Nem akar örökké ő lenni a zenész, aki a hajléktalanságból küzdötte fel magát a legnagyobb művészek közé. Benjamin Clementine a múltját nem tagadja meg, de sokkal jobban foglalkoztatják jelenlegi és jövőbeli tervei. Exkluzív interjút adott a Forbes.hu-nak.
A rangos brit Mercury-díjjal elismert zenész-zeneszerző-zongorista most éppen az apaság feladatával birkózik, miközben új ambícióit valósítja meg: a színészet felé fordult. Különleges megjelenését, a személyiségéből áradó egyfajta megközelíthetetlenséget Denis Villeneuve rendező is megérezte, így az Oscar-díjas Dűnében debütálhatott.
A filmet Budapesten forgatták, Benjamin 2020-ban ezért két hetet töltött itt, de szinte semmit nem látott akkor a városból, szigorúan fogták őket. A héten ismét hazánkba érkezett, hogy harmadik alkalommal lépjen fel itt, ezúttal egy magyar vonósnégyes kíséretében. A főpróba előtt, a Müpában adott exkluzív interjút a Forbes.hu-nak.
Benjamin Clementine koncertje a Müpában. Fotók: Csibi Szilvia, Müpa (6 kép)
Benjamin fél órát késik. És mégsem vállalja a fotózást – kapom meg a menedzser üzenetét, amikor megérkezem a megbeszélt időpontra. Nagyjából egy órával később leülünk az öltözőjében, kicsit igazít a függönyön, hogy ne süssön szemembe a nap. A tizedik percben jelzem, hogy bocs, ha kicsit gyorsan haladok, úgy tudom, kevés az időnk. „It’s ok, I like you. We have the time” – mondja.
Beszélgetünk még egy órát, majd leliftezünk a földszintre, hogy az épület oldalában elszívjon egy cigit. Közben a munkámról kérdez és arról, hogy ez a furcsa magyar nyelv mégis melyik nyelvcsaládba tartozik. Aztán gond nélkül pózol a fotóhoz az egyelőre üres nézőtér előtt.
Afféle művészi hanyagságnak is tűnhet, ahogy lazán, lassú mozdulatokkal, a több órásra nőtt késéssel mit sem törődve járja be a színpadot és üt le egy-egy hangot a zongorán, de
valójában inkább nyugalmat áraszt, amit hamar átvesznek a vele kapcsolatba lépők.
Nem hollywoodi sztori
A 34 éves, ma már három gyereket nevelő Benjamin Clementine London egyik főként bevándorlók lakta külvárosában nevelkedett ghánai származású, szigorú katolikus családjában. Apja ügyvédnek szánta, nem engedte a fiainak, hogy melegítőt viseljenek, így védte őket az esetleges támadásoktól. De ördögtől valónak tartotta a popzenét is, ezért a fiatal fiú klasszikus zenét hallgatott, azon belül is főleg francia zeneszerzőket. Eltiltották szülei a hangszerektől is, de ő titokban, autodidakta módon mégis megtanult zongorázni. Sőt saját darabokat is komponált, bár bevallása szerint a mai napig nem tud kottát olvasni – és valójában nincs is rá szüksége.
Tizenhat évesen hagyta ott végleg a szülői házat és az iskolát, ahol kinézete miatt bántották társai az egyre csendesebb, magába forduló fiút.
Gyakran lógott el az iskolából, de sajátos lázadása nem volt átlagos. Az ellógott napot a könyvtárban töltötte könyvek közt válogatva. William Blake, TS Eliot, Carol Ann Duffy költészete vonzotta.
Ezután évekig élt Camden Town városrészben hajléktalanként, majd 19 évesen úgy döntött, Párizsba megy. Utcazenész lett belőle, énekelt a metróban (erről a mai napig őriz a YouTube értékes felvételeket), bárokban, szállodákban. A hajléktalanságot hostelre cserélte a bevételéből, tízfős szobákban komponálta a dalait egy szintetizátoron. Négy év utcazenélés után adott bizalmat egy a metróban hozzá odalépő ügynöknek, aki révén megismerte a menedzserét.
Az innen a nemzetközi elismertségig és a francia kormánytól kapott művészeti érdemrendig azonban nem vezetett egyenes, kikövezett út. Benjamin több interjúban is igyekezett eloszlatni a története köré vont rózsaszín felhőket, mondván az övé nem egy hollywoodi történet.
