A Richard Mille a svájci óraipar legnagyszerűbb története az elmúlt huszonöt évből, és egyben a legnagyobb rejtélye is. Hogyan sikerült kevesebb, mint 25 év alatt az ismeretlenségből felérni a csúcsra?
2001 előtt Richard Mille a francia ékszeriparon kívül gyakorlatilag ismeretlen volt, ma pedig a nevét viselő márka a ultra-luxusórák legnagyobb mestere. A Morgan Stanley becslése szerint a svájci óramárkák közül a Richard Mille bonyolította a hatodik legnagyobb forgalmat tavaly (1,5 milliárd dollár), olyan márkákat megelőzve, mint a TAG Heuer, az IWC, a Breitling vagy a Vacheron Constantin.
Óragyártó | Éves forgalom (2023, millió CHF) |
Rolex
| 10100 |
Cartier
| 3100 |
Omega
| 2600 |
Audemars Piguet
| 2350 |
Patek Philippe
| 2050 |
Richard Mille
| 1540 |
Longines
| 1110 |
Vacheron Constantin
| 1098 |
Breitling
| 870 |
Tissot | 825 |
Forrás: Morgan Stanley, Forbes-gyűjtés
Százéves hagyományokkal rendelkező, tradicionális márkákat utasítottak maguk mögé, miközben évente alig 5-6 ezer órát gyártanak. Viszonyításképpen ez tizede sincs a pénzügyi listán egy hellyel előtte található Patek Philippe-nek, és egészen eltörpül a Rolex 1,2 millió körüli éves darabszáma mellett.
Az indulásuk óta valamivel több mint 50 ezer órát adtak el összesen, ez egy jól futó luxusmárka, például az Audemars Piguet éves termelése. A Richard Mille egy kis cég, összesen 210 ember dolgozik a gyártáson, az órák összeszerelését 45 mester végzi, az értékesítéssel együtt körülbelül 500 embert alkalmaznak.
A cég alapítója, Richard Mille a hetvenes éveit tapossa, nem keresi a figyelmet, saját bevallása szerint száműzött minden stresszt az életéből, a cég vezetését pedig már elkezdte átadni a partnereinek és a gyerekeinek. Interjút ritkán ad, az idejét autóversenyeken, partikon és a franciaországi birtokán tölti. Vallja, a sikere szempontjából fontos volt az időzítés.
Akkor vágott bele, amikor az óragyártás unalmas volt és önmaga körül forgott. Az óraiparban lehúzott évei alatt úgy érezte, visszatartják attól, hogy valami igazán érdekeset készítsen, így a saját márkájával elrugaszkodott a szabályoktól, és azonnal a legmodernebb technológiák, anyagok és formatervek felé fordult. Az óragyártást összekötte az autóversenyzéssel, az űrrepülőkkel és a művészettel – egyedit akart, példaértékű műszaki paraméterekkel. Úgy tekintett az óragyártásra, mint egy egy Formula-1-es versenyautóra, aminél semmi nem lehet túl drága, ha a jobb a teljesítmény a cél.
Megtanultam, hogy minden probléma megoldható. Ha nem tudod megoldani a problémát, az egyszerűen azt jelenti, hogy rossz szögből nézed.”
– nyilatkozta egy interjúban Richard Mille a kezdeti évekről. A cég nehezen indult el, az innovációk lassan értek be, és mire megbízhatóan működött minden, már egy évet késtek az első modellel.
Az RM001 így 2001-ben mutatkozott be a Baselworld kiállításon, és egyből meglepte a szakmát. Már maga a prezentáció is szokatlan volt, a szokásos fehér selyemkesztyűs simogatás helyett a hüledező újságírók előtt földhöz vágták a fehérarany tokos órát, hogy bizonyítsák a strapabíróságát.
