Az Építészfórum által alapított Média Építészeti Díja (MÉD) fennállásának két évtizede alatt egy Európa-szerte egyedülálló szakmai ünneppé nőtte ki magát. A rendezvény egyik különlegessége, hogy zsűrizése a nagyközönség előtt zajlik. A 20. Média Építészeti Díján (MÉD) ezúttal a szakmai zsűriben vettem részt.
Az építészet közügy – vallják a Média Építészeti Díjának alapítói. Maga a díj egy magyar „találmány”, ilyen tényleg nincs máshol. A célja, hogy a média képviselőinek segítségével megismertesse a nagyközönséget a legizgalmasabb magyar épületekkel és tervekkel. A kétfordulós versenyen egy szakmai és egy médiazsűri is értékeli a befutott alkotásokat, ráadásul a közönség is szavazhat épület, terv, és épített környezet kategóriában. A díjakat múlt hét pénteken adták át az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
Nemcsak a koncepció unikális, hanem az is, hogy a szakmai- és a médiazsűri tagjai az eredményhirdetés előtt több száz kilométert utazva, a helyszínen ismerik meg a jelölteket, akiket az idei 200 nevezésből egy neves szakértőkből álló nemzetközi előzsűri válogatott ki. Nem számoltam ki, de az elmúlt hét–nyolc évben a zsűri tagjaként közel tízezer kilométert utaztam Brennbergbányától Hargitafürdőig, Salgótarjántól Alsóbogátig.
Nézzük meg az épület kategóriából az öt idei döntőst.
Vertfalú ház felújítása és bővítése (Velence)
Bordás Mónika és férje, a szintén építész Bordás Tamás szinte véletlen, egy sétájuk során fedezte fel a kis parasztházat Velence központjában. A tulajdonos család azért választotta őket, mert vállalták, hogy nem lerombolják azt, hanem amit csak lehet, megőriznek a régi épületből.
Tartották a szavukat: ugyan a tetőt újra kellett ácsolni, de a szarufákat újrahasznosították, eltüzelés helyett ebből lettek a magaságyások. Megtartották az udvar lelkét, a kutat is, ami elegendő vizet biztosít a locsoláshoz. Maga az udvar is tudatos kertépítészet révén alakult ki, amelyben minden évszakban virágzik valami. A régi emberek talán egyszerűbben éltek, mint mi, de sokat tudtak.
A régi (balra) és az új (jobbra) ház találkozása. Fotó: Juhász Norbert
Kevesen gondolnák, de
Magyarországon még mindig több mint 600 ezer vályogházat laknak, és ennél jóval magasabb a számuk, ha beleszámoljuk az üresen vagy csak időszakosan használtakat.
E földházak egyike ez a ház is, amely egy értő felújítás után ma már a fiatal család otthona, és jó példa arra, hogy ezeket a házakat meg lehet – és egy részüket meg is kell – menteni.
A növények szerepe éppoly fontos az egészben, mint az épített elemeké. Fotó: Juhász Norbert
De milyen lett az új otthon? Ha kategorizálni kéne – de nem kell – valahol félúton lenne az archaikus és a szupermodern között. Az alapstruktúra és a falak őrzik az évszázados hagyományokat, miközben
nem egy skanzenről beszélünk, hanem egy korszerű házról, ami megtartja a régi jó tulajdonságait.
A tornác, az eredeti tornácajtóval. Fotó: Juhász Norbert
A házat hátrafelé bővítették, mintegy meghosszabbítva a régi ház alapformáit. A régi parasztházban csendes, nyáron hűvös, jól szellőző lakószobákat alakítottak ki, az új házrész pedig egy szellős, modern konyhának és nappalinak ad otthont.
Klíma nincs, nem is kell, mert a padlást nem építették be, így este a házat át lehet szellőztetni, a kertet nyáron locsolják a kút vizével,
ami szépen behúzza a házba a friss levegőt, így a házban még a legnagyobb meleg idején sem emelkedik 26 fok fölé a hőmérséklet.
A kertbe ezenkívül egy kis nyári konyhának is helyet adó műteremház épült, ezen már távolról érezzük, hogy nagyon mai alkotás, ami mégis beleillik a nagyobb koncepcióba. „Én is tanyán nőttem fel, vályogházban. Sokan kérdezték, hogy miért egy földházba költöztünk. Nekem nagyon fontosak a kapcsolódások. A kicsik és a nagyok, a sütemény receptjétől kezdve addig, hogy egy ilyen házban élünk” – mondja Bordás Mónika, miközben épp egy régi időket idéző, letehetetlen sütivel kínálja a zsűrit.
