A 90-es években nagyon mást jelentett postásnak lenni, mint ma. Bokros Gábor karrierútja tele van cikkcakkokkal, de minden, amit magára szedett, végül egy irányba mutatott. A postás, aki imádott kézbesíteni, ma már mégis saját, több száz milliós árbevételű cégét vezeti. A Hős utca mellől indult Újpest-ultra, aki mindig mindenkivel szót értett, és üzletet épített arra, hogy a „van egy embered erre?” kérdésre igennel válaszolt akkor is, ha csak 1 százalék esélyt látott a megoldásra.
A 90-es évek közepén a Diána utcában Radu Morar vitte a járatot, a Diána közben pedig már Bokros Gábor volt a kézbesítő. Radu motorral járt, az övé volt 5-ös, Gáboré a 6-os postakörzet. Ma mindketten jól menő vállalkozók. Radu milliárdos médiavállalatot, Gábor pedig több száz milliós szolgáltatócéget épített fel. „Lehet, hogy a postásodat kedveled, beszélsz vele, de a társadalom lenézi ezt a szakmát, ez régen is így volt. Sokan nem értették, ha van érettségim, hogy lehetek postás” – mondja ma Gábor.
A rendszerváltással nemcsak a szabadság, hanem a kapitalizmus is megérkezett az országba. Az üzlet mindenhol kereste a különböző csatornákat, ahol felszínre bukkanhat. A piacosodás, a magáncégek indulása sok új küldeményt jelentett a Magyar Postának. Nem volt még e-mail, a telefonvonalakat is akkor kezdték tömegével bekötni, felértékelődtek azok az emberek, akik naponta lakások és irodák százaiba csengettek be.
Postásnak lenni ekkortájt – a társadalom lenézése ide vagy oda – elég jó pénz volt. De nem a fizetés miatt.
A 2000-es évek elején a Magyar Posta még évente több mint 1 milliárd levelet és több mint 10 millió csomagot kézbesített. Annyit, hogy az éjszakai feldolgozásra akkor még szükség volt. A beérkező leveleket járatpárokra bontották – és másnap már vihették is a kézbesítők. Reggel 6-7 fele érkeztek, két órán belül sor került a pénzosztásra, hiszen a nyugdíjakat, családi pótlékot is a posta kézbesítette.
Radu véletlenül ragadt Budapesten, így lett postás, az útvonalán volt a Minimax irodája is. Talán jól jellemzi a korszakot, hogy ennyi elég is volt, hogy a média felé forduljon. Gábor életében is az egyik kerületi állomáshelye lett meghatározó. A családjában nem voltak vállalkozók, ő maga sem készült annak. Mégis: amikor jött a momentum, nem sokat habozott, de sok lehetőség kellett ahhoz, hogy végül teljesen a saját útjára lépjen.
2004-et írtunk. Az Istenhegyi út 18. számban egy ingatlanokkal foglalkozó cég működött, az ekkor még postásként dolgozó Gábor pedig látta, hogy a recepción mindig sok levél várja a sorsát. Akkoriban nem voltak ritkák a többórás sorban állások sem a postákon. A cégekben olyan kötelező kör volt a postára járás, amit mindenki utált. Gábor viszont imádta, hogy kézbesítőként maga oszthatja be az idejét.
Az Istenhegyi úton aztán egyszer csak megkérdezte, ha már úgyis visszamegy a postára leszámolni, ne vigye-e el a leveleket. Azonnal rábólintottak. „A cég vezetője maga mondta, nem kérheti ezt ingyen. Adott valamennyi borravalót. Egy hónap múlva megint hívott. Azt mondta, cikinek érzi, legyen inkább kétszer annyi a jatt. Egy hónap múlva ismét hívott, azt mondta, annyira rendezetten megy minden, ad négyszeres árat is, csak csináljam tovább. Akkor költözött be az épületbe egy reklámügynökség. Oda már én mentem be, hogy sziasztok, én vagyok a postázó!” Először nem értették, de belementek. „Akkor már be voltam árazva.”
Az első postázásért 5000 forintot kapott, amiből hamar 20 ezer lett.
