Folyamatosan nőnek a magánegészségügyben elköltött összegek, ma már minden harmadik magyar részben vagy egészében magánrendelésekre jár. Ehhez képest az egészségügyi ellátáshoz kapcsolódó megtakarítási formák, mint az egészségpénztári befizetés vagy egészségbiztosítás nem követik ugyanezt a dinamikát. Miért?
Futás közben fájt a térdem. Az orthopéd szakorvosnál 25 ezer forint volt a vizsgálat díja, utána még legalább ennyi a CT. Annak függvényében, hogy mi a vizsgálat eredménye, vagy kapok egy névjegyet egy gyógymasszőrhöz – ez esetben megúsztam az egészet 50-60 ezer forintból –, vagy beutal a doki lökéshullám-terápiára, injekciós kúrára – kezelésenként 30-50 ezer forinttal számolhatok –, vagy műtenek – több százezer forint lesz a számla plusz a rehabilitáció. Hasonló példát lehet hozni szemészeti, allergiás vagy bármilyen belgyógyászati problémára a szívműtétig vagy a tüdőtranszplantációig bezárólag, mert azt még nem lehet magánba elintézni.
Átlag havi 29 ezret költünk magánegészségügyre – így lehet kevesebb
Ez senkinek sem újdonság – a lakosság harmada jár esetenként vagy rendszeresen magánrendelésekre. A legtöbben fogorvoshoz, és valljuk be, ezt más nem is soroljuk a magánegészségügyi ellátások körébe, annyira nyilvánvaló, hogy doktor X a mi fogorvosunk sok éve. Szintén kiemelkedők a különböző szűrővizsgálatok, majd a szakrendelések közül a szülész-nőgyógyászati kezelések igénybevétele, a bőrgyógyászat, szemészet.
A becslések szerint a lakosság átlagosan 348 ezer forintot költött tavaly magánszolgáltatásokra, két éve 290 ezret, vagyis az összeg dinamikusan növekszik.
A tavalyi számokat biztosan megnyomta az infláció, és nem lenne meglepő, ha az idei adatoknál is vaskos lenne a plusz, ettől függetlenül is az utóbbi években trendszerűen bővül a magánegészségügy.
Az évi 348 ezer forint, az havi 29 ezer forint – persze ezek a kiadások nem így, elporlasztva jelentkeznek, hanem nagyobb hullámokban. Ennyi pénzért, vagyis havi 29 ezer forintért simán köthetnénk egészségbiztosítási szerződést is, ami magában foglal – csomagtól függően –szűrést, vizsgálatot, összegbiztosítást vagy szolgáltatásbiztosítást. De ugyanezt az összeget havonta berakhatnánk egészségpénztárba is, amihez kapunk 20 százalék szja-kedvezményt is. A pénztárban felhalmozott pénzből pedig tudnánk fizetni a drágább kezeléseket, illetve kaphatnánk extra szolgáltatást, mondjuk kétágyas szobát tízágyas helyett.
Viszonylag gyorsan pénzünknél lennénk, a befizetett kis összegeket fel tudnánk használni, ha beüt a baj, és a kezelési számlán akkora összeg szerepel, ami válságba sodorhatja a családi büdzsét is.
Annyira egyértelmű az egész: kicsit gondolkodj előre, és akkor nem érnek kellemetlen meglepetések. Ehhez képest a lakosság töredéke cselekszik így.
Magánszemélyként az egészségbiztosítás ára sok minden tényezőtől függ, de általánosságban elmondható, hogy havi 15 ezer forinttól már egész komplex csomagok elérhetők (a vállalati egészségbiztosítási csomagok 8-10 ezer forinttól indulnak). Ezért cserébe ingyenes és ütemezett szűrővizsgálatok is járnak sok csomagban, az egészségmegőrzés, megelőzés ugyanis a biztosító és a biztosított közös érdeke.
4100 milliárd vs. 800 milliárd forint
2021-ben a teljes egészségügyi kiadás – állami kiadásokkal együtt – 4100 milliárd forint volt, a tavalyi adatokat még nem közölte a KSH. Ugyanezen évben mindösszesen 1000 milliárd forintot sorolt a statisztikai hivatal háztartási kiadáshoz, ennél kevesebb ment el azonban szűken vett magánegészségügyi szolgáltatásra, vagyis orvosra, kezelésre, szűrésre, miegymásra, hiszen ebben a költésben benne van a gyógyszerkiadás is például, ami független a magánegészségügytől. Ennek az összegnek azonban csak a töredéke származott pénztári megtakarításból vagy biztosításból: 2021-ben kevesebb, mint 50 milliárd forint. Tavaly is nagyságrendileg hasonló volt ez az összeg, miközben a Portfolio becslése szerint tavaly 800 milliárd forintot költött a lakosság szűken vett magánegészségügyre.
Összesen egymillió tagja van az egészségpénztáraknak, közülük azonban kevesebb, mint 370 ezren aktívak, azaz ennyien fizetnek tagdíjat az MNB adatai szerint – a többiek valamiért felhagytak ezzel. Az arány és a befizetett tagdíj összege emelkedik, de ez még elég messze van attól, amit trendfordulónak lehetne nevezni – vagyis hogy a lakosság elkezd tömegével tagdíjat fizetni. Tavaly 69 milliárd forint volt a befizetés, ennél valamivel kevesebb a költés, ami azt jelenti, hogy az aktív tagok egyértelműen rövid távon gondolkodnak: azért fizetik a tagdíjat, hogy a befizetéseiket az adókedvezménnyel együtt elköltsék. Ez mindig is így volt, az egészségpénztárakra nem volt jellemző a hosszú távú megtakarítás.
