Lovasi Andrásról azért nehéz portrét írni, mert ahogy beszél, amiket mond, az inkább interjúért kiált. Markáns véleménye van, bárkiről, bármiről. Őszintén kimondja – illetve majdnem. Mert cikkünkből az is kiderül, sokan kérik arra, hogy fogja vissza magát, “zenészcsaládok megélhetését veszélyezteti a felesleges rizsával”.
De a maga visszafogottságában is rendkívül sok figyelemre méltót lehetne tőle idézni, íme egy markáns Lovasi-mondatfüzér a portrénkból:
Engem az nem érdekel, hogy most Orbán, vagy Gyurcsány, egyformán tele a tököm mind a kettővel. Szerintem egy rendes mezei embernek gyanakodva kell ezeket a csávókat nézni. Ki lett KISZ-titkár a gimnáziumban, ahová jártam? A legrosszabb arcok. Na, ez azóta is így van. Ők a szükséges rosszak, sőt talán nem is szükségesek, a képviseleti demokrácia jelen verziója szerintem egy minden szempontból meghaladott társadalmi forma, hogy milyen embereket emel fölénk, az a legbiztosabb jele a működési zavarának. Most inkább az zavar, hogy lett ez a túlbuzgó félelem, ez a felfelé megfelelési kényszer, ahogy működik az ország. Ahogy visszaszivárog a középszer tündöklése, az a portásország-feeling, amitől már a 80-as években is herótom volt. Inkább ez zavar engem.
Beszélgetésünk kezdetén kiderült, nem sokkal korábban mindketten tök véletlenül ugyanazt a cikket olvastuk az Index zeneblogján: Dezső András kritikáját egy Wellhello-koncertről. Ennek egyrészt az a címe, hogy Legalább a popzenében megtörtént a rendszerváltás, másrészt van benne egy Lovasira utaló rész: “ez az a kikacsintás és önirónia, ami eddig teljesen hiányzott az ákosok, patakyattilák és lukácslacik uralta magyar könnyűzenében, Fluorék védjegye. Csak Lovasinál létezett ez, de aztán ő is Komoly Előadó lett.” A következő két órában aztán többször visszatért oda, hogy mennyire nem ért egyet a cikk címével és legalább háromszor, a legváratlanabb pillanatokban nevezte magát vigyorogva komoly előadónak, vagy művésznek. Az öniróniát ezen túl is végig lehetett érezni a háttérben és jó párszor direktben elő is tört.
Lovasi András. Fotó: Forbes / Orbital Strangers
Aki pedig arra kíváncsi, hogy születtek a legendássá vált Kispál-dalok, íme az a rész, amely a nyomtatott verzióba csak nagyon lerövidítve fért be, de nagyon fontos része a történetnek.
Gyűjtöttem témákat, például basszusriffeket, harmóniavázakat, de nem fejeztem be őket, a Kispi nem szerette, hogy készen kapott dolgot kell lejátszania. Inkább félkészre csináltam, aztán megvártam, hogy ő ötletet ír bele. Vagy azt vártam meg, hogy ő kitalál valami ötletet, amihez én hozzá tudtam tenni a félkész számomat, összegyúrtam azzal. Volt egy ötletbank, amibe bele tudtam nyúlni, de ezek elég egyszerű számok voltak, könnyű volt összegyógyítani őket.
Ami pedig azokat a klasszikussá váló dalszövegeket, bennük a jellegzetes Lovasi-féle áthajlításokat illeti, amelyek nemrég külön könyvben is megjelentek:
Kispál riffjeiből, témáiból raktam én össze egy harmóniavázat és arra írtam a szöveget. De sokszor a szövegek vannak meg hamarabb, van amelyiket átgyúrom, van amelyiket nem, van ami eleve dallammal együtt születik a fejemben. Van amikor csak meg kell keresni a helyét, hogy hol akar lenni. Van amikor van egy énekdallam és ahhoz átgyúrom a szöveget. Ezek az enjambmentek is ebből következnek, volt egy kész szöveg, de egy idő után bátrabb lettem, itt a sor vége, de a szöveg még mehet tovább, ráhajlítgattam az adott vázra.
A Kispálról, Kiscsillagról, Fishingről, alkotásról, világról, Magyarországról és üzletről további részletek a magazin júliusi számában megjelent Lovasi-portréban.
Amíg a basszus szól, addig nincs vége a számnak – így lett vezér Lovasi Andrásból
