Versengés és versengés között óriási különbségek lehetnek. Milyen munkahelyi konfliktusokat okozhat a versengés, és mit tehet a szülő, hogy a gyereke megállja a helyét? Interjú Fülöp Márta pszichológus-pszichoterapeutával, a Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos tanácsadójával és a Károli Gáspár Református Egyetem tanárával. Részlet az augusztusi Forbes magazinból.
Egyre tudatosabbak a szülők
Forbes: Hogyan adhatnak a szülők olyan eszköztárat a gyereküknek, amivel jól boldogulhatnak a konstruktív versengésben?
Fülöp Márta: Erről nemrég készítettünk kutatást. Azt kérdeztük négy és kilenc éves kor közötti gyerekeket nevelő anyáktól, hogyan reagál a gyerekük a győzelemre és a vereségre. Tanítanak-e nekik bármit a versengésről? És hogyan reagálnak, ha a gyerekük veszít?
Azt találtuk, azzal kapcsolatban, hogy milyen versengővé akarja nevelni a gyereket, a legtöbb szülő nem annyira tudatos, mint azzal, hogy mit kezdjen a gyerek a vereséggel. Utóbbiban már sokkal tudatosabbak, mint húsz évvel ezelőtt. Arra tanítják a gyerekeket, hogy a vereség nem végállapot, nem azt jelenti, hogy értéktelen vagy, vagy nem érdemes ezzel többet próbálkoznod. De nem is bagatellizálják el, mondván, nem kell foglalkozni vele, ha nem te nyersz. Tudják, hogyan kell hangsúlyozni, hogy ne a győzelem legyen önmagában a cél, hanem a győzelem azt jelezze, hogy a gyerek valamiben jó. Jobb tudott lenni, mint a többiek.
Tehát nem jellemző, hogy óvnák a gyerekeket a versenytől?
A mai kisgyerekes szülők a rendszerváltás környékén már versenytársadalomba születtek bele. Ahhoz a generációhoz képest, akiket korábban interjúvoltam, sokkal versenykomfortosabb attitűdjük van. Ezek a szülők már nem azt mondják, hogy ne legyen versengő a gyerekük. Azt szeretnék, ha meg tudnák állni a helyüket versengő kontextusban is. Régebben jellemző volt az a hozzáállás, hogy nem kell versenyre menni, mert ha veszít a gyerek, elveszíti az önbizalmát. Ma inkább azt mondják, ha akar, menjen – nem probléma, ha veszít, mert azzal is lehet dolgozni.
Tehát a szülők tudják, hogy nem kell megóvni a gyereket ezektől a helyzetektől.
Persze, van szülő, aki kifejezetten erősen támogatja a versengést – egy hiperversengő szülő sokszor annak szeretné látni a gyerekét is.
Fotó: Belicza László Gábor
Üres optimizmus
Egy régebbi interjúban azt is hangsúlyoztad, hogy egy vereség után a megfelelő taktika része, ha beazonosítjuk a gyerekkel, hogy miben tud fejlődni, és nem intézzük el azzal, hogy majd legközelebb jobban sikerül.
Igen, mert ez üres optimizmus. Ezzel a mondattal a gyerek nem tud mit kezdeni, mert nem ad eszközt a kezébe. Valójában nem nyugtatja meg, hiszen mitől menne jobban legközelebb? Nagyon fontos tudatosítani azt is, ha az a helyzet, hogy én ugyan fejlődtem, de még mindig rosszabb vagyok a másiknál.
Ez is lehet érdemleges cél.
Azt, hogy ki a győztes, és ki a vesztes, mindig meghatározza, hogy ki a riválisom. Adott közegben, adott teljesítménnyel talán vesztes vagyok, de ha átmegyek egy másik közegbe (elköltözöm, sportcsapatot váltok, mások lesznek a barátaim), hirtelen ugyanazokkal a képességekkel én leszek a jobb.
Vagy fordított esetben: az is előfordul, hogy egy fontos vetélytárs elmegy a csoportból, emiatt az ember kevésbé marad motivált, mint amikor folyton versengett.