Forbes.hu: Korábban többször mondtad ki azt, hogy nem akarsz állandóan a hajléktalanságról beszélni. Ez a sztori a részed, de te továbbléptél. Ennyi év után is ennyire ezen van a fókusz?
Benjamin Clementine: Nos igen, az interjúk tudnak nagyon unalmasak lenni.
Igen, tudom, tudom.
Nyugi, nem erre gondolok itt most, hanem arra, amikor újra és újra el kell mondanod ugyanazt. Miután befejezek valamit, én már továbblépek, fejben már a következőnél tartok. Ez nem jelenti, hogy a korábbi ne lenne fontos, csak amikor 10-20 évvel ezelőtti dologra kérdeznek rá, akkor azt érzem, hogy hé! Miért nem arról beszélünk, ami most történik?
De hát végülis a rossz sajtó is jó sajtó, nem?
Az emberek gyakran kifejezetten szeretik elmesélni ugyanazt a jól bevált sztorit magukról.
Én nem. Néha nagyon tud idegesíteni. Az első filmszerepem, a 2021-ben megjelent Dűne után következő évben kiadtam az And I Have Been című albumomat és interjúra kért fel a BBC. Azt gondoltam, ezekről fogunk beszélni, de nem. Arról kérdezgettek, milyen volt hajléktalannak lenni.
Nem szégyellem a múltamat, nem erről van szó, de láthatnának végre valami másnak is, mint az egykori hajléktalan srácnak.
Ugyanolyan lenne a művészeted a múltad nélkül? A témáid nyilván mások lennének, de a stílusodra, az előadásmódodra gondolok. Miben lennél más, ha megkaptál volna minden támogatást a szüleidtől és nem ilyen úton jutottál volna ide?
Egy alternatív univerzumban? Erre csak isten tudja a választ, én nem gondolkozom ezen. Meghoztam a döntést, hogy Párizsba megyek, mert meg akartam nézni, mi van ott. Gyerekkoromban állandóan francia zeneszerzők műveit hallgattam, igazából sosem voltam oda az angolokért, mind csak szemét.
Franciaország a művészetet, kreativitást jelentette számomra. Meg akartam érteni, mi van Párizsban, ami ennyire nagy hatású.
Megértetted?
Persze, hogy nem. Ez egy érzés, megfoghatatlan. De azt megértettem, és amit imádok bennük, hogy a franciák rendkívül tisztelik a saját kultúrájukat.
Párizs segített kibontakoztatni a művészeti hangodat?
Inkább az, hogy nem volt vesztenivalóm.
Ha egyszer abban a kiváltságban volt részed, hogy megtapasztalhatod a semmit, akkor készen állsz arra, hogy az legyél, aki csak akarsz.
De ez a kiváltság áldozatokkal is jár: évekig nincsenek barátaid, nincsen barátnőd. Ettől természetes módon félnek az emberek. De végülis, ha nincs senkid, könnyű egyedül lenni.
Mi volt akkor a célod? Volt a fejedben egy vágyott kép, hogy egyszer sikeres, világszerte koncertező művész legyél, vagy egyszerűen csak azt akartad, hogy békében zenélhess?
Egyik sem. Csak meg akartam érni a következő napot és közben olvasni. Ez a két dolog volt fontos. Hogy eljussak a következő napig, és szerezzek még egy könyvet. Minden nap három dolognak kellett nálam lennie: az útlevelemnek, egy könyvnek és némi ételnek.
Már némi romantikával nézel vissza ezekre az időkre?
Hogy tudok-e szeretettel visszanézni erre? Nem volt könnyű az az élet, az ott szerzett értékeket hordozom magammal. Megtanultam értékelni a semmit. Amikor visszamegyek Párizsba, nem ülök be menő ruhákban menő éttermekbe, ugyanazokra a helyekre járok, mint akkor.
Túléltem anélkül is, hogy tudták volna, ki a fene vagyok
Az a bizonyos metróban odalépő ügynök mutatta be Clementine-t első menedzserének, Matthieu Gazier-nek. 2012-ben fellépett a Cannes-i Fesztiválon, hamarosan elkészült első, stúdióban felvett dala. A siker azért nem jött magától, a 2013-as rotterdami Northern Sea Jazz Fesztiválról például azért csúszott le, mert nem volt pénze vonatjegyre, gyalog indult el. Azért a következőre is meghívták, akkor már fel is lépett, ahogy számos más fontos nemzetközi zenei fesztiválon azóta.
