Nem létezik tökéletes ember, és nem is tökéletességre kell törekedni – állítja L. Stipkovits Erika. A klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a Személyiségfejlesztő Akadémia alapító-igazgatója nem misztifikálja túl: az őszinteségig és a kommunikációig szűkíti az önismereti munka magját, a személyiségfejlesztésben pedig korántsem csak az egyéni boldogságpillanatokhoz vezető utat, hanem közösségi és társadalmi felelősséget is lát. Legújabb, immár kilencedik könyve, a Még közelebb önmagunkhoz a krízisek megéléséhez, és az ezek révén lehetővé váló, mély önismereti utazáshoz kínál – ha úgy tetszik – kitaposott ösvényeket. Interjú.
Forbes.hu: Milyen állapotban vannak a kapcsolataink?
L. Stipkovits Erika: Össztársadalmi szinten nem tudom vagy inkább nem szeretném megítélni, de egy biztos: a legfontosabb dolog az életünkben a kapcsolat, a kapcsolódás másokhoz. Nem véletlenül igyekszem – elsősorban a családi – kapcsolatokról írni a könyveimet, és megosztani a terapeutaként szerzett tapasztalataimat. Például arról, hogy miközben egy pszichoterápiás folyamat során mindenféle módszereket tanulunk, igazából a kapcsolat az, ami gyógyít. Igaz ez a pszichoterápiás munkában, az élet egyéb területein meg aztán különösen. Éppen ezért az alapvetően individuálisnak tekintett önfejlesztést, önismereti munkát is kapcsolódási gyakorlatként, kapcsolatépítésként fogom fel. Közhely persze, hogy a legfontosabb kapcsolatot az életünkben önmagunkkal ápoljuk, de látni kell, hogy az emberi kapcsolataink, illetve az ezekben a kontaktusokban szerzett tapasztalatok alapjaiban határozzák meg azt is, ahogyan önmagunkat tudjuk érezni, értelmezni, érteni, kifejezni és fejleszteni, vagy még inkább gyógyítani.
Manapság mégis sokat beszélünk arról, hogy a kapcsolatok válságának korát éljük – elidegenedés, bezárkózás, a családi és munkahelyi kötődések gyengülése, mind-mind sokat emlegetett társadalmi problémák.
A fogyasztói társadalom alapeleme az „én vagyok”, ez a működési modell az egó felé hajtja a gondolkodásunkat. Az egyéni igények megélése és kielégítése felé, és így a vágykeltés irányába, nyilván a fogyasztás fokozása érdekében. De meggyőződésem, hogy bármilyen élethelyzetről legyen szó, a legnagyobb érték az, hogyan tudunk együttműködni egymással. És amikor örökké a boldogságot keressük – mert minden ember boldog akar lenni, s ez rendben is van –, a legtöbb terápiás folyamat végül mégis arra jut, hogy a kapcsolatok adják meg ezt az érzést.
De ha a boldogságot nem a kapcsolat, hanem a siker fogalmán keresztül igyekszünk értelmezni, akkor is azt látjuk, hogy az együttműködés mondjuk egy munkahelyen vagy üzleti partnerek között, a közös alkotás, a közös teremtés hozza meg a siker élményét. Ugyanezt tapasztalhatjuk az egyéni traumafeldolgozásban vagy az önismereti munkában is: az együttműködés akár a terapeuta és a kliense, akár a kliens és a hozzá közelállók között, a megértés, megértetés, az önkifejezés és az önazonosság megélése az, ami a vágyott sikert vagy boldogságot elhozza. Persze csak egy időre, mert a változás állandó. A családi, társas, vagy más kapcsolatok ápolása és egyensúlyba hozása az előbbre lépés alapfeltételét jelenti tehát, hiszen ezen keresztül magunkhoz is jobban, őszintébben, elfogadóbban kapcsolódunk.
A tudatos személyiségfejlesztés mélyebb önismeretet, reális önreflexiókat, empatikusabb működésmódot tehet lehetővé – állítja L. Stipkovits Erika – Fotó: Sebestyén László / Forbes
De akkor ez egyfajta – ha nem is ördögi – kör. Több könyvedben is írsz arról, hogy az önismereti munka alapja a saját magadhoz való kapcsolódás minőségének megteremtése, mert ez fogja meghatározni a külvilággal való kapcsolatodat is.