Egyre több ügyfele lett postázóként, döntenie kellett, hogy saját útra lép-e. – Fotó: Sebestyén László / Forbes
Így lett tarifa a jattból
Gábor fizetése 1998-ban bruttó 41 500 forint volt, a képzettsége miatt ez eleve magas kézbesítői keresetnek számított. A jatt jelentős tétel volt, főleg az olyan járatokon, ahol sok iroda volt, ezek ugyanakkor egyáltalán nem számítottak könnyű terepnek. Volt olyan ügyvédi iroda, ahol naponta 100 küldemény is volt, hibázni nem lehetett.
Amikor 1999-ben elkezdett a terepen dolgozni, sokan jó szándékkal figyelmeztették, hogy már nincsenek olyan pénzek, mint régebben. „Akkor még egyszer annyit megkerestem, mint a fizum. Mások mondták, hogy régebben a fizetés dupláját is haza lehetett vinni jattban.”
2016-ban bruttó 200 ezer fizetése volt, ez is magasnak számított, de megbízható munkaerő volt és jó értékesítő. Ekkorra viszont már egyre több ügyfele volt a postázó biznisznek. Döntenie kellett, hogy saját útra lép-e.
A 80-as években a Hős utca még nem volt a mai drogtanya, de azért a Hős utca akkor is a Hős utca volt. A Hungária körutat átszelő utca a Kincsem park fele nyújtózik el, sportpályák és sínek fogják közre az ideépült lakóépületeket – van köztük a háború előtt épült négyemeletes, és a tervgazdálkodás szülte tízemeletes is. Jó 40 éve munkások, rendőrök, katonák, értelmiségiek és cigány családok gyerekeitől volt hangos a környék minden délután.
A gyerekek sajátos társadalmában egyszerre volt jelen a csibészség, a cigarettával megfizetett nyugalom, a házak közötti focimeccsek és az egymásrautaltság.
Egyszerre volt balhés és békés ez a világ: voltak utak, amik a társadalom teteje felé vezettek innen, és voltak, amelyek a fegyházig. Szabad és vad világ volt.
Gábortól édesanyja elvárta, hogy időben legyen otthon, azt mondja, ez nevelte pontosságra. Ők maguk a Hungárián laktak, de akkoriban sok udvar nem volt még zárt, a helyi gyerekeknek a környék egyetlen nagy játszótérré folyt össze. Édesapja szakács volt a honvédségnél, édesanyja titkárnő. Szorgos emberek, akik munkával jutottak egyről a kettőre. Ez meghatározó volt, ahogy a futball is. Nemcsak az ős-Újpest szurkoló apa és nagyapa, de maga a játék is.
A futballpályán tapasztalta meg legelőször, hogy a befektetett munka kifizetődik.
„Nagy, fényes üvegkupola, hatalmas növények lógtak le az emeletről, pálmafák is voltak és nagyon sok lány!” Ezek voltak az első élményei, ahogy belépett a rákoskeresztúri Postaforgalmi Szakközépiskola (ma Békesy György Technikum) épületébe. Nyílt napra ment, ellógott egy matek dolgozatot. Közepes tanuló volt, de jó eszű, gyakorlatias fiú.
„Azt mondták, a Posta örök. Senki sem gondolkozott abban, hogy egyszer ez megváltozhat.” Biztos pályának tűnt. A szakközépiskolába simán felvették, hamar elröppentek az itteni évek. A foci mellett a zene felé is nyitott, ami jól mutatja nyughatatlan természetét, és hogy az évtized iránytalanságába sok polihisztort adott az utca. Ekkor még Újpest meccsekre is járt, az egyik ultracsoport tagja ma is.
„Nyilván álszentség lenne azt mondani, hogy bármilyen csibészség, pláne a 90-es években nem történt”
– mondja ma, és elmosolyodik. A grundbecsület kitart, a szurkolói azonosítás miatt 2011 óta csoportjával nem ment a Megyeri útra meccsre. Csak a regisztráció közel teljes megszűnésével változtatott, ma már újra ott van a lelátón, amikor nem kérnek regisztrációt. Erre szavát adta, és tartja, noha jól menő vállalkozóként akár már boxot is bérelhetne magának a stadionban.
