Megéltem többször, és végigkövettem, ahogy megéli más. 14 év és egy színésznő Facebook-posztja kell, hogy ki tudjam mondani, me too.
„Van most időd elmenni vacsorázni?” – kérdezi tőlem egy főszerkesztő, akit két órával ezelőtt, az egyetemi kerekasztal-beszélgetés elején ismertem meg. Próbálom másodpercek alatt helyre tenni fejemben a dolgot. Miért? Mit akarhat? Hová? Nyilvános, biztonságos helyen? Hány óra? És milyen fehérnemű van rajtam? „Tulajdonképpen igen.” Eléggé remeg a hangom, de elsőéves újságírás-hallgatóként erősen próbálok reménykedni, hogy szakmai kérdések (is) szóba fognak kerülni.
Aztán csak iszom a kólát egy jobbnak tűnő külvárosi helyen, ő meg eszik, és közben kérdésekkel bombáz. Készenlétben állok, bármire. Próbálok intelligens és kész válaszokat adni, hogy miért kezdtem el kommunikációt tanulni, mit akarok újságíróként, mi a jövőm. De nem a fejem zsibbad, hanem a testem, ahogy betörnek az emlékek tizenéves koromból, meg egy évvel azelőttről, amikor délután kettőkor verte rám egy random srác a zsúfolt, fűtetlen villamoson.
„Mert érdekel a közélet, és hitelesen szeretnék tenni olyan ügyekért, amik nekem is fontosak.” Viszonylag gyorsan végez a kávéval is, ő fizet, az ajtó előtt már remegek, hogy akkor most talán hozzá. Végül munkát ajánl, megadja a telefonszámát, aztán otthagy, kicsit összeomlani. Lassan értem meg: lehet, hogy nem csak alárendeltség létezik.
Ezek a bizonytalanságom
Csak lassan értem meg a gyerekkoromtól otthon is folyton hallott nőgyűlölő vicceket is, amiket jobb híján elnyel az atmoszféra. Lassan értem meg az általános iskolai és gimnáziumi osztálytársnők eltorzult arcát is, amint férfi tanárok bizalmaskodva föléjük hajolva masszírozzák a vállukat az órán. Csak utólag fogom fel a bő negyvenéves lovasoktatómtól éppen csak nőként megkapott, nemet nem tűrő szexuális ajánlatot.
Amikor a kíváncsi, de rettegő 15 éves agy leblokkol, belül üvölt egy sziréna, kifelé meg egy árva hang alig jut ki, és annak sincs hatása. Nem arra emlékszem, ahogy ő megérint, hanem arra, ahogy rákényszerít, hogy én megérintsem.
Ülök az országút szélén egy dzsipben, a tinédzserek első olcsó fekete szemfestéke a könnyeimmel együtt vastagon folyik le az arcomon, de egyébként is undorítóan koszosnak érzem magam, amikor végre, több alkalom után határozottan nemet mondok. Még legalább egy órán át hallgatom a verbális gyalázkodást, ami jó mélyre ássa bennem azt a hitet, hogy nemet nem lehet mondani. Ott hagyom minden cuccomat, soha többé nem vagyok hajlandó visszamenni a farmra. Otthon sohasem mondom el mi történt, és anyám egynél többször nem kérdezi meg, legalább a kabátomat nem hoznám-e el.
Ezek nem azok az élmények, amiket elmesélsz. Főleg nem azok az élmények, amikre a környezeted megfelelően reagál. (Hogyan lehet megfelelően reagálni?) „Lépj túl rajta” – mondják az egyetemi lakótársak, miután zokogva hazafutok a téli villamosozás után gecis kabátomban. Ezek azok az egyezményesen elhallgatott élmények, amiket kelletlenül elásol magadban, így aztán alapjaiban rontják meg benned a férfiakba, az emberekbe és főleg az önmagadba vetett hitet.
Ezek az élmények a bizonytalanságom. Terápiák, évtizedek, indulatok. Gondolatok: van, ami nem változik?