Így van. És a terápiás tapasztalataim azt mutatják, hogy a kettő összefüggése szinte minden esetben kézzel is fogható. Sok ember fordult hozzám például azzal, hogy megfelelési kényszerrel, a külső elvárások szerint – főleg, ha így nevelték, mert mondjuk egy idomár vagy borostyán szülője volt – tekint az önmagával való kapcsolatra. Nem pedig a saját megelégedése, vágyai és a számára kiegyensúlyozott működés határozza meg az énképét. Sokan megfogalmazni sem tudják az egyéni szükségleteiket. Azaz amikor önmagáról, a céljairól gondolkodik, nincs saját válasza arra, hogyan szeretne élni. Nem ismeri a saját térképét, ami a döntéseit és az emberi kapcsolatait meghatározza.
Mindenkinek létezik belső térképe, ami nem más, mint az életutunk. A képesség e térkép olvasására az önismeret: hogy ki is vagyok valójában, mik a vágyaim, mi a célom, mit is szeretnék igazán. És akkor is eljutok valahová, ha nem tudom olvasni a térképemet. Ám ilyenkor csak megyek, tévutakra tévedek, majd új utat választok, és előfordulhat, hogy a hosszú, küzdelmes vándorlás után ugyanoda lyukadok ki, ahol korábban eltévedtem… S kóborolva, elégedetlenül élem le az életem, mert a belsőm sokszor ellentétben áll a mások által meghatározott, külső elvárásokkal. Ha pedig ilyen ütközés van, akkor aligha meglepő, hogy az önértékelés problémás.
Legújabb könyved alcíme is az, hogy a kiút befelé vezet. De a gyakorlatban mit jelent ez?
Azt, hogy megtanuljuk-e ezt a térképet olvasni. Elakadásainkban, szorongásainkban, és sokszor a mindennapi kommunikációnkban, sőt, fájdalmas fizikai állapotunkban is azzal szembesülhetünk, hogy nem tudjuk, a saját térképünk milyen úton, merre vezet. Rengeteg embernek gondot jelent megélni az érzéseit, megfogalmazni még inkább. Ez általában arra vezethető vissza, hogy azt sem fogalmaztuk meg, mit gondolunk magunkról.
Felszabadító folyamat megtalálni a magunkról alkotott elképzelésünkre a megfelelő szavakat, és kimondani azokat őszintén és bátran.
Sokszor még akkor is felszabadító előrelépés ez, ha közben kiderül, hogy butának, tehetségtelennek, azaz elégtelennek értékeljük magunkat. Ebből a felismerésből ugyanis tovább lehet lépni, és tenni a változásért. Meglepő módon az alacsony önértékeléssel sokszor nagyon hasonlatos az is, amikor valaki toxikus pozitivitás mögé rejti az érzelmeit. Ez mostanában gyakran előfordul, nevezhetjük amerikanizálódásnak is, holott ez a tünet, azaz a túlzott, irracionális pozitivitás is az önmagunkkal – és a külvilággal – való őszintétlenség jele. A személyiségünk térképének olvasása a kiút sok életúti elakadásból, de ehhez az első lépés befelé vezet, pótcselekvések helyett a fájdalom megélését és az őszinteséget feltételezi.
Névjegy
L. Stipkovits Erika a Személyiségfejlesztő Akadémia alapító-igazgatója, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, integratív hipnoterapeuta. A pszichés- és személyiségzavarok, családi, párkapcsolati és életvezetési problémák feltárásában és kezelésében is több évtizedes tapasztalattal rendelkező, országosan elismert szakértő. Az Integratív Pszichoterápiás Egyesület elnökségi tagja, a Magyar Orvosi Kamara és a Magyar Pszichológiai Társaság tagja, a Személyiségfejlesztők Országos Egyesületének elnöke.
Akinek rendkívül negatív, vagy éppen a külvilág elvárásainak megfelelni igyekvő képe van magáról, az vélhetően gyermekkorától ebben él. Hogyan lehet ezen változtatni?
A változás kulcsa, ismétlem, az önmagammal és a kapcsolataimban való szembenézés, a megélt őszinteség. Annak mélyebb vizsgálata, megfogalmazása és kimondása, hogy például milyen személyiségrészeim vannak, és én ezeket milyennek látom, milyennek szeretném látni. Tehát az egyes szerepekben hogyan szeretnék és tudok működni, vannak-e olyan – most még érthetetlen – érzelmi, fizikai és kommunikációs reakciók az életemben, amelyeket a kapcsolataimban akár visszatérően megélek.
