Szakmailag ugyan a Bajnokok Ligája végjátéka jelenti a futballipar csúcsát, de szurkolóként a válogatott tornák sok szempontból szórakoztatóbbnak tűnnek, mint a végletekig uniformizálódott klubfutball. Avagy kiszámíthatatlanság, identitáskülönbségek, változatosság: mi az Eb varázsa?
„Szellemi horizontom Beckhamtől Balzacig terjed” – szól Esterházy Péter legendás bon mot-ja, amelyről maga a szerző ismerte el, hogy „bármely két névre működik” Schwarzenbecktől Plutarkhoszig, Zidane-tól Flaubert-ig, Fringstől Klopstockig. Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy e szerint futball az egész világ, és futballrajongó benne minden férfi és nő – na pláne, és, de, sőt – a nagy nemzetközi tornák idején.
Csapágyasra járatott közhely, hovatovább lerágott csont, hogy a „a futball igazi ünnepe a világbajnokság”. Gazdag József újságíró írja egy helyütt, hogy gyakorlott futballfüggőknek a „világbajnokság szükséges rossz, amit azért kell kitenni a kirakatba, hogy legitimálja a függőséget”, és a nagy válogatott tornák ideje a gyógyíthatatlan futballrajongók életének legnyomasztóbb élménye, „amikor kerülgetni kell a kibicek csoportjait, amikor mindenki hozzáértőként viselkedik”.
Történelmi tény, hogy a nagy futballnemzetek a világbajnokságra hegyezik a formát,
ide építik a keretüket, a két vébé között rendezett Európa-bajnokság nekik csak amolyan főpróba, tesztverseny az igazán nagy megmérettetés előtt. A szakbarbárok szerint nincs ezen mit magyarázni, elég csak megnézni, ki mindenki nyert eddig világbajnokságot (a legszűkebb elitklub mindössze nyolc nemzetet tömörít: Uruguay, Olaszország, Németország, Brazília, Anglia, Argentína, Franciaország, Spanyolország).
Fotó: Hirling Bálint/Forbes
Érdemes mellétenni az Eb-győztesek névsorát (ez a bravúr már összejött a németeknek, olaszoknak, franciáknak, spanyoloknak, szovjeteknek, a hollandoknak, a dánoknak, a görögöknek, a portugáloknak és a csehszlovák válogatottnak is).
Mások ezzel szemben azzal érvelnek, hogy éppen ez a fajta kiszámíthatatlanság, a kiegyensúlyozottnak ható versengés élménye adja a futball Európa-bajnokságok legnagyobb varázsát. Szemben az egyre zártabb, már-már kasztosodó klubfocival,
az Eb-n szereplő nemzeti csapatokban sokkal egyenlőbben oszlanak el a tehetségek, ezért a válogatottak átlagos játékminősége között kisebb a különbség, kis túlzással bárki megverhet bárkit.
„Aligha lehetne komolyan vehetően vitatni, hogy szakmai szempontból, a taktikai megoldások kifinomultságát, a pályán bemutatott játék minőségét tekintve a futballipar csúcsát ma a Bajnokok Ligája végjátéka jelenti – írja az Athletic című szaklap angol szerzője, Michael Cox. – Ugyanakkor azt is be kell lássuk, hogy a minőség a futballban nem minden. Szükség van a kiszámíthatatlanságra, a kiegyensúlyozott versengés illúziójára is, ez a kettő együtt pedig teljesen más típusú szurkolói élményt hoz létre, mint a klubfutball sorozatai.”
Több véletlen, eltérő identitások
Ehhez vegyük hozzá, hogy a klubfutball nem pusztán kasztosodott, de a topfoci legmagasabb szintjén maga a játék is sokkal uniformizáltabb, mint korábban bármikor. A pozíciós játék forradalma – amit leginkább Pep Guardiola 2008 utáni, páratlan sikerszériájához szokás kötni – lényegében elsöpörte a topklubok játékfelfogása közötti meghatározó stíluskülönbségeket.
A legjobb csapatok ma alapvetően mind labdadomináns, intenzív letámadással kombinált, türelmes passzjátékot alkalmaznak,
a legerősebb csapatok sikerességét pedig az határozza meg, mekkora dominanciát képesek fenntartani a meccseik alatt. A centiméterekre pontosan kalibrált pozíciós játékkal a topklubok képesek a pálya minden pontját folyamatosan ellenőrzésük alatt tartani, így minimalizálni a véletlenszerűség hatásait az eredmény alakulására.
A klubok között ráadásul időközben hatalmasra nyílt a gazdasági olló, emiatt a minőség a tőke körül koncentrálódik (értsd: a topcsapatok folyamatosan felvásárolják a piac legjobbjait), a világ leginnovatívabb edzői pedig a legjobb játékosokkal dolgozva olyan mértékű kontroll alatt tartják a mérkőzések alakulását, ami – egészen a BL-sorozat végjátékáig, ahol már nagyjából egyenlő súlycsoportban lévő szupercsapatok küzdenek egymás ellen – szinte élvezhetetlenül egyoldalúvá teszik a mérkőzéseket.