A régi ház kis, meghitt helyiségeivel szemben az új házban szellős tereket, egy tágas nappali-konyhát találunk. A tér nyáron könnyen átszellőzik, télen pedig a fatüzelésű kályha fűti be. Fotó: Juhász Norbert
Az építésznek és a kivitelezésben is tevékeny részt vállaló férjének a folyamat közben kellett megtanulnia, hogy hogyan működik egy ilyen ház. Mert hiába tanítják nagy vonalakban mindezt az egyetemen, a lényeg úgyis az adott háznál derül ki, így aztán egy csomó részletet, csomópontot, műszaki megoldást nekik kellett kitalálni. Meg aztán alapanyagot és mestert sem egyszerű találni mindehhez. Ehhez csak egyetlen adalék: a Velencei tó talán, ha kétszáz méter innen, a fal utólagos hőszigeteléséhez használt nádat mégis 260 kilométerről kellett idehozni.
A modern, könnyűszerkezetes új épület a régi parasztház arányait követi. Fotó: Juhász Norbert
De hiába lett volna csábító egy-egy dolgot ipari megoldásra cserélni, ők ragaszkodtak az eredeti technológiához, a falhoz csak vályogot és meszet használtak – és lám, a dolog működik. A ház egészséges, hűvös, jól szellőzik. Kimagasló példa ez arra, hogy több tízezer olyan ház lehet az országban, amit szeretettel és sok tudással átépítve korszerű otthonná lehetne alakítani, pazarló új építkezések helyett.
Tervezők: Bordás Mónika és Bordás Tamás
Díj: Közönségdíj – Épület, terv és épített környezet kategória
Pálos Monostor (Hargitafürdő)
Hargitafürdőn háromféle fontosabb épített kulturális örökség osztozott a 20. században. Az első a bányavárosé: régen kaolint bányásztak itt, amelynek öröksége, néhány elhagyott betonépület még ma is látható itt-ott elszórva. A másik a hegyvidéki üdülőtelepé, ami a környékbeli mofetták jótékony hatása, na meg a jó levegő miatt vált népszerűvé.
A harmadik pedig a síterepé. Utóbbi két funkció ma is él, így pihenők, modern zarándokok ma is megfordulnak a hegyi településen.
A toronyszerű épület olyan, mintha most fűrészelték volna ki a talajból. Fotó: Biri Balázs
„Emlékszem, hogy régen a szüleim is eljöttek ide akár egy-két hétre is. Ellentétben a mával, ez akkoriban nem a nagy evésekről szólt, hanem csendes helyek voltak, az elvonulás színterei. Szinte zarándoklat volt ez”
– emlékszik vissza Macalik Arnold építész. És ebből talán megérthetjük azt is, hogy miért ide, a hegyek közé tért vissza több évtized után az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetes közösség, a pálos rend.
A toronyszerű épület olyan, mintha most fűrészelték volna ki a talajból. A homlokzat monumentalitását a fazsaluk által meghatározott textúra és a kis ablakok oldják, na meg az, hogy a betonba vas-oxidod kevertek, ami megszínezte a falakat, akárcsak a környék magas vastartalmú forrásai a patakmedreket.
A betonba vas-oxidod kevertek, ami megszínezte a falakat, akárcsak a környék magas vastartalmú forrásai a patakmedreket. Fotó: Biri Balázs
Az épület középpontjában – lentről fölfelé – a konyha, a könyvtár és a kápolna áll, átvitt értelemben a testi, a szellemi és a lelki táplálék helyszínei.
A modern kerengő tulajdonképpen egy rámpa, ami ezt a belső magot körülveszi, ezen tudjuk megközelíteni a szinteket. A külső héj a kisméretű szerzetesi lakoké, ahol a remeteközösség tagjai élnek.
Ahogy belépünk, egyből megértjük a teret. Középen a belső mag, körülötte a rámpaszerű „kerengő”. Az ívesre csiszolt parketta talán egyszerűnek tűnik, mégis hihetetlen gondos munka eredménye. Fotó: Lázás Csaba
A kápolna hihetetlen erővel ragadja meg az embert. Magashegyen vagyunk, ezért az ellipszoid alakú üvegen keresztül gyorsan változnak benti is a fényviszonyok. Ez a nyílás segít az éberségben, a fókusztartásban, és egyúttal oldja a remeteség elzártságának illúzióját. A szemünket egy zsindelytető vezeti rá a szemünket az üvegre, az építészek szerint itt találkozik az emberi és az isteni perspektíva. A kereszt mögött felfelé besűrűsödik az aranyfüst. Erőteljes, sűrű, telített közeg jött itt létre, amit nehéz szavakkal leírni, inkább látni kell.
