Durica Katarina traumákról írta eddigi sikerkönyveit, és volt, hogy valamelyest maga is traumatizálódott. Azt mondja, azért képes ilyen őszintén írni drámai témákról, béranyaságról, nemi erőszakról és prostitúcióról, mert náluk otthon nincs dráma. Portré a Forbes Women különszámban, ajánló itt.
„Engem olvasóként sem hoznak lázba a lityifityi sztorik. Arról kell írni, aminek van súlya, tétje. Talán ha minél többen megismerik a valóságot, jobban megértik az áldozatokat, és tesznek a létező helyzet ellen, akkor lesz változás” – mondja Durica Katarina író, miért írta utóbbi három könyvét olyan súlyos témákról, mint a 90-es évek dunaszerdahelyi maffiauralma, a prostitúció és a béranyaság.
A Városi rókák című regényét például az ihlette, hogy állandóan olyan szövegekbe ütközött – és nemcsak a 19. századi francia irodalomban, hanem a kortársban is –, hogy amikor a férfi célkeresésben van, és bolyong a világban, mindig egy prostituáltba botlik, nála talál vígaszra. Ezekből az derült ki, hogy a prostihasználat a művészvilágban teljesen normális. Jött hát a gondolat, hogy megírja a sztorit az áldozatok szempontjából.
Ordítottam, hogy nem akarok hazamenni
A harmadik regényével lett igazán ismert író, és A rendes lányok csendben sírnak 2018 óta már tíz kiadást, összesen nagyjából harmincezres példányszámot megért, és három éve telt házzal játsszák a belőle készült színdarabot a Vígszínházban.
Ebben a regényben tipikus maffiasztorikat vonultat fel: autókba berántott lányokról, akiket aztán tömegesen megerőszakoltak, majd megöltek, eltűnt fiatalokról, akiknek a sorsára sosem derült fény, megzsarolt rendőrökről, megfélemlítésre súlyos védelmi pénzeket fizető vállalkozókról. Azt mondja, gyerekkorában nem teltek el úgy családi rendezvények, hogy ne jöttek volna elő a maffiatörténetek – néha már Robin Hood-sztoriba hajlón.
Épphogy csak néhány évvel volt fiatalabb akkoriban, mint azok a lányok, akiket rendszeresen összeszedtek, és csoportosan megerőszakoltak.
„Elsős gimnazista voltam, amikor ez történt, máig emlékszem a hírre. Meg korábbról van olyan emlékem is, hogy búcsú volt a faluszéli focipályán, a nagyszüleim megígérték, hogy kimegyünk, és beülhetek a körhintán a kacsába, erre megjelentek a bűnszervezet tagjai a nagy autóikkal, és mindenki nulla perc alatt szétszéledt. Én meg persze ordítottam, hogy nem akarok hazamenni.”
Amikor először elmondta a barátainak és felvidéki ismerőseinek, hogy a 90-es évek maffiauralmáról és áldozatairól szeretne írni, sokan azonnal rávágták, hogy ismernek valakit a zaklatások túlélői közül.
„De gondoltam, csak nem megyek oda, mint egy ócska kereskedelmi tévé realityriportere, hogy mindenki tud életed traumájáról a faluban, lécci, meséld el a kamerának” – mondja. Végül kitett egy Facebook-posztot, hogy mire készül, és hogy aki úgy érzi, szívesen mesélne azokról az időkről, keresse meg. Azonnal nagyon sokan írtak neki, és elkezdett találkozni a jelentkezőkkel. Volt, aki sokat mesélt, más csak pár mondatot, és olyan is akadt, aki az utolsó pillanatban lemondta.
Arról, hogyan kutatott Katarina a könyveihez, miért alapított kiadót, illetve hogyan teszteli új könyve fejezeteit, a Forbes Women különszámunkban olvashatsz.
