Kliséktől mentes, tökéletlen tökéletesség. Lorde-koncertkritika a Sziget első sorából.
Alig pár száz ember, naplemente az Adrián, és egy, az 1500-as években épült erőd mint koncerthelyszín. Globális popszupersztárok rajongójának ritkán adatik meg az az élmény, amit Lorde tolt tavalyi turnéja hozzánk legközelebb eső pontján, a horvát Šibenikben. Tökéletességre csiszolt mozzanatokkal járta be az egyszerű, de zseniális színpadképet, a legjobb számára a tenger felett ropogó tízperces tűzijátéknál meg már tényleg nem hittünk a szemünknek, hogy mindezt alig tizenötezer forintért nézzük a második sorból.
Na, hát a Szigetes koncert minden volt, csak nem ez.
Persze azt már előre tudni lehetett, hogy a Szent Miklós-erőd intimitását felváltó hajógyáris fellépés tökéletesen meg fogja mutatni az énekes kontrasztjait – hogy hogyan viszonyul ahhoz a több tízezres tömeghez, aminek egy része nem is biztos, hogy érte jött (sőt, talán még nem is ismeri). Első sorból követtük az új-zélandi sztár alkalmazkodóképességét.
Ilyen volt Lorde a Szigeten – a képek megtekintéséhez kattints a galériára! Fotók: Anita Festy (35 kép)
Egy nagy helyett két gyengécske név
Az idei nagyszínpad-felhozatalra pillantva több névnél is enyhén felszaladhatott a gyakorlott fesztiválozók szemöldöke. Sok újrázó, vagy karrieríve csúcsán már rég túllendülő előadót pakoltak főműsoridőbe – és bármennyie is fáj bevallani, Lorde bőven az utóbbi kategóriába tartozik.
A 2013-as, mainstream sikert és Grammy-díjakat elérő Pure Heroine albuma után a Melodramával előrukkoló énekes már inkább a vájottfülű popszerelmesek és a kritikusok kedvence lett, a négyéves szünet után megjelent, tavalyelőtti Solar Power pedig még távolabb sodorta őt a chartlistáktól, amit épp tíz éve a Royalsszel dominált.
Fotó: Anita Festy
A fősodros popbirodalomtól és a Billboard Hot 100-től való távolodást viszont talán épp Lorde élvezi a legjobban, aki időközben az egyik legkúlabb „híres vagyok, de mégse” szerepjátékát tolja a médiában és zenéjében. Tini milliomos, rémálmokkal a vakutól/Egyedül vagyok egy szélfútta szigeten/Az évszakok bonyolult válását figyelem/Nem veszem fel, ha hív a kiadó, vagy a rádió – énekli a legfrissebb albuma első taktusait, miközben új-zélandi életét csak akkor hagyja hátra, ha épp a kiadója tényleg rákényszeríti arra, hogy ugyan legyen már szíves egy kicsit promotálni a zenéjét (és ezt is úgy teszi, hogy közben a Scoville-skálán emelkedő csípősségű csirkeszárnyakat zabál rezzenéstelen arccal).
Ugyan mindennek ellenére a neve (vagy szerződéses kikötése) még elégnek bizonyult a Sziget hivatalos headliner-pozíciójához, a kisebb rajongói bázist és a még elenyészőbb magyar ismertséget nézve a szervezők is láthatták:
érdemes egy másik, önmagában talán szintén gyengébb névvel megtámogatni a nagyszínpadot, így a hétfői line-up két főfellépővel került meghirdetésre.
Így rakták Lorde mellé Macklemore-t, aki grátiszként még egy teljesen más közönséget is vonz – a rajongói bázisok viszonylag kis keresztmetszetével maximalizálva a napijegyes forgalmat.
Perfekcionizmus helyett bulis-ugrálós szett
Nevéhez, zenéjéhez és profizmusához talán épp méltatlanul az új-zélandi énekesnek jutott a negyed nyolckor kezdődő időpont, de a hét óráig igen haloványan gyülekező, tömegnek aligha nevezhető tömeg a Foals után ismét jelezte: itt nincs méltatlan sáv, csak kevesebb embert megmozgató fellépő. A meghirdetett időpontra, negyed nyolckor is csak az erősítő-bevilágító toronyig álltak sűrűbben az emberek, rájuk várt még jó negyedóra csúszás és a kőegyszerű díszlet türelmetlen bámulása.