Ehhez képest brutális kontrasztot jelentenek a válogatott futball minőségében gyengébb, de kiismerhetetlenségükben és véletlenszerűségükben sokkal vonzóbb meccsképei.
A szurkolók ráadásul azt is érzik, hogy miközben a legnagyobb, legerősebb klubok között ma már szinte csak nagyítóval lehet kulturális és identitáskülönbségeket fölfedezni, addig a nemzeti csapatok között ez szinte magától értetődik.
Vegyük például az előző Európa-bajnokság legnagyobb meglepetését szállító, elődöntőig jutó dán csapat példáját: a filozófus végzettségű Kasper Hjulmand szövetségi kapitány lendületes, kreatív, sokoldalú focit játszó válogatottja kiválóan reflektált az inkluzív, heterogén dán társadalom képére, és meggyőzően reprezentálta az ország tudásba, innovációba, a verseny szentségébe vetett hitét.
De említhetnénk azt a magyar válogatottat is, amely egy pragmatikus, a védekezést, a biztonságot, a közösségi erőfeszítést mindennél fontosabbnak tartó olasz edző, Marco Rossi vezetésével helyre tudta rakni az ország futballközvéleményének évtizedek óta kibillent, sokszor toxikus önképét.
Marco Rossi, a magyar válogatott szövetségi kapitánya márciusban, a törökök elleni felkészülési mérkőzésen. Fotó: Hirling Bálint/Forbes
A válogatott futball kiegyensúlyozottságát jól mutatja, hogy a két legutóbbi nagy torna (a 2021-es Eb, és a 2022-es világbajnokság) összesen 30 egyenes kieséses párharcának csaknem harmada (9) dőlt el tizenegyes-párbajban, közte mind a két fináléval (Olaszország-Anglia, illetve Argentína-Franciaország), miközben korábban erre összesen két példa akadt (1976-os Eb, ill. 1994-es vb) a futball történetében.
A legutóbbi, katari rendezésű világbajnokság ráadásul rekordot is döntött: ezt megelőzően még soha, egyetlen nagy válogatott tornán sem fordult elő, hogy négynél több mérkőzés torkollott volna büntető-párbajba, ezen a vb-n viszont öt ilyen meccs is akadt.
Tizenegyes-párbajok a 2022-ben rendezett világbajnokságon
| Mérkőzés: | Torna szakasza: | Végeredmény: | Továbbjutó |
| Horvátország-Japán | nyolcaddöntő | 1-1 | Horvátország (büntetők után: 3-1) |
| Marokkó-Spanyolország | nyolcaddöntő | 0-0 | Marokkó (3-0) |
| Horvátország-Brazília | negyeddöntő | 1-1 | Horvátország (4-2) |
| Argentína-Hollandia | negyeddöntő | 2-2 | Argentína (4-3) |
| Argentína-Franciaország | döntő | 3-3 | Argentína (4-2) |
Melyik nagy válogatott tornán hány tizenegyes-párbaj volt korábban
1976 (Eb): 1
1980 (Eb): 1
1982 (vb): 1
1984 (Eb): 1
1986 (vb): 3
1988 (Eb): 0
1990 (vb): 4
1992 (Eb): 1
1994 (vb): 3
1996 (Eb): 4
1998 (vb): 3
2000 (Eb): 1
2002 (vb): 2
2004 (Eb): 2
2006 (vb): 4
2008 (Eb): 2
2010 (vb): 2
2012 (Eb): 2
2014 (vb): 4
2016 (Eb): 3
2018 (vb): 4
2020 (Eb): 4
2022 (vb): 5
Európai éhezők viadala
A tizenegyes-párbajok száma persze természetesen nem független az egyes tornákon résztvevő csapatok számától (az Eb-k kezdetben négy, 1984-től nyolc, 1996-tól tizenhat, 2016-tól pedig huszonnégy csapat részvételével zajlanak), de a tendenciát nem lehet nem észrevenni. Az európai mezőny sűrűsödése különösen akkor szembetűnő, ha megvizsgáljuk, mely válogatottak értek el a legjobb négy közé az utóbbi nyolc év nagy válogatott tornáin.
A 2022-es katari világbajnokságon ugyan csupán két európai válogatott jutott el az elődöntőig (Franciaország, Horvátország), de az azt megelőző, 2018-as tornán a kontinens teljesen kisajátította magának a végjátékot: az akkor is érmekért csatázó francia-horvát kettős mellett Anglia és Belgium került a legjobb négy közé.
A 2021-es Eb-n ezek közül a válogatottak közül csak az angol került elődöntőbe, melléjük akkor a dán, az olasz és a spanyol válogatott csatlakozott, 2016-ban pedig a végső győztes Portugália mellett Franciaország, Németország és Wales(!) alkotta az elődöntős mezőnyt.
Mindez azt jelenti, hogy az utóbbi négy nagy válogatott torna végjátékában az Európának jutó 14 helyen összesen tíz(!) különböző válogatott osztozott, egynél többször pedig csak a franciák (2016, 2018, 2022), valamint az angolok (2018, 2021) és a horvátok (2018, 2022) jutottak négy közé.