Amikor Japánban kutattam a témát, egy közgazdászprofesszor mesélt erről egy történetet. Sokszor előfordult, hogy éjszakába nyúlóan készült egy-egy vizsgájára. Amikor úgy érezte, már leragad a szeme, kiment a kollégium folyosójára, és megnézte az évfolyamban legjobban teljesítő társainak az ajtaját, ég-e még a villany. Ez adott neki erőt, hogy visszamenjen, és lefekvés helyett folytassa még kicsit a tanulást.
Kiégés kontra versengés
A másokkal való összehasonlításnak viszont megvan az a veszélye, hogy összekeverjük a saját határainkat másokéival. Hogyan lehet megelőzni, hogy a versengés állandó hajszoltságba, esetleg kiégésbe csapjon át?
Az összehasonlításnak mindig van eredménye: jobb vagyok, ugyanolyan vagyok, rosszabb vagyok másoknál. Ha jobb vagyok, az adhat egy elégedettségérzést – bár van, akinél bűntudatot okoz, például ha baráttal vagy párkapcsolatban verseng. Ha rosszabbul teljesítek, mint a többiek, keletkezhet bennem feszültség, az összehasonlítás viszont fejlődésre is motiválhat, ezáltal pedig csökkenteni tudom a számomra fájdalmas különbséget. Egy célt elérni jutalomértékű érzés, a jutalom pedig fenntartja a motivációt. A kiégésnél ezzel szemben az ember elveszíti a motivációját, energiáját, kezdeményezőkészségét, nem él át örömöt. Amikor valaki azt érzi, hogy folyamatosan teszi a dolgát, de továbbra is „kevesebb”, mint a másik, továbbra sem sikerül elérnie a célját, akkor megtörténhet, hogy egy ponton lemerül, mert nem tud elérni addig a pontig, hogy jutalmat érezzen.
Az ember miképp értékelheti magát?
Kétféleképpen: abszolút módon – önmaga és a célja között –, illetve másokkal összehasonlítva. Ha önmagam értékelésében csak arra támaszkodom, hogy a másikhoz képest milyen vagyok, és folyamatosan olyanokkal hasonlítanak össze – vagy én magam teszem meg az összehasonlítást –, akiket nincs esélyem utolérni, akkor ez a fájdalmas feszültség, a jutalom hiánya lecsökkenti a motivációt. Ezt is nevezhetjük kiégésnek. Ilyenkor az illető nem tud arra koncentrálni, hogy mindezek ellenére önmagához képest még fejlődhet, ha továbbra is tanul, dolgozik, gyakorol. Ebből lehetne nyerni annyi energiát, hogy az összehasonlítást akkor is el tudjuk viselni, ha kevesebbek vagyunk, mint a többiek.
A nyugati világban azt szoktuk gondolni, hogy ha a gyerek mindig rossz jegyet kap, elveszíti a motivációját. Teljesen magától értetődőnek vesszük, hogy ez demotiváló.
Ehhez képest a japánok azt mondják, nem baj, ha hetvenkettedszerre is te vagy az utolsó csoportban, ha közben keményen dolgozol, mert akkor úgy leszel utolsó, hogy önmagadhoz képest fejlődsz. És megtartják a motivációjukat! Attól még, hogy az ember rosszabb, mint a másik, még nem feltétlenül veszíti el a motivációját – itt, nyugaton hajlamosak vagyunk elfeledkezni az önfejlődéssel járó jutalomról. Mind a kettő fontos, mint ahogy az is, hogy mikor melyikből származik megerősítés vagy jutalom, és az ember képes legyen „stratégikusan” változtatni. Ha túlságosan fáj, hogy lemaradok másokhoz képest, tudni kell arra támaszkodni, hogy lám, viszont mennyivel jobban tudok angolul, mint két évvel ezelőtt. Fontos, hogy vissza tudjunk lépni oda, ahonnan indultunk.
LAPOZZ BELE A MAGAZINBA!
Ez csak egy részlet, keresd a teljes interjút a konstruktív és destruktív versengésről az augusztusi Forbesban, benne Balázsékkal, valamint jubileumi celeblistánkkal!