Az érettségi után rögtön az 1-es postán kezdett a Várban. Csomagkézbesítés, hivatali kézbesítés, rovatolás – ez volt a dolga. Rovatolásnál a felvevőktől szedték össze a leveleket és továbbították a logisztika felé, „gócpontokra rakták” az irányítószám eleje szerint, majd a levelek hatalmas zsákokban indultak tovább a többi postahivatalba, hogy ott aztán szortírozzák és az úgynevezett járatokra rakják őket. Egy év után szóltak, hogy akár mehet terepre is.
Ez a hierarchiában lejjebb volt, mint a „hivatali” munka, de volt egy nagy előnye: a jatt.
Ha megkérdezték, mivel foglalkozik, büszkén válaszolt. Talán a Hős utca környékéről hozta magával, hogy mindenkihez könnyen tud kapcsolódni. Népszerű volt postásként is. Előbb Budán, az Istenhegyi út környékén, majd egy munkahelyi balhé miatt az V. kerületben, az Alkotmány utca környékén volt a területe. Budán nekiment egy munkatársának, nem büszke rá, megbánta, de csak áthelyezéssel büntették – mert egy dologban piszok jó volt. Az értékesítésben.
Bélyeg, utasbiztosítás, Fundamenta lakástakarék-pénztár – ezek mind olyan kiegészítő szolgáltatások voltak, amit a postások is árultak. Az akkori levélforgalom mellett a kézbesítők fontos értékesítési csatornát jelentettek. Gábor 12 évig kézbesített a XII. kerületben, 2011-től 5 évet az Alkotmány utcában. Az ország leggazdagabb részei ezek ma is.
Belelátott egy olyan világba, amit addig nem ismert. Vállalkozókból, nagy cégek vezetőiből, hírességekből épült a kapcsolati tőkéje. Mindenkivel szót értett.
Nyílt egy niche piac az ezredforduló előtt: a Posta nem hajolt le a kisebb céges megrendelésekért, noha a kézbesítői ott voltak minden cégnél és irodában. Volt rá termékük? Volt, minisztériumok és multik vették igénybe. A kisebb cégeknek drága volt, a Postának meg nem érte meg, volt elég volumen máshol. Szemet hunytak hát afelett, ha élelmes postások beléptek ebbe hirtelen nyílt piaci résbe. A kényelmi szolgáltatásból volt forgalma magának a Postának is, hiszen a nap végén a leveleket így is náluk adták fel.
Így lett a postásból „postázó”, aki a saját szakállára vitte a céges ügyfelek leveleit a postára.
Gábor első ügyfele a Contactual Poperty volt. Ők működtek az Istenhegyi út 18. alatt. A cég vezetőjével ma már egy irodaházban van a székhelyük, félévente ma is beszélnek, persze főleg fociról. A cég ingatlanokat fejlesztett és irodaházakat üzemeltetett többek között. Gábor példája pedig megmutatta, hogy a postázás olyan szolgáltatás, amire szükség van az irodákban. „Javában postás voltam, de megalapítottam a céget 2009-ben. Az egyik irodaházukban, itt, ahol most is ülünk, már cégként szerződtem a bérlőkkel. Délelőtt postás voltam, délután futár.”
A postázásból 2004 óta volt mellékese, ezt félrerakta. Postázott, 3-4 órát futárkodott, sőt, hétvégente pubokba is beállt dolgozni, ha éppen nem valamelyik zenekarával zenélt, vagy nem meccsen volt. Nem volt ez teljesen tudatos, azt mondja, noha jó élete volt, kellett a tartalék, mert előre akart lépni, védőháló viszont nem volt mögötte. Amikor a kft. 500 ezres kezdőtőkéjét be kellett tenni, zsebből ki tudta fizetni.
Fontos lépés volt, mert kiderült, hogy mindaz, ami a Postánál népszerűvé tette, piacra vihető és eladható.
A döntés, hogy vállalkozónak áll, talán már hamarabb is megszületett, mint ahogy maga kimondta. Túl egyszerű lett volna persze, ha csak úgy felmond, hogy a saját cégét építse tovább.
Bokros Gábor imádott kézbesíteni, a XII. kerületben és az Alkotmány utcában több mint egy évtizedig dolgozott a terepen. Fotó: Sebestyén László
„A tejnél elképzeltem, hogy a tehénből jön. Ennyi közöm volt az agráriumhoz.” 2016-ban döntött úgy, hogy váltana. Az egyik irodában egy pályázatíró cég keresett értékesítőket egy akkor induló, egyéves agrártámogatási program miatt. Nem sok érv, csak a karaktere szólt mellette, mégis egymás kezébe csaptak. Huszonkét év után búcsúzott a Postától.