A szokatlan formát és az egyedi koncepciót azonban így is nehéz volt elfogadtatni, ez után még sokáig kellett győzködni a leendő ügyfeleket és a viszonteladókat, hogy az elképzelés igenis életképes, és van helye a piacon a magas műszaki színvonalon megépített, a luxusórák között is egészen elképesztően drágának számító alkotásainak.
Egy Richard Mille nagyjából 30 és 350 millió forint között mozog, típustól, funkcióktól és felhasznált anyagoktól, technológiáktól függően. Ahhoz, hogy ennyit el lehessen kérni egy óráért, valami nagyon különlegeset kell adni. Le kell nyűgözni a vásárlót, évszázadok óta ez a luxustermékek elsődleges feladata.
A Richard Mille egyik trükkje, hogy nem csak órát ad, hanem exkluzivitást, tagságot egy klubhoz, saját, zártkörű rendezvényekkel, ahol azokkal az emberekkel lehet időt tölteni, akik megengedhetik maguknak, hogy egy 200 milliós eszközről olvassák le az idő. Egy ilyen óra megvásárlása egy ígéret is egyben, hogy csak hozzád hasonló emberek engedhetik meg maguknak. A luxustermékek fő értéke a kommunikációs érték, szavak nélkül elmondja a státuszodat, hatalmadat, sikereidet.
2019-re a márka saját disztribúciós hálózatot épített, ahol nagyon figyelnek arra, hogy a butikból kilépő órák olyan emberekhez kerüljenek, akik meg is akarják azt tartani, nem azonnal továbbadni jelentős haszonnal (őket az órás szaknyelv flippereknek hívják, akik egy-egy várólistás modellhez hozzá jutva azonnal tovább értékesítik, a hivatalos bolti ár felett). Ennek megfelelően nincsenek akciók, kedvezmények: aki bemegy egy butikba, annak a teli árat kell fizetnie. Igaz, ezen a szinten a kedvezmény sem jelentene sokat, féláron ugyanúgy megfizethetetlen az átlagember számára.
Nehéz megmondani, hogy egy Richard Mille megéri-e az árcédulán szereplő összeget. Mindenki a saját nézőpontjából meg tudja ítélni, egy marketinges szerint például biztosan, hiszen így is sorban állnak minden egyes példányért. Ugyanakkor érdemes tudni, hogy a cég elképesztő, még a svájci óraipar szintjén is szokatlanul nagy haszonkulccsal dolgozik. Ez pedig érdekes helyzetekhez vezet, például 2016-ban kezdték az együttműködést a McLarennel, ami során ugyanannyiért adták az órát, mint a partnerük a szupersportautót, azaz körülbelül 180 000 euróért. Az árstratégiájuk egyébként indokolt, hiszen senki nem kínálja ugyanezt az élményt, minőséget, kivitelezést és anyagokat olcsóbban.
A tokok kidolgozása, az alkatrészek finiselése kifogástalan, a legbonyolultabb szerkezeteken sincs még nagyító alatt sem olyan részlet, amibe bele lehet kötni. A modern dizájnú órák között senki nem kínál ilyen mikroszkopikus szinten kidolgozott tökéletességet. A Greubel Forsey-t szokás velük együtt emlegetni, de hiába mozognak az áraik egy szinten, a két márkának nagyon más a stílusa, a filozófiája, a tradíciókhoz és az anyagokhoz való viszonya, a kettő összehasonlítása olyan, mint egy Rolls-Royce-é és egy Lamborghinié.
Ahhoz, hogy a Richard Mille fenn tudja tartani ezt a helyzetet, folyamatosan előre kell mozogniuk, nehogy beérjék őket az olcsóbb órákat kínáló márkák. A Greubel Forsey-val ellenben nem a dekorációs technikákkal és a kidolgozással próbálnak ellépni, hanem az anyaghasználattal. A Richard Mille készített először teljes egészében szintetikus zafírból készült, gondosan megmunkált óratokot. Az RM056 volt az első ilyen, és 1 millió dollár felett volt az ára, később ugyan más márkák is követték őket, például a Hublot vagy a Franck Müller, de ők már csak sokkal alacsonyabb áron tudták értékesíteni ezeket. A Richard Mille azért tudott mindenkinél többet elkérni, mert az elsők voltak, ugyanúgy, mint a különböző, rendkívül ellenálló kompozit tokokkal.