Vegyünk például egy borostyán szülő mellett felnőtt személyiséget. Nem kell ahhoz bántalmazottnak, vagy traumatizáltnak lenni; a szülői szeretet és jószándékú túlféltés, vagy az önállóságot felszámoló gondoskodási törekvések nyomán is kialakulhat önértékelési zavar. Az ilyen szülői viselkedésnek ugyanis az az üzenete, hogy te egyedül nem vagy képes boldogulni, és hogy a világ veszélyes. De ez a szülő térképe – miközben ő tudattalanul, a legjobb szándékkal a saját magányosságát kompenzálja –, nem a sajátunk. És amikor felnőtt életünkben elakadással találkozunk, azért kell az idevágó, gyakran apróságnak tűnő reakcióinkat is megfigyelni és elemezni, hogy ezekből a térképet a jövőben olvasni, és tudatosan formálni tudjuk.
L. Stipkovits Erika szerint a szégyenérzet a legerősebb, a személyiséget és a személyiségfejlődést fenyegető méreg – Fotó: Sebestyén László / Forbes
Mi az, ami leginkább akadályozhat minket az önmagunkkal kapcsolatos felismerésekben, és ezek őszinte megfogalmazásában?
Sokszor a legalapvetőbb szükségletek megfogalmazását is akadályozzák a múlt élményei, a szocializációnk tapasztalatai, és az ezekből fakadó vagy transzgenerációs félelemeink. A szégyenérzetet emelném ki mégis, ami a leggyakrabban és a legerősebben akadályozza az önismereti munkát.
A szégyen a legerősebb méreg, hiszen hallgatásra, őszintétlenségre kötelez – önmagammal és a világgal egyaránt –, pedig a kimondatlanság akadályozza a továbblépést, a tetteket, kapcsolódásokat.
Ennek súlyos pszichés kockázata van, és sokszor a szégyenérzet, azaz a „nem vagyok elég, vagy elég jó” már magzati korból fakad. Vagy végighúzódik a családtörténeten a sok titok, a „mit szólnak, mit mondanak” pusztító félelme. Azaz nagyon nehéz egyáltalán megfogalmazni, felismerni is a szégyenérzetet. Ez az érzés alapjaiban határozza meg, hogy valaki a saját szükségleteit egyáltalán felismeri-e, vagy a saját érzéseivel, vágyaival és reakcióival elfogadó viszonyba kerül-e, és ezeket ki meri-e mondani, kommunikálni. De nincs reménytelen helyzet. Az önismeret egy élethosszig tartó fejlődési út, nem tudunk érte bemenni a boltba, mint egy kiló kenyérért, aztán hazavinni, hogy tessék, készen vagyok.
Pláne, hogy folyamatosan vannak új találkozásaink, új kapcsolataink, tehát bármilyen szituáció okozhat akár új kihívást is.
Pontosan, nincs olyan pillanata az emberi életnek, ami ez alól felmentést adna. És a legnagyobb önismeret az önreflexió birtoklása, amikor elkezdem mélyebben bányászni az érzéseimet, torzított gondolataimat, és akár a testi megéléseimet is az újabb és újabb élethelyzetekben. Meggyőződésem, hogy ezek tudatosításával lehet előbbre lépni a kapcsolatainkban, és például erre érdemes fókuszálni egy munkahelyi közösségben is. Felismerni, értékelni és kommunikálni, azaz megbeszélni az egyes szituációk keltette érzéseket, reakciókat ahelyett, hogy csak a másikat (vagy önmagunkat) hibáztatnánk. Ez a közösségi önismeret, azaz egymás mélyebb megértése ugyanis jobb együttműködéshez vezet, és természetesen az egyént is segíti az önreflexióban.
Nem állítom persze, hogy bármely érzésünket azonnal képesek vagyunk megfogalmazni, hiszen számos érzelmünk fakadhat valóban olyan magzati, vagy kisgyermekkorban szerzett tapasztalatokból, amelyekről nincsenek emlékeink sem, vagy azok legfeljebb álmokban sejlenek fel. Ugyanakkor az egyes szituációk, reakciók empatikus megfigyelése mégis közelebb visz ahhoz, hogy elfogadjam a bennem akár csak rejtve dúló érzelmeket. Az elfogadás kulcsa lehet tehát az őszinteség, az őszinte szembenézés, és a kimondás. És akár annak kimondása is, hogy valamiben kudarcot vallottunk, vagy valamiben nem vagyunk jók. Nem létezik tökéletes ember, még ha sokan ezt is képzelik magukról. Nem tökéletességre kell törekedni, hanem megértésre és elfogadásra. Nem szabad elfelejteni – és ez egyéni, közösségi, sőt, ha úgy tetszik társadalmi értelemben is igaz: az egyensúlyban a tökéletesség és a tökéletlenség is jelen van. A tudatos személyiségfejlesztés mélyebb önismeretet, reális önreflexiókat, empatikusabb működésmódot tehet lehetővé, amennyiben az érzelmi és testi tüneteinket nem pusztán az életünket akadályozó tényezőknek látjuk, hanem – akár megfelelő szakmai támogatással – figyelni tudunk arra is, hogyan, miből alakulhattak ki, s a nehézségek ellenére milyen felismeréseket hoznak számunkra.