Lionel Bensemoun francia üzleti mogullal közösen létrehozták a Behind nevű független lemezkiadót, hogy felvehesse és kiadhassa lemezeit. Első, Cornerstone című dalát a francia rádiók is játszották, itt hallotta meg Jools Holland brit énekes-zeneszerző zongorista, aki meghívta a BBC2-n lévő műsorába is 2013 októberében.
A 2015 januárjában megjelent debütáló albumán, az At Least For Now-n korábbi éveinek tapasztalatait énekli el költői szövegeiben, ötvözve a nyersességét a barokkos és klasszikus zene elemeivel. A lemez olyan hatással bírt, hogy abban az évben megkapta a legrangosabb brit zenei elismerést, a Mercury-díjat, mellyel minden évben Nagy-Britannia és Írország legjobb albumát tüntetik ki.
2019-ben a francia kormánytól megkapta a Művészetek és az irodalom Érdemrendjét (Ordre des Arts et des Lettres).
Az ismertség és elismertség mit jelentett számodra? Változtatott valamit?
A perspektívámat, amivel az életet nézem, nem. Az változott, ahogy az emberek tekintettek rám.
Még ha akartam volna változni, talán lehetetlen lett volna a tapasztalataim miatt. Amit átéltem, az nem volt vicc.
Tisztelem azokat az embereket, akik nekem ítélték a díjat, de megvoltam én enélkül is. Előtte hat évig is túléltem anélkül, hogy bárki tudta volna, ki a fene vagyok, hol a fenében vagyok, és mit csinálok abban az országban.
Azért sok ajtót megnyitott.
Így van, de a személyemre, a lelkemre, gondolkodásomra semmi hatása nem volt. A Mercury fontos elismerés, hálás vagyok érte, bár sokkal több ember is megkaphatná. Keményen megdolgoztam érte, ahogyan az érdemrendért is, meg is köszöntem mindkettőt, hálás vagyok érte, de az élet megy tovább.
“Vannak nálam sokkal érdekesebb életű emberek is.” Fotó: Kis Nikolett
A legnagyobb hiba
Benjamin második lemeze, a két évvel később megjelent I Tell a Fly szakít a személyes hanggal, politikai témákhoz nyúl – szerelmes legyek hangján keresztül. Polémikus, szó esik benne a menekültkérdésről, iskolai zaklatásról, otthontalanságról, nacionalizmusról. Clementine-t „korunk zenei George Orwellének” nevezik.
Öt évet kellett várnunk a következőre: egy éve jelent meg az And I Have Been, ahol visszatérnek a saját élmények, megtapasztalások. Az életről énekel, sűrű és mély dalszövegeiben a veszteségek – harmadik gyermeke születése szinte egybeesett apja halálával – a gyász, a házasság témái bukkannak fel, de a legnagyobb hangsúly az apaság feladatán van.
Életében először írt szerelemről is, köszönhetően annak, hogy időközben feleségül vette Flo Morrissey angol folkénekest. Az ötfős család felváltva él Kaliforniában és Olaszországban. A lemez egy trilógia első része, a második rész Benjamin elmondása szerint áprilisban várható.
Miért volt ez a változás az albumaid témáját illetően? Mintha leírtál volna egy kört, hogy aztán visszatérj az alapokhoz: magához az élethez.
A legnagyobb hibám volt ez, hogy a második albumomat olyan személytelen módon írtam meg. Magamra kellett volna fókuszálnom továbbra is.
Miért hiba ez?
Mert nem ez az én utam, hogy csak kommentáljam a dolgokat ahelyett, hogy a szüleimről vagy a barátaimról beszéljek, akik átélték ezeket a kríziseket.
Költőként róluk kellett volna írnom. Ma már hamisnak érzem, egyszerűen meg kellett volna írnom, hogyan érzek. Talán féltem attól, hogy ezeket a jelenségeket, történéseket magammal azonosítsam. De jó lecke volt.
Újraírnád?
Nem, ha egy művész alkotott valamit, és átformázza, akkor az az anyag halottá válik. Az egy túlságosan is üzleti jellegű döntés lenne.
A harmadik album központi témája az apaság, amiről azt mondod, nagyon kemény dolog. (A koncerten külön monológban beszél és ironizál azon, milyen önzőek tudnak lenni a gyerekek és milyen szülőnek, gyerekeket nevelő társnak lenni – a szerk.). Mi a legnehezebb az apaságban?
