Mindig irigykedve néztem azokat a városokat, ahol normálisan bántak az épített örökséggel.
Kevés város van, amelynek ellentmondásosabb a viszonya a turizmushoz, mint Velencének. Egyrészt a város bevételeihez évtizedek, évszázadok óta nagyon komolyan hozzájárulnak az utazók, illetve turisták. Ha nem jönnének, a város gazdasága mára egyszerűen bedőlne. Néhány száz éve még megéltek abból, hogy keleti fűszerekkel, nemesfémekkel és selyemmel csencseltek,
ma csak akkor megy kereskedőhajó a lagúnák közelébe, ha nagyon eltévedt.
Egyszóval a turizmus nélkülözhetetlen, de a város kultusza és a tömegturizmus mára oda vezetett, hogy az eredeti lakosságszámának már csak a harmada-negyede lakik ott, még azok is Mestrébe vagy a környező „elővárosokba” szorulnak, akik Velencében vállalnak munkát (mondjuk épp a turizmusban). Az elszálló ingatlanárak és a hiányzó szolgáltatások miatt a történeti városmagot körülbelül 60 ezren lakják állandóan. A középkorban volt olyan időszak, amikor ez a szám 200 ezer volt.
A turizmus olyan átok is lehet, ami sok pénzt hoz ugyan, de egy rakás problémát is, amelyek közül az óriáshajók inváziója talán csak a legkisebb gond, a lakhatási nehézségek viszont a város jövőjét nagyon komolyan befolyásolják. Ráadásul – bár ez ellen igyekeznek azért harcolni – a város egyre inkább
monokultúrás turizmusiparán kívül lényegében minden más ipar eltűnt.
Ilyen, kihasználatlanul álló ipari épület volt az a Giudeccán álló gabonaraktár is, amelyet lerombolás helyett nagyon szépen átalakítottak. (Ilyen egyébként szintén Giudeccán a Molino Stucky, vagyis a mai Hilton épülete is, a gigantikus tömbbel sokáig nem tudtak mit kezdeni, ma luxushotel.)
Jött az ötlet, amelyet kifejezetten jó minőségben meg is valósítottak. Ennek eredményeképp egy jó elhelyezkedésű, menőn berendezett, ráadásul árban is elviselhető hostel nyílt, közvetlen a Fondamenta Zatterével szemben (a hosszú, egyenes rakparton pakolták ki évszázadokig a városba érkező faanyagot és más árukat).
Aki itt száll meg, annak szüksége lesz egy – meglehetősen drága – vaporetto-bérletre, de mivel Velence tömegközlekedése kitűnő, attól például nem kell félni, hogy éjszaka ne jutnánk el a szállásra. A Velencei Építészeti Biennále alatt itt szálltam meg és nem fordult elő olyan, hogy éjfélkor még ne a városban fröccsözzek. Gyorsan hazajutottam, de aki nem szereti az éjszakai hajózást, annak nem ez lesz a legjobb választás.
A 19. századi gabonaraktárat, amely eredetileg 1855 és 1867 között épülhetett, az átépítés után 2013-ban adták át, azóta üzemel, mint hostel, összesen 245 ággyal.
A Zitelle hajóállomástól pár lépésre, a Fondamenta Crocén áll a régi téglaépület. Giudecca szigetén is jelen van a turizmus, de sokkal inkább megőrizte az eredeti jellegét, sok helyivel találkozni. A rakparton például sokan futnak reggelente.
A speakeasyk hangulatát idéző bárrész különösen erősre sikerült. Mint minden rendes hostelben, itt is volt néhány vendég, aki a város felfedezése helyett a whiskykínálat tanulmányozásába vetette magát.
Kevés hostelben van biliárdasztal.
A diákszállások sárga jele és a Chesterfield bőrkanapé találkozása című kép.
A tervezésért felelős milánói székhelyű Progetto CMR (Massimo Roj Architects) építészei megőrizték a gyönyörű, ősi tetőgerendákat. (Az igazság kedvéért hozzátesszük, hogy nem minden szoba így néz ki, de a hostelek általános szintjéhez képest jó minőségű, funkcionális szobákat rendeztek be.)
Fuoco. A kőkandallót a gyengébbek kedvéért a funkcióra utaló felirattal látták el.
Mozaikpadló, ügyesen elhelyezett spotlámpás világítás, steppelt bőrfelületek a pulton és megcsillanó, szabadon hagyott gépészeti vezetékrendszer. A belsőépítészek, a torontói székhelyű The Design Agency szakemberei tudatosan bántak a sötét enteriőrökkel.
A tartóoszlopok a tisztítás után a dizájn legkarakteresebb elemeivé váltak a lobbyszinten.
Egy jó tapéta, mozaikpadló, fagerendák, bőrpamlag, pálmák és karakteres lámpák. Nem tűnik bonyolultnak, mégis működik.
Fotók: Generator Venice Facebook, a vállalat központjának engedélyével