Magashegyen vagyunk, ezért az ellipszoid alakú üvegen keresztül gyorsan változnak benti is a fényviszonyok. A kereszt mögött felfelé besűrűsödnek az aranyfüstlemezek. Fotó: Lázár Csaba
„Abszolút remekmű” – hangzott el a gálaest egy pontján a szakmai zsűri értékelése, és nehéz lenne ezzel vitatkozni. De nem is volt vita, az épület a megszerezhető 50-ből 49 ponttal
megszerezte a 20. Média Építészeti Díja első helyét.
Tervezők: Macalik Arnold, Lázár Csaba és Szilágyi-Bartha József
Díj: Legjobb épület, Épület és terv kategória
Csűr-rekonstrukció (Zeteváralja)
A csűr az erdélyi táj jellegzetes, de ma már eltűnőfélben lévő épülettípusa. Régen ezekbe a kis építményekbe állt be középen a magasan megpakolt szénásszekér, amiről – kemény munkával – feldobálták a padlásra az állatoknak szánt élelmet, de gabonát vagy kukoricát is tárolhattak benne. Télen aztán minden kéznél volt: az állatok a földszinten éjszakáztak, fölöttük pedig ott volt a széna, amivel kihúzták a következő néhány hónapot.
Bár nem ez volt az elsődleges funkciója, a csűrben rendezvényt, például lagzikat is tartottak régen
– erre utal a csűrdöngölő szavunk, illetve a jellegzetes tánc is. Olyan volt ez az épülettípus, mint egy svájci bicska: ki lehetett nyitni, be lehetett csukni, lehetett benne tárolni, ünnepelni vagy az állatoknak aludni. De ha jól sikerült az ünneplés, az embereknek is.
A hargitai táj, lent középen a kultúrcsűrrel. A fák által kirajzolt vonal a Nagy-Küküllőt jelzi. Fotó: Bujnovszky Tamás
Zeteváralja egy közel 900 lelkes falu Hargita megyében, festői környezetben. A környékbeli falvakkal ellentétben a helyieknek nem igazán volt közösségi tere, ezért az önkormányzat úgy határozott, hogy egy régi csűrt átalakítva hoz létre egyet.
A helyszín a Küküllő egy kisebb ága és a falu ősrégi vízimalma mellett található. Az 1660-as években már biztosan állt itt malom és csűr is. A műemléki védettség alatt álló malom rossz állapotban van, de még menthető, és a tervek készen állnak a felújítására.
Tisztán szerkesztett, érzékeny kortárs intervenció, megőrizve a csűrök eredeti karakterét. Becsukott előkapuval még akár „igazi” csűrnek is gondolhatnánk. Fotó: Bujnovszky Tamás
A csűr a malommal szemben nem képviselt önmagában hatalmas értéket, a cél nem az volt, hogy egy az egyben konzerválják. Nem is tudták volna teljesen, mivel csak egy régi fotót találtak, amin talán ha fél méter látszott az épületből. Ezt a fotót addig nagyították, amíg valami fogalmuk lett arról, hogy pontosan hogy nézhetett ki az épület. Az csíkszeredai DPDA Studio építészei ezért egy modern átiratot képzeltek el, amelynek külső elemei hasonlóak egy régi csűrhöz, belül viszont minden tagadhatatlanul kortárs. „Ott már szabadabban játszottunk” – mondják az építészek.
Az 1660-as években már biztosan állt itt egy malom és egy csűr is, utóbbi persze biztosan nem így nézett ki. A fagerendák elbontott épületekből származnak. A selyemfényre pácolt fényes deszkabelső és a nyersbeton padlóburkolat egyszerűsége harmonizál a külső héj durván megmunkált, alig kezelt méteres gerendák erezetével, sérüléseivel. Fotó: Bujnovszky Tamás
A külső gerendák helyből, bontott anyagokként kerültek ide, sok helyen látszik még, hogy hogy voltak régen összeszerelve. Az épület tetejét fedő zsindely új, de a technológia régi. Kevesen értenek már csak hozzá, hogy lehet pont ilyen formát pattintani a fából. Sőt, az sem mindegy, milyen fát használnak: sűrű növésű erdőből kell, hogy legyen, mert így a nyári évgyűrűk kisebbek, az anyag szilárdabb, tartósabb.