Európai válogatottak a világbajnokságok végjátékában
| Torna | Helyszín | Európai elődöntős csapatok | Végső győztes |
| 2010 | Dél-Afrika | 2 (Hollandia, Spanyolország) | Spanyolország |
| 2014 | Brazília | 2 (Hollandia, Németország) | Németország |
| 2018 | Oroszország | 4 (Franciaország, Horvátország, Anglia, Belgium) | Franciaország |
| 2022 | Katar | 2 (Franciaország, Horvátország) | Argentína |
Egyfelől adott tehát egy egyre fojtogatóbb európai dominancia a válogatott futballban (2002 óta egyetlen kivétellel az összes vb-t európai csapat nyerte), másfelől ott van az a tény is, hogy az európai mezőny egyre sűrűbb. A két tendencia ráadásul éppen egy olyan korban találkozik egymással, amikor a világfutballban egyre csak szűkül az európai kontinensnek jutó tér.
Elég, ha megnézzük, hol szokás mostanság világbajnokságokat rendezni: a 2006 és 2030 között rendezett, vagy rendezendő világbajnokságok közül mindössze egyetlen jut majd Európának, és az is abban az Oroszországban, amely kulturálisan-történelmileg éppen csak csípi a földrész szélét.
Összehasonlításképp: ezt megelőzően 1998 előtt tizenhat világbajnokságból kilencet Európa rendezett, és mindmáig igaz, hogy a kontinensen tartott összes vb-t európai csapat nyerte. A közelmúlt ráadásul arra is rávilágít, hogy az Európában rendezett világbajnokságokat totálisan dominálják a „hazai” csapatok: az 1998-as franciaországi vb-n három (Franciaország, Hollandia, Horvátország), a 2006-os németországi tornán négy (Németország, Olaszország, Franciaország, Portugália), 2018-ban Oroszországban pedig szintén négy európai válogatott alkotta az elődöntő mezőnyét.
Még érdekesebb a helyzet, ha azt vizsgáljuk meg, arányaiban hány csapatot delegálhat Európa a világbajnokságokra. Az 1990-es olaszországi torna idején még a huszonnégy csapatos mezőny 58 százaléka volt európai, ám 2022-re ez a hányad 40 százalékosra olvadt: hiába nőtt a világbajnokság résztvevőinek összlétszáma, Európa tizenhárom csapatos kvótája nem változott.
A következő, 2026-os világbajnokság 48 csapatában ennek megfelelően már mindössze egyharmados lesz az európai válogatottak aránya. Mindez nem kultúrsoviniszta szempontból fontos, hanem azért, hogy rávilágítsunk:
miközben az európai futball abszolút értékén történelmi magasságokban jár, és a mezőny is sűrűbb, mint bármikor korábban, a rendelkezésre álló tér szűkülése soha nem látott erősségű versenyt indukál a kontinens válogatottjai között.
Ennek a versenynek az ünnepe az Európa-bajnokság, amely a maga huszonnégy csapatos létszámával és egyedi lebonyolítási szisztémájával ráadásul a látványos, közönségszórakoztató játéknak is kedvez. A csoportkörben például simán megéri kockáztatni, hiszen két gyors vereség sem jelent föltétlenül azonnali kiesést – szemben a vb-vel, ahol már a csoportszakaszra is jellemző az óvatos, kockázatminimalizáló játék.
Fotó: Hirling Bálint/Forbes
Hogy mást ne mondjunk, a 2022-es katari világbajnokság 48 csoportmeccse közül írd és mondd 24 – azaz a mérkőzések fele – állt gólnélküli döntetlenre félidőben. Ehhez képest a legutóbbi Eb meccsenkénti gólátlaga 2,78-ig kúszott fel, ami negyedszázados rekord a nagy válogatott tornák történetében, és a valaha volt legmagasabb a kontinensbajnokságon.
Hogy ezek alapján mire számíthatunk a 2024-es, németországi Eb-n? Kiélezett meccsekre, viszonylag sok gólra
– ennek kedveznek egyébként a klubfoci trendjei is, a Premier League-ben például emberemlékezet óta először kúszott 3,0 fölé az átlagos gól/meccs adat –, hosszabbításokra és büntetőpárbajokra, meglepetésekre és sikersztorikra, egyedi játékfelfogást alkalmazó csapatokra, és természetesen fanatikus, őrült szurkolókra, akik lubickolnak majd abban a kiszámíthatatlanságban és véletlenszerűségben, amelyet ma már lényegében csak a válogatott tornák alkalmával kaphatnak meg a futballtól.
Kele János közgazdász, a 24.hu futballszakírója
Borítókép: Hirling Bálint/Forbes
Megjelent a Szobo bookazine, benne exkluzív interjúkkal, rengeteg elemzéssel, fotóval, illusztációval. És még: a Szoboszlai-műhely titka, így alakult át a Liverpool játéka, min múlik egy sportoló márkaértéke, a válogatott útja a világranglista hatvanötödik helyéről a tizennyolcadikra, és vajon lesz-e új Szoboszlaink? Keresd az újságárusoknál!