Ami változott, az a befizetők alanya. Korábban – úgy tíz éve – a munkaadók által adott természetbeni, majd béren kívüli juttatások egyik kedvelt formája volt a pénztári befizetés. Járt hozzá kedvezmény, megérte mindenkinek, ráadásul a tagokat magukat is öngondoskodásra sarkallta. A befizetések jelentős része a munkáltatótól származott. Aztán a béren kívüli juttatások adókedvezménye lassan elsorvadt, ma már ugyanannyi a terhe a pénztári befizetésnek, mint a bérnek. Akkor meg minek?
Ma a befizetéseknek csak 14 százaléka jön a munkaadótól, a többi az önkéntes befizetés.
Az egészség- és betegségbiztosítások körében se sokkal jobb a helyzet – előbbi szolgáltatásbiztosítás, utóbbi összegbiztosítás. Amikor megjelentek a piacon ezek a biztosítások, hirtelen nagyon népszerűek lettek, ezeket is lehetett adni juttatás gyanánt, de egyénileg is köthetők voltak. Az adókedvezmény eltűntével sok esetben megszűnt a motiváció, ugyanakkor valami előnye mégis volt a munkáltatói juttatásnak. A munkáltató ugyanis csoportos biztosítást köt, ami összességében nagyobb biztosítási csomagot jelent – a kockázatközösség miatt belefér a csomagba olyan is, ami az egyéni szerződésbe csak komolyabb felárral érhető el. Mára sokkal inkább ezek a csoportos szerződések jellemzőek, a MABISZ becslése szerint 400 ezer magánszemély állhat mögöttük.
Költünk az egészségre, de rosszul
Nem tudni, hogy ez a 400 és a 370 ezer aktív egészségpénztári tag között mekkora az átfedés, de valószínűleg szignifikáns. Ennek az az oka, hogy aki hajlandó az öngondoskodásra, az nagyobb valószínűséggel szeretne több lábon állni, illetve hajlandó többet áldozni a mindennapi kiadásai árán is a hosszabb távú céljaira. Vagyis biztosan nincs közel 800 ezer pénztártag és biztosított.
Mi lehet annak az oka, hogy irdatlan összegeket hagyunk a magánegészségügyben, mert fontos, hogy időben megkapjuk a megfelelő ellátást, de ezt mégsem kapcsoljuk össze más szolgáltatással, nem biztosítjuk be magunkat egy-egy váratlan kiadásra? Egzakt válasz nincs, csak valószínűsíteni lehet az okokat.
Az elmúlt évtizedek társadalompolitikája hol erősebben, hol gyengébben, de támogatta az öngondoskodást. Legyen szó nyugdíj-előtakarékosságról, egészségbiztosításról vagy bármi hasonlóról, a szabályozás rendre tartalmazott valamilyen ösztönzőt. Muszáj valamilyen mézesmadzagot elhúzni az ember orra előtt, hogy a pénzét inkább félretegye, ahelyett, hogy elköltené. Ilyen mézesmadzag volt az adókedvezmény, amelyet a magánszemély és a munkáltató is megkaphatott. Fontos tényező azonban, hogy az ilyen rendszerek sikeres működéséhez az is kell, hogy az emberek bízzanak benne és elhiggyék, hogy az fontos és hogy az működik.
Ez nem könnyű akkor, ha évtizedeken át az államszocializmusban arra szocializálódott a társadalom, hogy az állam (párt) mindent meg fog oldani helyettünk és nekünk. Nagyon lassan kezdett beszivárogni az öngondoskodás szükségessége a társadalomba, és ezt az épülőfélben lévő rendszert viszonylag gyorsan le is lehetett rombolni. Ehhez elég volt a magán-nyugdíjpénztári pillér bedöntése. Ettől kezdve a lakosság jó része csak abban bízott, ami már otthon volt a befőttesüvegben.
Nem segített az sem, hogy az adókedvezmények folyamatosan megszűntek. A munkáltatói ösztönzők pár év alatt kipörögtek a rendszerből. A munkavállalóknak járó kedvezmény megmaradt ugyan, ám a családi adókedvezménnyel vagy akár a családosok szja-visszatérítésével a pénztári befizetések után járó 20 százalék – amit el se lehet költeni, mert a megtakarítást hízlalja – csak cukorka.
A lakosságnak ezen túlmenően szembe kellett néznie egy komoly pénzügyi válsággal is. Hitelek dőltek be, álláshelyek szűntek meg, ilyen körülmények között nagyon sokan otthagyták a tagságukat, szerződéseiket. A befektetési életbiztosításokhoz kapcsolódó brutális bukták is óvatosságra intették a pénzügyekben járatlan embereket. A kilábalás után pedig jött a covid, ami alapjaiban forgatta fel az emberek viszonyát a megszokáshoz, állandósághoz és biztonsághoz.
Ezeket a bizonytalanságokat pedig az állam nemigen akarta csökkenteni. Mintha nem érezné feladatának, hogy hosszú távú megtakarításra, öngondoskodásra sarkallja a lakosságot, nem ad ösztönzőket, nem segíti a piaci szereplőket sem.
Ilyen környezetben pedig egyszerűen messze van a váltás: nem reális, hogy az emberek elkezdenek tudatosan félretenni arra, amire egyébként is iszonyatos összegeket költenek. Hiszen így is úgy is ki kell fizetni. Az előző évek bizonytalansága és váratlan eseményei után épp az az egyik tanulság, hogy ezt érdemes minél okosabban és hatékonyabban tenni. A tudatossággal sokat spórolhatunk.
