Meglepődtem, amikor az engem felkonferáló férfi így szólt a körülbelül 40 fős, jellemzően 40 és 60 év közötti hallgatósághoz: kérlek benneteket, tiszteljétek meg az előadót azzal, hogy nem nyomogatjátok a telefonotokat az előadása alatt.
Meglepődésem első számú oka az volt, hogy nem szeretem, ha úgy beszélnek felnőttekkel, mintha gyerekek lennének. Hozzáteszem: azt se szeretem, ha gyerekekkel beszélnek úgy, mintha hülye gyerekek lennének.
Másodszor: nagyon régóta azt gondolom, hogy tiszteletet nem lehet kérni, sem parancsolni. Tiszteletet nehéz munkával és sok alázattal kiérdemelni lehet. Bármilyen összefüggésében is nézzük, szülő a gyermekétől, főnök a beosztottjától, idősebb a fiatalabbtól, előadóművész a közönségétől nem kérhet tiszteletet. Azt vagy kiérdemli viselkedésével, és akkor lesz, vagy nem érdemli ki, és akkor nem lesz. Az nem szerzett jog, az munka eredménye, ugyanúgy mint bármilyen más siker. (Amennyiben a tiszteletet sikerként értékeljük.)
És harmadszor – és a háromból ezt az utolsót ki is fejtettem váratlanul ölembe hulló felütésként a hallgatóságnak –
pontosan tisztában vagyok vele, hogy én mint előadó, egy élő ember egyre nehezebben megnyerhető versenyben leszek a teremben ülők figyelméért a zsebükben telefon formájában testet öltött mesterséges intelligenciával (AI).
Úgyhogy annyit mondtam, hogy mindenki pontosan csinálja azt, amihez kedve van, de én most a következő 40 percben mindent elkövetek, hogy megnyerjem a versenyt a dollár milliárdokért fejlesztett algoritmusokkal. Felveszem a kesztyűt, mert szeretem a versenyt, csak ehhez fontos hogy az ember pontosan ismerje ellenfelét.
Az előadáshoz Kokas Norbi kollégám csinált egy remek prezentációt, de pontosan tudom, hogy két hónap múlva a ChatGPT sokkal jobb prezit fog csinálni majd mint ő, vagy akárki más a Concorde-ban. Még két hónap múlva ezt a közönségnek nem az én ilyen-olyan hangomon kell majd meghallgatnia, hanem azt akár meghallgathatják a sok éve elhunyt Végvári Tamás színművész hangján is.
És még fél év múlva már nem is engem kell majd ott nézegetniük ilyen-olyan fejemmel, meg testalkatommal és ruházatommal, hanem akár egy oda hologramozott Brad Pitt is elő tudja majd adni ékes magyarsággal Végvári Tamás hangján a tökéletes prezentációt.
Jack Welch, a GE legendás vezérigazgatója mondta, hogy
ne versenyezz ott, ahol nincs versenyelőnyöd.
Jó gondolat, és évtizedeken keresztül ez alapvetően két dolgot jelenthetett:
- vállalati szinten piacokat és üzleti területeket, ahol egy vállalatnak versenyelőnye volt versenytársaival szemben;
- munkavállalóként pedig olyan képességeket, tudást amely a munkaerőpiacon jelenthetett előnyt másokhoz képest.
Ez utóbbi verseny alakult át drámaian az elmúlt években: nem egymással kell már versenyeznünk nekünk embereknek a munkaerőpiacon, hanem egyre reménytelenebb harcot vívunk mi emberek a gépekkel az élet egyre több területén.
Adódik a kérdés, ebben a világban akkor hogy lehet majd megnyerni az emberek figyelméért vívott versenyt tanároknak, oktatóknak, előadóknak, művészeknek, meetinget tartó kollégáknak, főnököknek a gépekkel szemben?
A válasz egyszerű: úgy, hogy emberek maradunk.
Emberek maradunk hibáinkkal, tökéletlenségeinkkel, gyengeségeinkkel. Ugyanakkor képesek maradunk rögtönözni, változtatni, pillanatok alatt adaptálódni a megváltozott helyzetekhez. Merünk az összes létező lehetőség mérnöki precizitású elemzése nélkül is döntést hozni bevállalva ezzel azt is, hogy nem biztos, hogy jól döntöttünk. A humor is versenyelőnyünk maradhat. Azt legalábbis egyelőre elég nehéz elképzelni, hogy az AI-nak abban a formában humorérzéke legyen, hogy attól Bödőcs Tibornak, Ricky Gearvis-nek vagy Dave Chapelle-nek tartania kellene. Továbbá legyünk képesek kimutatni érzelmeinket, jókat rosszakat egyaránt, akár félelmeinket is. Merjünk sérülékenynek mutatkozni. Ahogy Csernus doki szokta mondani: Ne játszunk Istent.
A mesterséges intelligencia olyan gyorsan fejlődik, hogy bizonyos területeken a tökéletessége már-már isteni karakterekkel fog bírni. Nekünk nem marad más mint az emberi tökéletlenség. A tökéletlen lesz az új versenyelőny.
Az előadásom – bár nem így készültem – tele lett hibákkal. A teremben ülő kollégáimat kértem meg bizonyos részeknél, hogy segítsenek értelmezni egy-egy diát a preziből. Ők ezt készségesen megtették. Az elején kicsit izgultam is, és ez a hangszínemen is érezhető volt, ezt belülről tisztán érzékeltem. Az előadás második felében viszont – a magyar közönséghez képest szokatlan módon – rengeteg kérdés volt, és a végére pedig egy kötetlen beszélgetés szerűség is kialakult. Ez jó érzéssel töltött el.
A telefonját senki nem nézegette. Ezt a versenyt megnyertem.
Még.
Ettől boldog voltam. Az AI boldog lesz, ha legközelebb ő nyeri meg a versenyt velem szemben? Mert ha én szomorú leszek és ő meg nem lesz boldog, akkor az egy negatív összegű játék.
Kellenek nekünk negatív összegű játékok?
Vidovszky Áron,
Privátbanki üzletágvezető, Concorde Értékpapír Zrt.
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
