Mekkora hülyeség már a nyugdíj-előtakarékosság! Hiszen kinek ne kéne egy újabb lakás!? Na és a kormány is megköszöni a mozgásteret a következő osztogatásra. Ács világa.
Nem tűnt sem nettó jófejségnek, sem túlzottan elegánsnak az, hogy az állami tisztségviselő elment egy piaci szektor szakmai eseményére és ott jelentette be az érintetteknek, hogy márpedig ők hatóságilag jól meg lesznek szívatva. Persze az se sokkal jobb, ha simán este 23.42-kor értesülnek az online közlönyből az őket nagyon kedvezőtlenül érintő és másnap 0 órától életbe lépő változásról, de ez utóbbit legalább már megszoktuk, nem lepődik meg rajta senki se.
Kovács Zsolt miniszteri biztos tehát elment a Pénztárkonferenciára és elmondta az önkéntes kasszák képviselőinek, hogy jövőre bárki elviheti tőlük az eddig nyugdíjra szánt megtakarítását ingatlant vásárolni úgy, hogy minden korábban kapott támogatást, adóvisszatérítést is megtarthat.
Közben kiderült, hogy a bejelentés mégse érkezett derült égből villámcsapásként, hiszen már a megelőző munkanapon megkapták a rendelettervezetet véleményezésre az érintettek (üzenet: nesztek, ez lesz, apróságokat finomítunk, hogy elmondhassunk, volt szakmai egyeztetés, de lényeget kár is vitatni). Mindenesetre a beszámolók szerint a Kovács értekezését kísérő moraj nem az elégedett fajtából való volt.
A mondás tehát az, hogy amit eddig gyűjtöttél nyugdíjcélra az önkéntes kasszában, nyugodtan vidd el és vegyél belőle ingatlant. Miért is jó ez? Kovács Zsolt eszmefuttatása szerint a tapasztalatok szerint amúgy is egy összegben vennéd fel a gempát, nem működik a járadékos rendszer. De a lényeg:
30 év alatt kiderült, hogy a hosszú távú megtakarítás ideája nem rögzült Magyarországon.
Azt nem említette, hogy ebben például segített-e az, ahogy elzsarolták a magánnyugdíj-pénztári megtakarításokat annak idején, de ezen túllépve, innen azért minimum két út állna előttünk. Lehetne például tenni azért, hogy támogassuk az öngondoskodást, igaz, ehhez olyan idejétmúlt kőkorszaki, csak a halott nyugati civilizációban bevált módszereket lehetne alkalmazni, mint a korrekt tájékoztatás, szemléletformálás, a kiszámítható gazdaságpolitika és támogatási rendszer. A másik út a „nem megy, ne erőltessük” helyi megfelelője, hiszen a magyar úgyis csak a lakásban bízik, azt még sose vették el tőle, ő örülni fog, meg mi is, mert kicsit megpörgetjük a gazdaságot a következő választási osztogatásra készülve.
A rövidlátó, választási kampánytól kampányig tartó gazdaságirányítást már megszoktuk, nyögjük gyakorlatilag a rendszerváltás óta, az eredményért lehet nézegetni a tetszőleges versenyképességi rangsorokat és mindenféle makroadasort akár régiós összevetésben, vagy a „hamarosan utolérjük” Ausztria mellé téve. Az azonban egy új szint, hogy már a nyugdíjcélú megtakarítások eldobását is jó ötletnek tartják, ráadásul az állam szempontjából is teljesen bizonytalan mértékű rövid távú előnyért cserébe.
Nyilván hoz valamekkora beindulást az újlakásépítésben, növeli az adóbevételeket, meg a baráti építőipari cégek bevételét, ha meg használtat vesz a júzer, ott az szja és illetékbővülés a felpörgő tranzakciószám nyomán. De bármi más?
Miközben az amúgy is gyászos öngondoskodási hajlandóságot a padlóra küldjük, feléljük azt a kevés nyugdíjat is, amit nem az állam adna 10-20-30 év múlva.
De ez kit érdekel, akkor már biztos mások lesznek hatalmon, nem a mi problémánk.
Sajnos túl egyértelmű az egészben a dilettantizmusba oltott felelőtlenség, de egy apró ellentmondásra hadd térjek még ki. Markáns és komoly változásnak tűnik, hogy végre problémaként azonosította a kormány a lakhatási válságot és a szavak szintjén már próbálnak is tenni valamit ellene. Kiszivárgott például a következő 10 évre szóló állami lakásstratégiáról szóló döntés-előkészítő háttéranyag, amely meglepően kritikus az eddigi családpolitika eredményességével kapcsolatban és teljesen új megközelítéseket javasol. Sok olyat, amit szakértők eddig is mondogattak, de nem volt rájuk semmi állami fogadókészség.
Az értelmetlen terézvárosi Airbnb-szavazásra rárepülve Nagy Márton is utalgat arra, hogy Budapesten szigorítás kell, kimondottan a lakhatási válság enyhítése miatt. Ami ugyebár elsősorban a nem túl jó anyagi helyzetben levőket és a fiatalokat érinti, előlük szaladtak el úgy a lakásárak, hogy esélytelen saját erőből tisztes munka mellett saját lakáshoz jutniuk. A helyzet javításának egyik útja lehetne egy jól működő bérlakáspiac felépítése, de sok idő, sok pénz, sok macera, míg a rendszer bizonyít és az emberek elfogadják, hogy nem szükséges a sajátot hajkurászni. Ezt gyorsan kizárták, az új stratégia is csak egy elég szűk körnek tartja szükségesnek, hogy szolgálati lakásokat adjon az állam.
Ha viszont marad a saját kecóhoz segítés, akkor miért azokat a pénztártagokat célozzuk meg, akiknek amúgy is van megtakarításuk és valószínűleg lakásuk is?
A lakhatási válság enyhítéséhez a reálbér-növekedés tartós fennmaradása mellett nyilván a lakáskínálat növelése és az árak kordában tartása kell. Ebben a rövid távú lakáskiadás korlátozása egy picit valóban segít, de most triplán erős keresleti nyomás jön, és már el is indultak újra felfelé az ingatlanárak.
Az nyilván nem a kormány időzítése, hogy most fognak kijönni irgalmatlan összegek a 20 százalékos kamatát 4-5-re cserélő inflációkövető állampapírból és több százmilliárd forint a lakáspiac felé indulhat. De a pénztári megtakarítások ingatlanba terelésével már az állam maga fűti a keresletet és még erre jön rá, hogy Nagy miniszter 5 százalékos lakáshitel-plafont kért szépen a bankoktól. Utóbbiról legalább elmondható, hogy a lakhatási válságban érintett célcsoportok egy részén is segít, de ez halottnak a csók, ha közben az egész csomag nagy mértékben felviszi az árakat.
Jövő kedden Forbes Money Summit, lesz témánk bőven.