A fazsindely helyi építőanyag, ami több évtizedig is szolgálhat, mielőtt visszakerül a körforgásba. A gerendahomlokzatok szigorú ritmikáját a játékos ablakkiosztás oldja fel. Fotó: Bujnovszky Tamás
„A szénaillatot nehéz behozni” – viccelődnek az építészek, de a hangulatot mégis sikerül. Mindketten emlékeznek arra, hogy milyen volt, amikor a nagyszülők hányták a szénát, a rések között besütött a nap, és a szénapor szállt a levegőben. Tisztán szerkesztett, érzékeny, kortárs épület lett a végeredmény, ahol ma táncesteket, kulturális programokat tartanak, és remélek, hogy nemsokára a szomszédos malom is megújulhat, még több látogatót vonzva a faluba.
Tervezők: Dénes Péter és Lőrincz Barna (DPDA Studio)
Díj: Legjobb prezentáció közönségdíja
Szárító (Debrecen)
Bármelyik munkahelyre vagy iskolára igaz, hogy unalmas térben unalmasabb dolgozni is, de kreativitást igénylő szellemi munkát végezni rossz terekben aztán tényleg kínzás. A Debreceni Egyetemen márpedig az építészképzés helyszíne minden, csak nem épp inspiratív. Talán ezért is döntöttek úgy az itteni tanárok, hogy ötletpályázatot írnak ki a hallgatóknak, hogy egy új helyszínt vonjanak be az oktatásba.
A helyszín egy régi tímárműhely. Régen ez volt a város széle,
ma már gimnázium és lakóházak vannak a környékén, de egy-két évtizede már nagyon elhagyatott állapotban volt, gyakorlatilag csak kukákat tároltak az udvarán. Az építészeknek sikerült meggyőzni a döntéshozókat, hogy ennél méltóbb funkciót is lehet találni a régi épületnek – így jött létre ez a hely egyetemi műtermekkel és közösségi terekkel.
A tímárműhely régen a város szélén állt, ma már sűrűbben lakott városszövet veszi körül. Fotó: Palkó György
A nyertes koncepció a belső udvar lefedésével számolt, így ebből alakult ki a legérdekesebb építészeti részlet, a fűrészfogasan elhelyezett vászontető. Nyáron ezt kis nyílásokon keresztül szellőztetik ki, télen pedig pont annyi hőszigetelést biztosít, hogy mondjuk egy kiállításmegnyitót vagy forraltborozást meg lehet tartani.
Az udvart vászontetővel fedték le. Fotó: Szentirmai Tamás
A Szárító tíz perc sétatávolságra van a régi egyetemi épületektől, ami nem sok, de azért ilyenkor bosszantó a padban felejteni a körzőt meg a vonalzót. Az egyik kedvenc – nem építészeti, de mégis árulkodó – részletem, hogy egy felajánlás révén sikerült összeszedni 10–15 régi biciklit, ami a jövőben egyfajta közbicikliként működik, a hallgatók és az oktatók ezeken ingázhatnak a két épület között.
Az emeleten két helyiség található, ahol kisebb csoportoknak lehet órát tartani vagy épp műhelymunkát végezni. A termek fölött részben megtartották a régi gerendázatot, a téglafalak pedig vakolatlanul, fehérre festve állnak.
A termek műhelymunkára lettek kitalálva. Fent részben megtartották a régi gerendázatot, a téglafalak pedig vakolatlanul, fehérre festve állnak. Fotó: Szentirmai Tamás
Az épület tele van szerethető részletekkel. Látszik rajta, hogy egy részét a hallgatók maguk csinálták. Megszámoltam, fent 26 darab széket láttam, mind a 26 más típus. Hollandiában talán megmosolyognák az ilyen egyetemet – de az is lehet, hogy ott értenék csak igazán.
Az építészet átalakul, egyre kevesebb az új épület, és egyre több a megtartandó régi. Ez újfajta érzékenységet követel az építészektől, amire jó példa a debreceni „szárító”, amit szemmel láthatóan hamar belaktak és megszerettek a hallgatók, felelevenítve az egykori kézműves műhelyhangulatot, mely évszázadokig jellemezte a Tímár negyedet.
Tervezők: Falvai Balázs, Török Dávid (dmb építész műterem)
Gyöngyszem Tagóvoda (Budapest)
A magyar óvodaépületekről sok dolog eszünkbe juthat, de a korszerű – mint jelző – valószínűleg nem lesz dobogós helyen. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének sehol jó óvodapedagógusok, vagy épp szeretetteljes közeg, de az tény, hogy épületek zöme nem mostanában épült.