Milyen hatással volt például a covid az önismeretünkre?
Rövid volt ez az idő ahhoz, hogy megfelelően befelé forduljunk. Igaz lehet az a régi bölcsesség, hogy hét tél, hét nyár fordít. Ha a covid még eltartott volna öt évig, akkor azt a rengeteg félelmet, amit a járvány és a válság előhozott akár a kapcsolatainkban, akár egzisztenciálisan, lett volna időnk megdolgozni magunkban. De kevés volt a bezártságban töltött idő ahhoz, hogy átalakuljunk, és hogy ezeket a szorongásokat mélyebb értékelés alá vessük. Megéltük rövid ideig a találkozások hiányát, és amikor benne voltunk ebben, még azt hittem, hogy az értékrendünk kapcsolatorientáltabbá válik ezzel.
A hiány ugyanis mozgatórugó; ahogyan a gazdaságban, úgy a lélekben is.
Azt tapasztalom azonban, hogy a járványügyi és egzisztenciális félelem, illetve a gyors visszatérés a korábbi életvitelünkhöz ezt a kapcsolati felértékelődést gyorsan elfeledtette. Sőt, a félelemérzések erősödése, a Covid stressz szindróma tartósan velünk van, hiszen még ma is naponta érkeznek a hírek arról, hogy milyen nehéz bizonyos korosztályoknak a visszatérés például a munkahelyekre, vagy hogy a kommunikáció milyen jelentős mértékben terelődött át az új és újabb technológiai csatornákra…
„Az emberi élet krízisek és az azokra adott válaszaink sorozata, a boldogság érzése nem egy végcél: sosem lesz minden rendben” – Fotó: Sebestyén László / Forbes
Ez utóbbi rizikót jelent a pszichés fejlődésünkre?
Egyértelműen, az előnyei (azaz hogy gyors, időtakarékos) ellenére is. Elég csak arra gondolni, hogy miközben Magyarországon is megnövekedett a pszichoterápiás igény az utóbbi években, milyen sokszor terelődik maga a pszichológiai munka is az online térbe. Meggyőződésem, hogy nem lehet olyan mély kapcsolódást, olyan érzelmi közelséget létrehozni a virtuális terápián – vagy akár az online meetingeken –, mint személyes beszélgetések során. Hiszem, hogy ez sokszor gátja a valódi őszinteségnek magunkkal és a külvilággal, azaz lassítja az önismereti törekvéseinket. Ne feledjük el, hogy az emberi kommunikációnak a legkisebb része a kimondott szó, a metakommunikációs eszköztárunk – ami a kommunikáció 80 százalékát képezi – jóval kifinomultabb. A mimika, a hangszín, a hangerő, a gesztusok, az érzelmi energiák nagyban segítenek bennünket a másik megértésében. Áldoznunk kell a személyes emberi kapcsolatokra: időt, energiát, személyes jelenlétet – mert ez visz minket fizikai és pszichés értelemben egymáshoz és önmagunkhoz is közelebb.
Ugyanakkor a Covid óta a szorongásainkat újabb és újabb válságok erősítik.
Igen, és ez így lesz a jövőben is. Mert ez a természet rendje. Nem lehet és nem is kell teljesen felszámolni a félelemeket, legyenek azok egyéniek vagy társadalmiak, egzisztenciálisak vagy érzelmiek.
Az emberi élet krízisek és az azokra adott válaszaink sorozata, a boldogság érzése nem egy végcél, amikor hátradőlhetünk: sosem lesz minden rendben. De minden biológiai mérföldkövünk (születés, fejlődés, iskolába kerülés, vizsgák, érvényesülés, szülővé válás, stb.) vagy lelki és társadalmi krízisünk lehetőség is egyben. Lehetőség a fejlődésre.
