gazdaság, egyelőre a bankjegyekre is nő az igény, valószínűleg még jó ideig velünk maradnak.