A Richard Mille identitásának a része, hogy nagyjából mindent máshogy csinálnak, mint a többi márka, és igaz ez a szponzorációs szerződéseikre is. Ragaszkodnak hozzá, hogy a támogatott sportolóik versenyzés közben is viseljék a termékeiket, ez pedig máig nem számít általánosnak. Felipe Massa 2004-ben elsőként csatlakozott a márkához, akkoriban is volt minden autóversenyzőnek órás partnere, de a szponzorórát csak a dobogó felé tartva csatolták fel a pilóta csuklójára.
Amikor 2010-ben fiatal golfozót kerestek, a három megkeresett jelölt közül egyedül Bubba Watson vállalta, hogy játék közben is viselni fogja az órát – a golfozást autodidakta módon elsajátító Wattsonnal 2011-ben megkötötték a szerződést, majd a következő évben megnyerte az US Masters-t, majd további 11 fontos címet gyűjtött be. A leghíresebb partnerük mégis a huszonkétszeres Grand Salm győztes Rafael Nadal, aki 2010 óta dolgozik együtt a céggel, és komoly megrökönyödést keltett azzal, hogy játék közben egy felesleges dolgot hord, ami akár akadályozhatja is.
A Richard Mille a sportolókat nem csak nagykövetnek használta, hanem bevonták őket a termékfejlesztésbe, a visszajelzéseik alapján könnyebb és kényelmesebb órákat gyártottak, illetve ezzel bizonyították az óráik strapabíróságát: amikor Felipe Massa a 2014-es Kanadai Nagydíjon érintőre vette Sergio Perez autóját, és kiszakadt első kerékkel, 27 G-s terhelést kapva belecsapódott a gumifalba, látszott a felvételen, hogy egy Richard Mille RM055 Bubba Wattsonnal a csuklóján mászik ki a rommá tört Williams FW36-ból. Azáltal, hogy a Richard Mille termékei ott vannak a döntő pillanatokban a pályán, szervesen összekapcsolódnak a sikerekkel és a drámákkal.
Érdekes az alapító és a cég viszonya a saját termékeikhez, nem tartottak meg egyetlen darabot sem a történetük első modelljéből, az RM001-ből, amivel az egész márka elindult. Akkoriban minden eladott darabból származó bevételre szükségük volt, nem engedhették meg maguknak, hogy bármit visszatartsanak, illetve a filozófiájuk szerint az ügyfél az első. Ez máig elkíséri őket, például nem tartanak vissza házon belül egyetlen darabot sem, mert az azt jelentené, hogy valahol a világon egy vevő az órájára vár. Hasonlóan nyilatkozott az alapító fia, a cég értékesítési igazgatójaként dolgozó Alexander Mille is, amikor megkérdezték, hogy milyen órát hord.
Nem hordok órát! Ennek nagyon egyszerű oka van, mégpedig az, hogy apám mindig azt mondta nekem, hogy ha Mille karórát akarok, akkor magamnak kell megvennem. De még nem tartunk ott, és különben is, az ügyfelek elsőbbséget élveznek, ha elérhető egy óra.”
A Richard Mille sikere tehát több lábon áll, az alapító személye, a jó időzítés, a kirekesztő exkluzivitás, a merész marketing és a műszaki tartalom együttesen rántotta fel a márkát az óraipar csúcsára, ráadásul rendkívül gyorsan. Huszonhárom év az óraiparban kis idő, a Rolex ennyi idő alatt a hirdetései betűtípusát sem cseréli le.
(Források: ablogtowatch.com, kronometer.hu, www.swissluxurymagazine.com, Hoodinkee, swisswatches-magazine.com)