„Beragadós cég a Posta, én pedig nem akartam beragadni. Éreztem magamon, hogy többet tudok és hogy ez egy jó ugródeszka lehet.”
Hiába indult be a saját cége, nem volt előtte példa, hogyan kell ezt menedzselni. Tartalékot, B opciót, biztosítékot keresett, ezért ment el értékesítőnek a pályázatíró céghez. „Azt éreztem, nem eshetek ki a Mózes-kosárból.” Így folytatta a tőkehalmozást, a keresetét mind a saját cégbe nyomta bele. Volt egy másik motivációja is, ami miatt halmozta az állásokat.
„Mindenki azt mondta, hazugság, hogy össze lehet gyűjteni egy saját lakásra. Nekem ez fontos cél volt.”
Zuglóban lett 46 saját négyzetmétere, napra pontosan tudja a dátumot most is, mikor vette át. A postás hitel nélkül vett lakást. De a saját cég egyre csak nőtt és megkövetelte magának, ami jár: a teljes munkaidőt. 2017 tavaszán az egyik ügyvédi iroda, aminek postázott, megkérdezte, takarítót nem tud-e. Rávágta, hogy ezzel is foglalkoznak, megoldja. „Olyat ma sem vállalunk el, amiről tudom, hogy nem tudjuk megoldani. De ha látok rá egy százalék esélyt, hogy igen, akkor fejest ugrunk bele.”
Ott az is eldőlt, hogy az Exclusive Group üzleti modellje szépen rátelepszik Gábor kapcsolati tőkéjére.
Fel tudnánk sorolni, hogy mi mindennel foglalkoznak, de legegyszerűbb, ha úgy foglaljuk össze: az a dolguk, hogy a „nem tudsz esetleg egy embert erre?” kérdésre igennel feleljenek. Gábor életének változatos színterei és a kiépített kapcsolatrendszere mind egy irányba mutattak.
Öltönyös emberek, agrármérnökök között sem érezte magát rosszul. A pályázatot A-tól Z-ig tudta, de soha nem csinált úgy, mintha az agrárvilágból jött volna. Ha kell, ma is kérdez, időt kér. Azt mondja, ezért nincs komplexusa.
„Ha ilyen helyzetekben rosszul érezném magam, azt is szégyelltem volna, hogy postás voltam. De én imádtam, semmire nem cserélném el azokat az éveket.”
Amikor aztán az Adidas-szal is leszerződött, tudatosult benne, hogy nem kellenek B opciók, mellékesek, vagy a fusi munkák. Az Adidas szerződés nem feltétlenül a nagy bizniszről szólt, de volt mit mutatni a későbbi ügyfeleknek, így alaposan megtérült. A postázás ekkorra már vesztett a jelentőségéből, kezdett bejönni a takarítás.
A 2017-es évet még 3-4 milliós forgalommal zárta, hat évvel később – folyamatos növekedés után – rekordot döntöttek: 405,8 milliós forgalomra 60,6 milliós profit jutott. Egy hónapban nagyjából 100 embernek adnak munkát, aminek 90 százaléka fix, saját állományban van. A forgalom 85 százaléka jön takarításból, a covid alatt indították az ózonos fertőtlenítést is.
Voltak „tűzforró” helyzetek bőven, amikor úgy kellett összeollóznia a stábot egy-egy munkára. Ha új feladat volt, nem ugrott el előle, volt, hogy az esti műszakba ő is beszállt. Ma már ők takarítják a Decathlont, több Starbucks egységet, de adnak szobalányokat a budapesti Corinthia Hotelbe, vagy működtetik, például, a Vileda reklamációkezelő vonalát.
Noha ma már jól menő cégvezető, gyerekkora, neveltetése miatt a fizikai munkától nem tud elszakadni. Az interjúra is egy takarítós munkából jött. „Évekkel ezelőtt bevállaltunk egy garázstakarítását egy társasházban. Rajtunk maradt. Kimentem, megcsináltam, igazából jól esett” – mondja mosolyogva.
