Nemrég még kihaltnak számítottak, ma meg már több száz Przewalski-ló éli háborítatlanul a maga különleges társadalmi életét a Hortobágyon. Magyar kutatók munkájának köszönhetően tudunk róluk minden eddiginél többet.
A Przewalski-lovakat drónnal vizsgáló kutatók, Ozogány Katalin és Kerekes Viola a nemzetközi tudóstársadalom figyelmének középpontjába kerültek. A Forbes júniusi számában meséltek arról, mi mindent tártak fel az állatok viselkedéséről.
Ülünk a fűben, minden mozdulatomra fűszeres illat csapja meg orromat. Az üröm árasztja, a hortobágyi pusztaság egyik gyakori növénye. Ahogy homlokom fölé emelt kezemmel árnyékot tartok a kora nyárhoz képest is nagy forróságban, időnként a néhány méternyire legelő, nyihogó ménesre pillantok.
Katalin és Viola velem szemben ülnek, de már jó előre figyelmeztettek: jó, ha szemmel tartjuk őket. A néha túl vadul erőfitogtató fiatal csődörök nem túl körültekintők. Ha felágaskodva egymásnak rontanak, és nem figyelnek a földön kuporgókra, pórul is járhatunk. Az agglegények vitájába nem jó belekeveredni.
Így zajlik a munka a Pentezugban Fotók: Belicza László Gábor, Kis Niki, Ozogány Katalin, Korbely Attila, Kuczera István, Szabados Tímea (19 kép)
„Nem érintjük meg őket, igyekszünk nem segíteni nekik semmiben – mondja Viola –, nem akarjuk őket megszelídíteni.”
Viola a Hortobágyi Nemzeti Park biológusa, húsz éve gyűjti az adatokat az itt élő Przewalski-lovakról, a veszélyeztetett faj egyik legnagyobb félvad populációjáról. Érzelmileg így is kötődnek hozzájuk, ismerik őket, a történetüket, kapcsolataikat. Amint feltárták, ez a különleges faj is összetett társadalomban él, és kiemelt szerep jut közöttük a rokoni és baráti kapcsolatoknak.
Tavaly ősszel jelent meg aprólékos kutatómunkájukat összegző cikkük a Nature Communicationsben.
„Az egyik legmegdöbbentőbb eredmény, hogy nemcsak leírni tudtuk a lovak viselkedését, de a jövőt is meg tudtuk jósolni” – mondja a tanulmány első szerzője, Katalin, a magyar kutatási hálózat debreceni viselkedésökológiai kutatócsoportjának munkatársa.
Przewalski-lovak 1997 óta élnek a nemzeti park látogatóktól elzárt pentezugi bioszféra-rezervátumában. Bár a faj a természetben akkor már évtizedek óta kihaltnak számított, állatkerti példányokkal nemzetközi tenyésztési program indult, ennek keretében került ide huszonhárom ló.
Természetes szaporulatnak és eredeti élőhelyükhöz, a mongol sztyeppékhez hasonló adottságoknak köszönhetően hamar növekedésnek indult, az egyedszám most háromszáz körül jár, a ménes több mint harminc háremből áll.
A 2-3 éves lovak különösen kíváncsiak, épp háremválasztás előtt állnak. Fotó: Belicza László Gábor
„Egy-egy háremet egy felnőtt csődör, legfeljebb hét kanca és utódaik alkotják. Utóbbiak hároméves korukig maradnak. Ekkor a fiatal kancák háremet választanak, és csatlakoznak hozzá, a fiatal mének pedig agglegénynek állnak. Egy ideig csoportba verődve játszanak, verekszenek, idővel háremet alapítanak.”
Ebben az időszakban, két–három éves korukban az állatok különösen kíváncsiak. Minden érdekli őket, így mi is. Az egyik kétéves kanca, Csoda egyenesen az egyik terepjáróig merészkedik, és óvatosan megnyalogatja a motorháztetőt. „Ilyet még sohasem láttam tőlük. Szerencsétek van, ma különösen jó hangulatban lehetnek, nem szoktak ilyen gyorsan, ennyire közel jönni. Ő itt például Becses, szintén háremválasztás előtt áll. Mellette az anyja, Üdvöske, újra vemhes” – mutat Viola a tőlünk másfél méterre kíváncsian fújtató lóra. Tényleg minden állatot név szerint ismernek.
A háremek formája és működése nem volt újdonság, az azonban igen, milyen fontos köztük az elsősorban a rokoni és baráti kapcsolatokon alapuló kooperáció.
Ötévnyi kutatómunka után összegezték a különböző idősíkokban felvett videókat, ekkor született meg a vizsgálat áttörést jelentő eredménye: a jövőbeli viselkedésre is egyértelműen lehet következtetni.
Hogy ez pontosan mit jelent és hogyan is zajlott a kutatómunka, kiderül a Forbes júniusi számából. Lapozz bele!