Hogy nem számít mit csinálsz, mi történik, nem lehet rád hatással. Te vagy a család vezetője, neked kell biztonságot nyújtani és biztosítani, hogy holnap minden rendben lesz. Nem érdekel senkit, hogy érzed magad. Lehet, hogy úgy tesznek, mintha érdekelné őket, de csak azért, mert tudják, hogy csak így tudod nyújtani nekik a legjobbat. Én ezt a mentalitást vettem magamra.
A gyerekek ráadásul életük első két évében le se szarják az apjukat, ez egy természetes dolog. De ezt nehezen tanultam meg. Büszke vagyok a gyerekeimre, de ezt néha nehezem mutatom ki.
A művészet is üzlet és az üzletnek is megvan a maga művészete
Benjamin Clementine zenéje néhol öntörvényű, miközben két méteres magasságát még inkább növelő frizurájával, bő öltözékében mezítláb a közönsége elé lépve jelenséggé válik a színpadon és azon kívül is. Nehéz műfaji keretek közé szorítani. Kötöttségek nélkül keveri a kortárs komolyzenét a kamarapoppal, a jazzel, az avantgarde és rockopera elemeit meg-megcsillantva. Előadásain magával ragadó, különleges világot teremt.
A legutóbbi budapesti, 2016-os koncertjéhez képest a hétfői fellépésén már a közönség felé sokkal nyitottabb, rengeteg alkalommal kapcsolatot teremtő, vicces beszólásokat is ellövő előadót láthattunk. Minden zavar nélkül kezelte, majd kommunikálta le, amikor dal közben lefordult az állványról a mikrofonja, vagy előadás közben kellett igazítani valamit a zongorán.
A művészeted nagyon szövegközpontú, a dalok költemények: többségük mélyre megy, sűrű. Mennyire lehet az ilyen fajta zenét mainstreammé tenni? Hosszabb szövegek írásakor gyakran tapasztalom azt, hogy sokaknak nincs türelmük arra, hogy végigolvassák. Arra hivatkoznak, hogy nincs idejük, pedig ez valószínűleg nem erről szól. A zenében mennyire mutatkozik meg ez a jelenség?
Tudod, én nem vesztegetem az időmet azokra az emberekre, akik nem olvasnak. Aki anélkül akarja leélni az életét, annak sok sikert!
A zenével sajnos az a helyzet, hogy mindenki azt hallgat, amit akar. De én szeretnék az lenni, aki inspirál másokat arra, hogy többet akarjanak, tartalmasabb zenét.
Olyan korban élünk, amikor az emberek nagyon rövid ideig képesek figyelni valamire. Ezért ha üzletiesen gondolkodsz, rövid időd van arra, hogy megragadd ezt a figyelmet. Rövid időd van sokkolni az értékekkel.
Ezt teszed te is? Sokkolod őket három percnyi minőségi zenével?
Szerintem már én magam, az arcom, a kezem is sokkoló. Eleve nem vagyok egy átlag pasas. Ha ez lennék, nem ülnék most itt elötted. Ez marketing szempontjából jó dolog.
Emellé az is kell, hogy miközben csinálom amit csinálok, nem változom, követem a saját utamat. Ez egy fokozatosságot hozó folyamat. Ha hat-hét éve valaki azt mondja, hogy itt fogok ülni és a magyar Forbesnak adok interjút, kinevetem.
“A zene mindig jó volt hozzám, ott volt nekem. De nem akarok ötven évesen is egy buszon ölve körbeutazni a világot.” Fotó: Kis Nikolett
Mi kell ahhoz, hogy egy utcazenész eljusson teltházas koncerttermekig és nemzetközi turnéra, zenei fesztiválok kiemelt szereplőjévé váljon?
Ragaszkodnod kell a saját businessedhez. Hiszen ez is üzlet. Hinned kell benne, haladni előre, meghozni a saját szabályaidat és tartani is magadat hozzájuk. Kemény és nehéz idők voltak, de fókuszált maradtam, tudtam, mit akarok csinálni.
Meg akartam teremteni ezt az őrült, alternatív zenei világot. Furcsa, hogy ezt alternatívnak kell neveznem, hiszen mi más lenne a művészet, mint alternatív.
Ehhez okos döntésekre is van szükség: először meg kell tanulni nemet mondani ahhoz, hogy aztán igent is mondhass.