Ami azért gond, mert ma már teljesen mást gondolunk a gyerekeket körülvevő harmonikus közegről, mint akár csak 20–30 évvel ezelőtt. Arról nem beszélve, hogy milyen ütemben változik a környezet, a klímánk vagy épp a digitális világ, ami a gyerekek mindennapjaiban is érezteti a hatását.
Kivételek – vagyis menő magyar óvodaépületek – persze vannak, és ezek jelentős része köthető a budapesti Archikon Építészirodához. Bár elsősorban nagyméretű műemléképületek rekonstrukciójával váltak nemzetközi színtéren is ismertté, de az elmúlt években megtervezték az ország első passzívoviját, átalakítottak egy lakótelepi panelovit, megterveztek egy környezetébe simuló falusi óvodát Zsámbékon és egy menő budafoki bölcsődét is.
A helyszín ezúttal Angyalföld, azon belül is a Gyöngyösi sétány. Itt áll
néhány évtizede a Gyöngyszem Tagóvoda, amelynek épületét a környező lakótelepekhez és sok más fővárosi pedagógiai intézményhez hasonlóan panelelemekből állították össze.
Az Archikon minden épületén, így itt is jellemző a kifinomult színhasználat. Az egyébként is túltelített vizuális ingerekkel érkező gyerekek a tanulási terükben egy letisztult, egyszerű szín-, és formavilággal találkoznak. Szerencsére hiányoznak a felesleges dekorációk és az ajtókra ragasztott A4-es lapok is. Fotó: Danyi Balázs
A földszintes épület nyáron átmelegedett, télen hamar kihűlt, kicsi és unalmas volt, ezért a kerület más óvodáihoz hasonlóan ezt is elkezdték felújítani. Sőt, amint ez az alábbi ábrán is látszik, a falakat megtartották, de gyakorlatilag egy új ház jött létre.
Ennek eredményeképp a mostani óvodaépület tele van finom építészeti részletekkel és ötletekkel: a külső homlokzat vakolati része, ami befordul a belső térbe, a csigalépcső, aminek középpontjában egy fát helyeztek el, a másik lépcső, aminek alsó fokai alatt egy kis alagutat találnak a leleményes ovisok.
A vakolat a belső térben ugyanazzal a textúrával és színekkel jelenik meg, mint a homlokzaté. A lépcső alatti „alagút” arra lett kitalálva, hogy bemásszanak a gyerekek. Fotó: Koch Balázs
Van itt sószoba, kiskonyha a gyerekeknek, az okosszobában pedig akár egy humanoid robottal is dolgozhatnak. De nemcsak ez smart, hanem a gépészet is, így például telefonon keresztül minden beállítható, a hőmérséklettől az árnyékoláson keresztül a világításig. Az épület zöldtetős, de a kert is kifejezetten zöld, ami kellemes környezetet biztosít az udvari játékhoz.
Az ajtókra celluxozott A4-esek országában szinte hihetetlen, de sehol sincs felesleges dekoráció, nincs Micimackó, és Bogyó és Babóca sem. A gyerekeket így is rengeteg impulzus éri, és többségük túltelített vizuális ingerekkel nő fel.
Kint az árnyékolók, na meg a nagy fák biztosítanak árnyékolást. Fotó: Danyi Balázs
Sőt, figyeltek arra is, hogy a beépített anyagok természetes, önmagukat mutató és érzékeltető felületek legyenek (üveg, fa, fém, fagyapot, porcelán, égetett kerámia, beltéri zöld növények), mivel a tárgyak megtapogatása során a gyermekek külvilágról szerzett tudása beépül a szókincsükbe, segít a nagymozgások és a kézügyesség fejlődésében, így „az ismeretek agyi feldolgozása és összerendeződése során pedig a magasabb szintű gondolkodási folyamatok nélkülözhetetlen eleme.”
Sokáig lehetne írni ezekről a részletekről, de a legfontosabb talán az, hogy itt az első perctől fogva közös munka zajlott az építészek és az óvodapedagógusok között: a bejáráson tényleg szájtátva hallgattuk a programot, ami tényleg olyan volt időnként, mintha nem is Angyalföldön, hanem valahol Skandináviában lennénk.
Tervező: Archikon Architects
A 20. MÉD összes díjazottjáról ebben a cikkben lehet olvasni.