Igyekeztünk az énekes késését jó magyar szokásként atomórával mérő újságírók toposzát elkerülni, és az emiatt kialakuló kisebb neheztelésünket Lorde fél nyolc magasságában egy jópofa geggel írta felül. A kivetítőn egy, a színfalak mögé pakolt Roland TS6 közelije villan fel, és a dobgépen az első ütemeket betápláló ujjak már a legnagyobb slágert, a Royalst ütik, hoppá!
Szokatlan fesztiválos kezdés, ahol a durranásokat már-már kliséként a végére, a teljes tömegre hagyják a sztárok.
Fotó: Anita Festy
A hirtelen berobbanó kezdésen kívül a rajongók számára is maradt bőven meglepetés. A tavalyi koncertturné után Lorde a fesztiválszezont ugyanúgy a Solar Power Tour monikerrel haknizza végig – azonban a Sziget-fellépésének hangulata messzebb nem is állhatna a horvát (vagy bármelyik másik) állomásától. És nem azért, mert ezer fő helyett most több tízezer emberrel kell együtt bulizni, hanem azért,
mert Lorde biztosra ment: ha a tömeg egy része nem érte jött, vagy nem is ismeri, akkor inkább ő fog alkalmazkodni a tömeghez.
Így hiába kezdődött a fesztiválok elsőszámú szabályát felrúgva az énekes majd’ egyórás szettje, valójában épp annak szabálykönyvéhez simulva hozott egy jóval bulisabb, az alapütemeket maga mögött csak egy-két szám erejéig hagyó, egy nagy partymasszává mixelt szettet.
A tömeg akarata előtti meghajlás pedig többször működik, mint nem. A felpumpált popütemek az első sorba véletlen túl korán keveredett, tüntetésként a füleibe ujjait dugó Macklemore-rajongó kivételével a keménymagot a párhuzamos ugrás és éneklés kifullasztó gyakorlatára késztetik, de a csak Royalst vagy a Teamet ismerő tömeg is jól eldöcög a folyamatos extázisra. Itt-ott persze érkezik egy kis pihenő és interakció, amiből talán Lorde-nak jut a legőszintébb öt perc a nagyszínpados fellépők közül: lassan, manírt mellőző megfontolt szavakkal vezeti fel az egyik rajongói kedvencet, a Liabilityt, az utolsó slágert, a Green Lightot pedig (újabb meglepetésként) az előtte fellépő Caroline Polachekkel tolja.
Basszus, basszus!
Az alkalmazkodás egy-két esetben azonban átmegy megalkuvássá, ami rontja az összképet. A színpad berendezése az óriási flitter-függönnyel vagy a kifeszített szalmakalapra hajazó körrel aligha lehetett volna ennél költségkímélőbb. Pedig tavalyi turnéállomásának egyszerű struktúráival épp Lorde mutatta meg, hogy lehet vizuálisan nagyot dobbantani, ha csak egy napórának álcázott lépcsőn tud járkálni fel-alá.
Fotó: Anita Festy
A „greatest hits”-elv (és vélhetően a késés) miatt pedig olyan remek dalok kimaradtak a tizenhat dalos setlistről, mint a Sober, Mood Ring vagy a Secrets from a Girl. Az újrahangszerelt slágereknél az eredetit kedvelő puristák (köztük én) hördülhettek fel, az óriási színpadot kevésbé ügyesen bemozgó Lorde útvonalán pedig a délután három óta a kifutónál dekkoló őrültek (köztük én) rázhatták a koncert után a fejüket.
A legnagyobb hiba mégis a Sziget és a technika oldaláról jön: a basszus mellkast és dobhártyát fájdítóan túl lett tolva egész nap. Egy ponton még Lorde is mikrofont cserélt, és füléből a monitort kitépve tolta le a show utolsó negyedét.
Triviális következtetés lehet, hogy az énekesnek a kisebb show-k jobban állnak. Közel sem meglepő, hogy otthonosabban mozog a saját színpadán, a saját közönsége előtt a saját embereivel és technikájával. Viszont mindennek ellenére, az idegen közönséghez is alkalmazkodva mégis sikerült egy szép leckét kanyarítani a pop magasiskolájából, aminek végén, a Lorde-ra érkező tömeg exodusát nézve még az emlegetett Macklemore-rajongó is fellélegezhetett.
