Húsz év reflektorfény és dokufilmezés után újabb húsz év alatt a kávézással forrt össze Frei Tamás neve. A Café Frei hétmilliárdos üzletté nőtte ki magát, miközben ő már a hatodik könyvét adta ki nemrég, aztán elfáradt agyát világkörüli úttal pihentette. Mindennapi életében keresi a lassulást és a semmittevés mély megélését is, de fontolgatja azt is, hogy újra tévézzen. Firenzében, Budapesten és Miamiban is otthon van, július közepén Nizza melletti házában fogadott minket.
A teljes interjú az augusztusi Forbesban, ez pedig itt az ajánló.
„A kereszteződés bal oldalán lévő kávézóban a dél-olasz stílus szerint, a jobb oldaliban az észak-olasz szerint készítik az eszpresszót” – Frei Tamás biztosra akar menni, hogy nem a szállodai kávét isszuk, amíg másnap délelőtt értünk nem jön.
Éjjel tizenegy van, épp most vagyunk túl a vacsorán és életem legjobb tripla pisztáciás fagylaltján. Az olasz-francia határ közelében lévő kisvárosban, a tengerparttól pár percnyire állunk a parkolóban és azon gondolkodom: honnan van ennyi energiája? Aztán bepattan a Mercedes kabrióba és hazahajt.
Nagyjából három napot töltöttünk vele az olasz és francia Riviérán. Órákig kanyarogtunk a Côte d’Azurön, mindent meg akart mutatni. Közben mesél és mesél történelemről, kultúráról, helyi tradíciókról és persze gasztronómiáról.
Meg is állunk Beaulieu-sur-Merben, a De Gaulle tábornok tér mellett, hogy bemenjünk egy pékségbe. Tamásnak ugyanis küldetése van: keresi a régió legjobb almáspitéjét. Cukortól csillogó szájjal hallgatjuk Krasznai Zoli fotóssal, miben különbözhet egyik a másiktól, miről ismerszik meg a jó tarte aux pommes.
Aztán a tengerpart mellett hajtunk, mutatja, merre szokott úszni. Minden nap nagyjából egy órát van vízben, szereti váltogatni az 5-6 törzshelyét.
Csak abból össze lehetne állítani egy fél címlapsztorit, amit az autóban, vacsora vagy fagyizás közben elmond.
Tamás errefelé nem az egykori tévés, a Nizzában lévő Café Freijel is csak kevés helyi köti össze a nevét. Ő itt mindössze egy azok közül, akik a Côte d’Azurön töltik a nyarakat. Rövidnadrágban, lesülve jön-megy a motorján, ha úszni van kedve. És ha véletlenül oda parkol, ahol a főszezonban nem kéne, a helyi rendőr csak cetlit hagy: „Ejnye, Signor Frei, kérem, ne kelljen megbüntetnem!”
Forbes: Amikor 2018-ban szerepeltél a Forbes címlapján, úgy tűnt, a Cafe Frei fejlesztése és az ott betöltött szereped adja a flow-t az életedben, oda fókuszáltad kreatív erőidet. Ez az elmúlt években változni látszott, mi történt?
Frei Tamás: Amikor Langár Tamással 2007-ben megalapítottuk a Café Freit, jól illeszkedtek egymáshoz a fogaskerekek. Ő az élelmiszeriparból jött, értett hozzá, hogy ha Frei Tamás megálmodik valamit, hogyan lehet megvalósítani. Mert ha valamihez egyáltalán, akkor ahhoz értek, hogyan kell egy brandet komplexen összerakni. Nemcsak a terméket magát, de a vizuális, asszociatív imázsát is.
Amíg kicsik voltunk, ez jól működött így. De amikor egy cég eljut oda, hogy öt–tízmilliárd forint között mozognak a bevételei, szükség van a szervezeti struktúra megváltoztatására, a felelősségek elengedésére. Kétszázmilliós vállalatirányítási számítógépes rendszert kell építeni. Ehhez nemcsak nem értek, de egyáltalán nem is élvezem. Be kellett látnunk, hogy ketten ezt már nem tudjuk megcsinálni: se időnk, se tudásunk hozzá.
Ezért kerestünk embereket, néhány éve ők viszik a napi menedzsmentet. Nekünk Magyarországon a Starbucks a konkurencia, enélkül a lépés nélkül alulmaradunk.
„Innen nem hiányzik a túró rudi.” Frei Tamás a Nizza közelében lévő nyaralójában // Fotó: Krasznai Zoltán
Azért lelsz még benne kreatív örömöt?
Emlékszel, ma a cukrászdában arról beszélgettünk, hogy a francia nők a mille-feuille-nek csak húsz százalékát eszik meg, az kielégíti a vágyaik nyolcvan százalékát, a maradék négyötödöt már nem fogyasztják el, mert abban már csak az öröm húsz százaléka maradt, ráadásul hízlal. Így van ez ebben az esetben is. A Café Frei tizenhét éves történetének az első öt-hat évét irtózatosan izgalmasnak éreztem.
Megkaptam, amit ez a vállalkozás – akármeddig tartson is – alapvetően nekem adni tud. A maradék nyolcvan százalékát már nem habzsolom. Tompult az izgalom, de persze mindig találok új élvezetet: új termékek, külföldi terjeszkedés. Mindig érdekelt, hogyan állja meg a helyét egy kelet-közép-európai cég a nyugati világban. És most is, amikor elmotorozom Nizzában a Café Frei előtt, aggódva nézem, sokan vannak-e, hiszen ez mégiscsak a francia Riviéra.
Most is épp van egy ötletem, amivel még szélesebb spektrumúvá lehetne tenni a kávés vállalkozást. Erről még győzködőm az üzlettársaimat, de ha kell, megcsinálom külön is. Komplex kérdés, azzal is összefügg, hogy ismét fontolgatom a televíziózást. De erről egyelőre nem mondanék többet.
Sok minden másról beszélgettünk azonban Frei Tamással. Szó esett a kávé jövőjéről, a könyvírásról, arról, hogy ha az üzlet nem is, mi okoz neki mostanában igazi flowt és mit jelent számára a négylaki élet. Mesélt arról is, milyen formában éli meg a mindfullnesst, miben térnek el mostani utazásai a filmes életében megélt világjárástól.
A Frei Tamásról készült címlapsztori az augusztusi Forbesban olvasható.
