Az Európai Unió Bíróságának játékos-transzferpiacot érintő FIFA-döntése minden bizonnyal fundamentális változásokat hoz valamennyi professzionális sportoló mobilitásában és pénzügyi igényérvényesítési lehetőséget ad azon sportolók számára, akik kárt szenvedtek valamely sportszövetségnek – a FIFA-éhoz hasonló – átigazolási szabályainak jogszerűtlensége miatt. De sok más következménnyel is számolni kell.
Vendégszerzőink a Bassola Ügyvédi Iroda és a D’Ornano Partners versenyjogászai. Korábbi írásaik itt érhetők el.
Az utóbbi időben megszaporodtak a sport területét érintő versenyjogi döntések. Ennek hátterében az áll, hogy a sportági szövetségek (a FIFA mint a labdarúgás államonként szerveződő szövetségeinek globális tömörülése) részben ugyan kizárólag a sportot érintő szabályokat hoznak, gondoljunk itt például a doppingtilalomra, részben azonban olyan döntéseket is elfogadnak, amelyek gazdasági természetűek (is). És amelyek így alkalmasak arra, hogy befolyásolják a sport üzleti, kereskedelmi aspektusait.
Emiatt a versenyjog a sportági szövetségeket vállalkozásoknak (illetve a nemzetközi sportszövetségeket az országos sportszövetségek, mint vállalkozások társulásának) tekinti, és ennek megfelelően kontrollt gyakorol bizonyos versenykorlátozó vagy monopolista gyakorlataik felett. Erre közelmúltbeli példaként említhető a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség részvételi szabályait jogellenesnek minősítő antitröszt ítélet is, vagy az UEFA saját nevelésű labdarúgókra – home-grown players – vonatkozó előírásainak versenyjogsértő mivoltát kimondó uniós határozat is.
Nemzetközi játékostranszfer: jogsértő a jelenlegi rendszer
Az EU Bíróság minap hozott döntése azonban már egyenesen a FIFA egyes játékostranszferre vonatkozó szabályait minősítette jogsértőnek. Az ügy alapeljárását Lassana Diarra, a Real Madrid, a Chelsea, az Arsenal és a Portsmouth korábbi középpályása kezdeményezte egy belga bíróság előtt, amely értelmező kérdéssel fordult a luxemburgi uniós jogalkalmazó fórumhoz.
A FIFA előírásai szerint abban az esetben, ha a labdarúgó klub úgy ítéli meg, hogy a játékosa a munkaszerződését e szerződés rendes lejárta előtt, és „alapos ok” nélkül szünteti meg, akkor a játékosnak, illetve az őt szerződtetni szándékozó új klubnak tetemes kártérítést kell fizetnie – a szerződésből hátralévő időre szóló fizetését és egyéb juttatásokat. Ezenkívül bizonyos esetekben az érintett játékos új csapata úgy is büntethető, hogy meghatározott időre nem megengedett számára új labdarúgók szerződtetése.
A luxembourgi uniós testület egyrészt kimondta, hogy:
a FIFA szabályai akadályozzák az EU belső piacán a szabad mozgást azon hivatásos labdarúgók számára, akik karrierjüket egy másik tagállamban kívánják folytatni (a szóban forgó ügyben egy francia játékos egy belga futballklubhoz szándékozott csatlakozni).
Másrészt az EU Bíróság súlyos dolgot vetett a FIFA szemére: ítéletében ugyanis azt állapította meg, hogy a globális futball szövetség játékostranszferre vonatkozó, fent említett kártérítési szabályának célja valójában az európai uniós tagállamokban működő, hivatásos focicsapatok között fennálló, határokon átnyúló verseny korlátozása, sőt megakadályozása azokban az esetekben, amikor a klub olyan játékost igazol le, aki munkaszerződését állítólag alapos ok nélkül szüntette meg.
Féltett monopolhelyzet szül jogellenes lépéseket
A közelmúltban a FIFA azért is a lapok címlapjára került, mert sikerrel akadályozta meg egy kihívóját. Miután ugyanis tizenkét topligás spanyol, olasz és brit futballklub megalapította a European Superleague Company-t annak érdekében, hogy kizárólag egymás között létrehozzanak egy elit, maguk által igazgatott versenyligát, a FIFA – az UEFA-val karöltve – azonnal kardot rántott a kezdeményezés ellen.
A globális és az európai labdarúgó szövetség azzal fenyegette meg a résztvevő klubokat, hogy amennyiben tényleg megvalósítják a szuperligára vonatkozó elképzelésüket, akkor kizárják a csapataikat és a játékosaikat a saját versenyeikből.
A Superleage sem tétlenkedett, és jogi eljárást kezdeményezett a FIFA ellen.
Az EU Bíróság ugyan versenyjogsértőnek ítélte a FIFA szabályzatát – többek között azt kifogásolva, hogy a FIFA visszaél a monopóliumával, amikor is nem transzparens, objektív és önkényes értelmezésre lehetőséget adó szabályok mentén bírálja el, hogy mely versenyek megtartását engedélyezi, illetve milyen szankciókat fűz az azokban való részvételhez –, azonban a Superleague-re vonatkozó kezdeményezés időközben a szurkolók, több kormány és a közvetítési jogokért milliárdokat fizető médiavállalatok kritikája, valamint egyes topcsapatok (például: Liverpool, AC Milan, Atlético Madrid) kilépése miatt valójában elhalt.