Sokszor mondtam a karrierem kezdetén nemet embereknek, interjúkra, olyan dolgokra, amik sok pénzt hoztak volna. Ez anyagi szempontból nehéz döntés, sokan félelemből nem hoznák meg.
Neked a tapasztalataid segítettek ebben?
Igen. Emlékszem, amikor a kezdetekkor a kiadók irodáiban elmondták nekem, milyennek kellene lennie a zenémnek. De én megmondtam nekik:
Hé, én nem kényszerítem rátok magamat. Tegnap az utcán száz eurót megkerestem, bármikor visszamehetek oda. Nem én akarok híres lenni, ti akartok engem azzá tenni, mert ez egy jó üzlet nektek. Úgyhogy figyeljetek arra, én mit akarok.
Többször megkérdezik tőlem azt is, miért nem írtam még slágerdalt. Mi az egyáltalán, hogy sikerdal?
Például a Nemesis, ami az Emmy-díjas The Morning show főcímdala lett.
Jó, hát az a valaha látott legunortodoxabb főcímzene!
Felhívtak, hogy szeretnék használni a dalomat egy főcímben, csak nagyjából tudtam, miről van szó. Őszintén nem gondoltam, hogy ekkora dolog lesz belőle. Meglepődtem, amikor jöttek az üzenetek, hogy hallották a Nemesist és milyen jó, én meg nem értettem, mi történt.
A színészet az új projekt
Benjamin Clementine a 2021-ben mozikba került, hat Oscar-díjjal jutalmazott Dűnében jelent meg először a mozivásznon. A rendező, Denis Villeneuve személyesen kérte fel a Változás hírnökének szerepére. Benjamin azonnal Budapestre utazott, hogy elkezdje a forgatást. A következőkben Steve McQueen Blitz című, második világháborús filmjében fog feltűnni.
A zenész pedig bejelentette, hogy az albumtrilógia után visszavonul a zenéléstől és a filmezésre fordítja az energiáit.
Mennyire nehéz más szövegeit elmondani? Mennyire más megtapasztalás?
Zenészként is eggyé válok a dalokkal, én magam vagyok a szöveg. Ahogy Jimmi Hendrix énekli a Little Winget: That’s all she ever thinks about, riding with the wind.(Benjamin énekelni kezdi a dalt). Nekem magamnak kell lennem annak a kis szárnynak (little wing). Én magam vagyok a szó. Ez érvényes a színészetre is.
Mivel nekem ott a zene, nem kétségbeesetten vágok bele a színészkedésbe. Közben pedig érzem, hogy van ezzel dolgom. Mint amikor a kutya beleszagol a levegőbe és tudja, hogy járt már erre. Szerencsés vagyok, mindig a rendezők kerestek meg engem, ráadásul olyanok, akiket szeretek.
Nekem a karakter számít, hogy mit mond, mit hoz magával. A Dűnében is egyetlen jelenetem van, de elég lenne fél perc is, ha a karakter értéket hoz és inspirál.
A zene mindig jó volt hozzám, ott volt nekem. De nem akarom ötven évesen is egy buszon ölve körbeutazni a világot. Lehet, hogy addigra tíz gyerekem lesz!
El tudod képzelni, hogy valaha film készüljön a te életedről? Játszanád benne magadat?
Vicces vagy… Tulajdonképpen azt mondod, az életem egy film? Visszakérdezek, szerinted szerintem kellene készíteni filmet az életemből és akarnám én játszani?
Nem gondolom, de ez az én válaszom, a tiéd érdekel.
Nem, nem hiszem és nem, nem én játszanám. De mindig is úgy gondoltam, hogy nálam sokkal érdekesebb életű emberek vannak. Talán ez benne van az angol kultúrában, ez az önmagunk állandó leértékelése.
Hogy mégis mi a fenét gondolok én magamról? Mindig van valaki, akinek sokkal nagyobb a története. Ez segít bennem megőrizni az alázatot, azt, hogy két lábbal a földön álljak.
Sosem gondoltam úgy az életemre, hogy mennyire izgalmas vagy érdekes. Ez abból is jöhet, hogy gyerekként nem mondták a szüleim, hogy büszkék rám valamiért, vagy ez meg azt milyen jól csináltam.
Talán ezért sem dőlök hátra soha és tekintek végig a munkáimon büszkén, nem veregetem vállon magamat. Ha mások megdicsérnek, megköszönöm, de megyek tovább.