Az első kapcsolataimban mindig csak hallgatok. Aztán már egyszerű baráti társaságokban is csak némán ülök, figyelve, hogy mi történik. Némán, így aztán biztosan nem ronthatom el. Tíz év telik el, amit szorongva, önhibáztatással, megfelelni vágyással, megalkuvásokkal és elhallgatásokkal töltök. Tíz olyan év, amikor pontosan tudom, milyen nem merni nemet mondani az idősebbnek, az edzőnek, a tanárnak, a srácoknak az egyetemen. Vagy milyen, amikor a nem nem számít. Tíz év egyre erősödő dühvel, folyamatos ellenállással a külvilág felé, de abban a biztos tudatban, hogy másként nem lehet, a világ már csak ilyen, a férfiak közül meg sokan olyanok, főleg, ha hatalmuk van. Egyre hangosabban próbálok üvölteni a budapesti bulihelyek örökké arctalan, de erősen végigtapogató kezei felé, aztán inkább már egyáltalán nem járok bulihelyekre. Egyre távolságtartóbb vagyok mindenkivel, de ahogy kilép a lakótárs a német srác lakásából, a couchsurfing-házigazda rám veti magát délután háromkor. Egyre hosszabb a szoknyám, és egyre ormótlanabb a futónadrágom, de hiába van reggel fél 7, hiába kocogok a fővárosi világörökség legszebb épületei között, a férfiak obszcén üvöltései hasonló örökségként rohannak utánam, bármit teszek. Hogy hiába vagyok én az ügyfél, a meghívott, az érintett, a kérdező, a velem szemben álló befolyásos férfi az ilyen szituációk döntő többségében kizárólag a mellettem álló férfival kommunikál. 28 éves vagyok, és még mindig mondják nekem a nőgyűlölő vicceket.
Nem oké
2015 van, újabb lányt erőszakolnak meg egy gólyatáborban, csak valamiért most beszélünk róla. Egyre több hír rebben fel, és egyre több szakértő teszi hozzá, húzza alá, emeli ki, hogy nemet lehet mondani, nőként, gyengébbként is, és ha a másik nem hallja meg, az nem a te hibád. 2017, amikor már biztosan tudom, hogy ami körülvesz, az nem feltétlenül normális, hogy bármi van, a testem felett én döntök, hogy nem fogadható el, és hogy lehet másként is. És hogy ebben talán én is közreműködhetek. 2017, amikor tíz év után erősödni kezd az önbizalmam, spontán gyógyulni kezdek a gyermeki és női kiszolgáltatottság okozta komoly mentális betegségekből. És beszélni, minderről, nyilvánosan. Bármilyen áron.
Megéltem többször, és végigkövettem, ahogy megéli más. 14 év és egy színésznő Facebook-posztja kell, hogy ki tudjam mondani, me too.
Történelmi és egyéni mércében mért idő is kell, hogy beszélni tudjunk róla, hogy nem oké. Idő, hogy azok, akik eddig félrenéztek iskolákban, cégeknél, azok is felismerjék és szembe forduljanak, és egyáltalán, hogy minden nő elhiggye: talán másként is lehetne élni. De kockázat nélkül soha nem fog menni. Általánosban a matekötöst, gimiben a kiváló töriérettségit, az edződnél a kiharcolt lehetőségeidet, az elért eredményeidet és az önbecsülésedet bukod, ha felállsz, és hangosan szembe fordulsz. Felnőve nő a tét. És a világban, ahol egy nő a közvélemény szerint általában még mindig csak férfiak meg szex árán tud előrébb jutni, az ilyen kiállás örökre megnyert bélyeg a homlokon. De hiszek a változásban – kezdetnek jó lenne, ha a befolyásosok közül is minél többen beszélnének róla.
Bánlaki D. Stella a Forbes főmunkatársa. A kép az önarcképe.
Ez a cikk a Forbes áprilisi számában jelent meg, a Legbefolyásosabb magyar nők listája, és a kapcsolódó kutatás mellett. Utóbbinak témája a hatalommal való visszaélés volt. A teljes sztorit keresd a standokon!