A meccs több szempontból még csak most kezdődik. Fotó: blackrancho / Canva
További versenyjogi csaták várnak a FIFA-ra
Jelenleg az EU Bíróság előtt fekszik az a német bíróság által feltett előzetes döntéshozatali kérdés, amely a FIFA szabályzatának a labdarúgók és ügynökeik pénzügyi kompenzációját érinti. Különösen az ügynökök közvetítési díjainak maximalizálását érintő FIFA-kikötések versenyjogi megfelelősége van terítéken a luxembourgi testület előtt.
Nagy a tét, ugyanis a klubok 2022-ben a globális játékostranszfer piacon közvetítési jutalék címén kereken 635 millió dollárt fizettek a futballisták ügynökeinek.
De nem csak ezen a téren alakulhatnak ki további jogviták. Az EU Bíróság mostani döntése ugyanis több szempontból figyelemre méltó. Az uniós döntéshozó testület ugyan elismerte a sportversenyek egységességének és összehangolásának fontosságát, valamint az esélyegyenlőségen és érdemeken alapuló rivalizálás, továbbá a klubcsapatok játékosállománya stabilitásának jelentőségét, azonban mégis a sportolók, mint munkavállalók európai belső piacon történő fokozottabb szabad mozgása, és a klubok között a tehetségekért megvalósuló verseny intenzitásának serkentése mellett tette le a voksát.
A Bíróság tehát mérlegre tette az uniós jogrend által egyaránt védelemre érdemesnek tartott sportszakmai szempontokat és a torzulásmentes belső piacra vonatkozó elveket, és ennek nyomán mondta ki ítéletét, amely meglátásunk szerint a következőképpen fordítható le:
a kapitalista verseny logikája elsőbbséget élvez a sportszervezési megfontolásokhoz képest.
Gigantikus feladat előtt áll a FIFA: nagy kérdés, hogy hogyan tudja majd úgy átalakítani az átigazolási szabályait, hogy azok ne legyenek versenykorlátozóak, ugyanakkor szem előtt tartsák a klubok játékoskereteinek stabilitását is.
Ami a versenypiaci folyamatokat illeti, jelenleg a következők prognosztizálhatóak:
- Egyértelmű, hogy az EU Bíróság döntése fundamentális hatással lesz a játékos transzferpiacra az összes sportág területén, előmozdítva a sportolók mobilitását és természetesen a klubok közötti rivalizálást a legtehetségesebb játékosok megszerzéséért.
- Valószínűsíthető, hogy a sportolók mostantól bátrabban fogják felbontani a szerződésüket, és ebből következően erősebb alkupozícióba kerülnek a transzferpiacon, nem kell ugyanis attól tartaniuk, hogy a jelenlegi klubjuk visszatartja őket vagy jelentős kompenzációt követelne tőlük (Lassana Diarra esetében 10 millió euró volt a tét).
- Az ítéletből fakadó jogkövetkezményeket természetesen a piac is kénytelen lesz beárazni, ami várhatóan – legalábbis rövidtávon – alacsonyabb játékos transzferdíjakat fog eredményezni, amely azonban közép- és hosszútávon szükségszerűen ki fog egyenlítődni, hiszen a klubokat a kapitalista tulajdonosaik rentabilitásra fogják kényszeríteni az erős versenyben.
- Ugyanakkor az már most valószínűsíthető, hogy azok a kevésbé tőkeerős klubok, amelyek üzleti stratégiája jelentős mértékben a tehetségek felnevelésére, majd pedig más csapatok számára történő értékesítésére támaszkodik, vesztesei lehetnek az új helyzetnek.
- Ugyancsak fontos aspektus, hogy azok a labdarúgók, akiket a FIFA versenyjogsértő szabályának alkalmazása következtében kár ért (például azért, mert pénzügyi kompenzációt kellett fizetniük), most kamatokkal együtt követelhetik vissza ezt az összeget.
Tanulságok vállalatok számára
A luxemburgi uniós testület döntése nemcsak a sportági szövetségek számára releváns, hanem egyúttal minden vállalatnak is tanulságos. A kapitalista alapon működő cégek ugyanis – hasonlóan a professzionális sportcsapatokhoz – versenyt futnak egymással a legtehetségesebb munkavállalók leszerződtetéséért (gondoljuk például a software mérnökök vagy a befektetési bankárok piacára).
Éppen ezért egy olyan szövetségi döntés, amely indokolatlan akadályokat gördít a sportcsapatok közötti váltásra, valójában hasonlóságot mutat azokkal, a cégek közötti – több versenyhatóság által versenyjogsértőnek minősített – megállapodásokkal (úgynevezett no-touch és no-poaching agreements), amelyekben a vállalkozások arról állapodnak meg, hogy nem csábítják át magukhoz előnyösebb ajánlatokkal a másik cég munkavállalóit.
Az amerikai, az uniós és a magyar Gazdasági Versenyhivatal joggyakorlata szerint ugyanis az ilyen összejátszások súlyosan korlátozzák a munkaerőért zajló versenyt és éppen ezért e versenyjogi tilalom megsértése komoly versenyfelügyeleti bírságot vonhat maga után.