Az ember természetéhez tartozik a biztonságra törekvés, a magyarokra különösen igaz ez. De azt is látni kell, hogy a veszély, a félelem, a bizonytalanság sokszor ösztönző erő. Tehát, ha van valamilyen nyomás rajtam, akkor jobban tudok fejlődni, mert akkor szembe kell nézni vele, és ehhez befele kell fordulnom, hogy odabent megtaláljam a megoldásaim. Tehát a nehézségekből a kiút tényleg befelé vezet, mert a felismerés, és a megoldásra való belső erőforrás-csoportosítás a túlélés garanciája. Ezek a kihívások hozzásegítenek ahhoz, hogy azt a belső érzékelő és értékelő munkát elvégezzem, amit önismeretnek nevezünk. Azt, hogy tudatos vagyok, hogy felismerem a reakcióim és az érzelmi válaszaim bizonyos helyzetekre, és azt, hogy megtanulom ezt mélyen megélni, megfelelően és hatékonyan kommunikálni is a külvilág felé, a kapcsolataimban.
Ilyen értelemben annak, aki az önfejlesztés útját választja, azt is tudnia kell, hogy az nem egy bizonyítvánnyal lezárható iskolai képzést jelent?
Sosem fejezzük be. Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy elég volt-e egyszer fogat mosni. A fogmosást sem fejezzük be. Minden nap szükségünk van rá, van, akinek kétszer, és van, aki inkább háromszor csinálja. Az önmagunkon való munka, a tudatosság, avagy az önfejlesztés élethosszig tart – akár szándékosan gyakoroljuk, akár nem. Nyilván a terápiák időhatárosak, és én pszichoterapeutaként sem vagyok a híve annak, hogy a terápiától függővé tegyünk valakit. Időszakokra, kihívásokra, kompetenciafejlesztésre, avagy fejlődési feladatokra szerződünk egymással egy ilyen folyamatban. Közben azonban minden napunk hoz értékelendő, vagy akár megküzdendő helyzeteket, az önfejlesztés és a fejlődés tehát tényleg soha nem áll meg. Az igazi siker egy kísérő, segítő szakember számára az, ha a klienssel közösen megtalálják a módszereket, amelyek hatékony megküzdési stratégiaként aztán önállóan is alkalmazhatóak, és könnyítik az emberi kapcsolódásait.
Többször írtál arról is, hogy az önismereti munka nemcsak önmagunkkal szembeni felelősség. Mit jelent ez?
Éppen azt, hogy ha az önismereti fejlődésünk hozzásegít az emberi kapcsolódásokhoz, annak közösségi, sőt, akár társadalmi eredménye is van. Gondoljunk csak egy párkapcsolatra, a családalapításra, vagy akár egy munkahelyi közösségre; az önismeretünk erősítése egyéni felelősségünk, de a mikro- és makroközösségünk javára is válik. És azért is nagyon nagy a felelősségünk, mert a következő generáció leginkább a mi mintáinkat veszi át. Méghozzá két módon: vagy úgy, hogy azonosul a mintákkal, vagy ellenazonosul ezekkel.
Nem elképzelhető az, hogy érzelmileg intelligens, edukált, kiegyensúlyozott, tudatos vagy akár sikeres gyereket neveljünk akkor, ha a saját személyiségünk kihívásait nem dolgozzuk meg.
Ebben a szülőnek, és persze az oktatási rendszernek is jelentős felelőssége van. Éppen azért hoztuk létre közel 10 éve a Személyiségfejlesztő Akadémiát, hogy létezzen Magyarországon a diplomásoknak olyan képzés, amely a személyiség, az érzelmi intelligencia fejlesztését célozza. Ez egy államilag akkreditált képzés, és a hallgatóinkkal iskolákba is járunk szakmai gyakorlatra. Mert meggyőződésem, hogy társadalmi változást sok kérdésben akkor tudunk elérni, ha kicsi gyerekkortól elkezdjük az érzelmi intelligencia fejlesztését. A gyerek ugyanis kifejezetten fogékony például arra, hogy akár a családban, akár a közösségében ki tudja fejezni az érzelmeit. Hogy őszintén megnyilvánulhasson arról, ha valami bántja, ha valami fáj neki, vagy akár azt is meg tudja fogalmazni, hogy mire vágyik, mi a célja. Felelősségünk, hogy ezekért képes legyen tenni is. Hogy ne csak kérdései, hanem egyéni válaszai is legyenek. Azaz, hogy ő már egészen pici korában, folyamatosan fejlessze az önismeretét, érzelmi kompetenciáit. Meg kell erre tanítanunk a gyerekeinket és az unokáinkat ahhoz, hogy majd – például egy munkahelyen és a családban – jobb emberi kapcsolódások, jobb együttműködések, és így kiegyensúlyozottabb felnőttek legyenek.