Az Exclusive gyakorlatilag létesítményüzemeltető, de nem hívják így magukat, hiszen műszaki szolgáltatás nincs a portfólióban – és nem is valószínű, hogy lesz. Kényelmi szolgáltatásokat nyújtanak rugalmasan, így indult el a cégesajándék-üzletáguk is. Ugyanakkor az üzleti modell része az is, hogyha egy irodaházban csak egy bérleményre keresnek szolgáltatót, azt is bevállalják. Sok kicsi sokra megy. Az ő terepük az 1000-2500 négyzetméteres iroda, amiből akad bőven. Az irodaházak maguk is adnak szolgáltatásokat, az Exclusive azzal kínál többet, hogy egyszerre több területen ad célzott megoldást. Gábor azt mondja, a fókuszvesztés kockázat, sok mindennel foglalkoznak, de az ügyfelek oldaláról egyértelmű a visszajelzés.
„Ha egy megrendelő három gondját megoldjuk, annál nincs jobb ügyfél.”
Azért pörög túl, mint mondja, mert biztosra akar menni. Ösztönösen úgy építette a céget, ha holnap mindenki felmondaná a szolgáltatást, akkor is másfél hónapig ki tudná fizetni minden emberét.
A covid kitörésekor két óra alatt bukták el a bevétel 75 százalékát. Senkit sem rúgott ki.
Huszonötmilliós bukta volt, finanszírozta, közben gyorsan átálltak új munkákra. A járvány alatt a fertőtlenítés, takarítás nem volt jó üzlet nekik, hiszen pont a célcsoportjuk zárt be: irodák, kávézók, éttermek. Három hónap után tudták elkezdeni visszaépíteni magukat bevételben – akkor már 60 embernek adott munkát. Türelmes volt a partnereivel is, nem verte az asztalt a pénzéért, megértette, hogy ez mindenkinek új helyzet. Kifizetődő volt, mert amikor újraindult az élet, onnan tudták folytatni, ahol abbahagyták.
„Ki kellett seggelnünk ezt az időszakot, nem volt könnyű, de nagyon fontos emberi kapcsolatokat is adott.”
Ha lát 1 százalék esélyt a megoldásra, azt a melót bevállalják. Fotó: Sebestyén László
A cég két kihívással találta szembe magát tavaly. Egyrészt ahogy rakódott át a hangsúly a takarításra, nőtt a fluktuáció. Ezzel mindenki küzd a piacon, ők igyekeznek saját állománnyal dolgozni, és megtartani, amíg lehet. A külföldi munkaerő is bejött, de egyelőre inkább külhoni magyarokkal, mert Gábor szerint a kommunikáció nagyon fontos. Megfelelő embereket találni nekik is nagy kihívás.
Másrészt Gábor elkezdte átszervezni a struktúrát, hogy hátrébb léphessen – 120-150 állandó megrendelőjük van, fizikai képtelenség már mindent egyedül átlátni. „Egy igazi cég lettünk, vannak referenciáink, jó ügyfelek, csapat – fejben meg kellett lépni, hogy a menedzsment is cégszerűen működjön.” Ehhez sikerült kívülről is embert hozni, de a cégkultúra alapja Gábor mentalitása.
„Úgy voltam vele, hogy olyan vezető nem kell nekem, aki nem áll be pakolni, ha úgy hozza a helyzet.”
Volt, aki beszállt volna a szépen növekvő cégbe pénzzel is, a tőkeinjekció nem is jött volna persze rosszul, de Gábor nem akar alkalmazott lenni a saját cégében. Továbbra is „tutista”, de mára már – kétgyermekes édesapaként – lenyugodott. Korábban a létbizonytalanság hajtotta sok döntését. „Ez a fajta félelem nem múlt el, de megtanultam máshogy kezelni.”
Már országosan jelen vannak, de nézi a külpiacokat is. Egy volt edzéstársa Svédországban próbálta meg felépíteni, amit Gábor sikerre vitt itthon – végül segítséget kért, ez is egy lehetséges irány. Sőt, Bécs is a célok között lehet.
A stratégia és az üzleti döntések egyre nagyobb része tudatos, de sok esetben érzelmi alapon hoz ma is döntéseket. „A postázást el kellett volna már hagyni rég, de amíg egyetlen ügyfelünk is lesz, addig nem mondunk le róla. Nem tudom elengedni.”
