30 éves az Anima Sound System, Prieger Zsolt egyik legfontosabb, de nem egyetlen szerelemgyermeke. Interjú a folyamatos megújulásról, a 360 fokos pedagógiáról, a Stockholm-szindróma előnyeiről és a szeretetteljes gyereknevelésről.
Bár az interjúra az Anima Sound System születésnapja alkalmából kértem fel Zsoltot, valójában ezer meg egy másik okom lehetett volna rá, hogy végre leüljünk beszélgetni. Például az, hogy 56 évesen is huszonéveseket megszégyenítő módon kísérletezik zenében, színpadon, irodalomban egyaránt. Vagy az, hogy miért nem hajlandó elköteleződni egy párt mellett vagy ellen sem. Esetleg az, hogy miért kapta harmadik nevének a Zsolt és a József mellé a Máriát.
30 éves az Anima. Milyen érzés most visszatekinteni a zenekar első éveire?
Az Anima indulása valójában nem is az Anima valós indulása volt, mert a zenekart jóval megelőző gondolatokat és ötleteket összegeztük benne. Korábban, már a 80-as évek végén is csináltam már zenekart zajzenével és írtam experimentális színházi darabot, de rájöttem, hogy a popkontextus az, amiben a legsokszínűbben – és főleg a leggyorsabban – fejezhetem ki magam. Nem készültem zenésznek, egyszerűen csak mindig is szerettem a zenét. Ugyanannyira, mint a színházat, a könyveket, a labdarúgást vagy a főzést, mert ez mind-mind a művészet egy-egy ága.
Tehát, a kérdésedre válaszolva, konkrét emlék nem jut eszembe, inkább csak a vágyat tudom felidézni, ami az önmegvalósításra, valamint a különböző művészeti ágakban való megmártózásra irányult. De igazából nincs differencia a mostani énem és a 30 évvel ezelőtti, zenekaralapító énem között, egyszerűen csak megváltozott az éveim száma.
Azt mondod, semmit nem változtál az elmúlt 30 évben?
A testem igen, a lelkem nem. Talán csak annyit, hogy sokkal érdeklődőbb, kíváncsibb vagyok. Fiatalként kisebb volt bennem a tudásszomj, most meg egyre inkább tanulni akarok a nálam fiatalabbaktól, de ugyanígy vagyok olvasmányokkal vagy akár több ezer évvel ezelőtt élt emberekkel is.
A fizikai idő, ami az öregedésemben mérhető, egyre gyorsabb, ezért a perceket, másodperceket és órákat mind intenzíven akarom megélni. Ennek pedig a tanulás és az átélés a kulcsa.
„Fiatalként kisebb volt bennem a tudásszomj, most meg egyre inkább tanulni akarok a nálam fiatalabbaktól.”
Fotó: Sebestyén László
Különös, amit mondasz, hiszen a nyitottság, a tudásszomj és az „átélés” sokkal inkább a fiatalkor része szokott lenni, idősebb korban általában inkább megáll az ember.
Elég sok dolgot csinálok fordítva, mint ahogy azt szokás. Majdnem mindent. Egy gátlásos, kommunikációra képtelen kisfiú voltam, aztán ismerkedős, nyitott emberré váltam. Olyan alkotókon nevelkedtem, akiktől azt tanultam, hogy központi feladat a megújulás – az orosz irodalom nagyjaitól kezdve David Bowie-ig. Bowie azt üzente, hogy minden évben csinálj valami teljesen mást, hogy öltözz mindig új entitásokba. A saját transzformálódott személyiséged és zenéd a legjobb közvetítő csatorna az üzeneted számára. Az olyan izgékony és zsizsgő alkotónak, amilyen én vagyok, azok a korszakok a legjobbak, ahol kísérletezni tudok önmagammal és a zenével, meg kooperálni más művészeti ágakkal.
Az Anima persze az édesgyermekem. Egy fantasztikus játszótér az ötleteim számára, de nem az egyetlen fókuszom.
Az irodalomban, a pedagógiában, az írásban más és más rezdüléseimet tudom artikulálni. És nagyon szívesen beszélgetek olyan emberekkel is, akiknek köze sincs az én valóságomhoz. Nem szeretem sem a társadalmi-politikai, sem a művészeti szekértáborokat.
A közönség mindig haragos, ha irányt váltasz
Könnyen változtatsz az álláspontodon?
Meggyőzhető vagyok, de azt gondolom, van egy kialakult, erős identitásom, és annak a megőrzésével nyitok új álláspontok felé. Mondok egy példát. Sok száz évvel ezelőtt a jezsuita hittérítők keresztényként gondolkodtak Ázsiában, de magukévá tettek bizonyos meditációs technikákat és a spiritualizmus egyes elemeit is. A tolerancia, a multikulti, meg a kulturális egymásba olvadás a jobb helyeken mindig is jellemző volt. Akkor tudsz nyitni, ha ismered és szereted a saját tradícióidat is.
Ez nemcsak zeneileg, de az élet minden területén jellemző rád. Politikailag sem köteleződsz el egy párt mellett vagy ellen sem, ami manapság azért elég ritka.
Manapság az a jó fiú, aki az egyik oldal közhelyeit, frázisait puffogtatja, és ha nem tudnak beszuszakolni egy skatulyába, akkor elítélnek. Én nem így szocializálódtam, nem akarok és nem is tudok elköteleződni egy dolog mellett.
A liberalizmusban és a konzervativizmusban egyaránt megvannak azok az értékek, amik közel állnak hozzám:
hiszek a folyamatos radikális szabadságkeresésben, a modernitásban, az avantgárdban, de közben a tradícióban, a spiritualitásban, s ez számomra a kultúrán keresztül, nacionalizmus, mindenféle kirekesztés nélkül valósulhat csak meg.
A gyerekkoromnak ugyanúgy része volt a blues, a pszichedelikus zene, a progresszív rock, a punk és a new wave, mint a Bob Dylan-i utcaköltészet vagy a Bowie-féle alakváltozások, esetleg a radikális ipari zene, a hangköltészet vagy Ginsbergék. Ezekhez az ideákhoz vagy az úgynevezett undergroundhoz nem lettem hűtlen akkor sem, amikor popzenét csináltam, mert az is csak egy kísérlet volt a sok közül. Az underground zenében is vannak unalmas pojácák, és a mainstream zenében is vannak kísérletező és belevaló előadók.
„Az underground zenében is vannak unalmas pojácák, és a mainstream zenében is vannak kísérletező és belevaló előadók.”
Fotó: Sebestyén László
Beck Zoli egyszer azt mondta, a közönség két okból haragszik a zenészre: az egyik az, ha ugyanazt csinálja, mint korábban, a másik, ha mást csinál, mint korábban. Te sosem féltél attól, hogy elpártolnak az Anima-rajongók az irányváltások miatt?
A közönség mindig haragos, amikor irányt váltasz, pláne, ha ez a pályád elején történik. Ha viszont megérteted velük, hogy vannak alakváltó formációk, előadók – mint amilyen az Anima is – vagy hogy én magam mindig újat keresek, akkor megszokják. Vagy megszöknek, és az sem baj. Vagy egysíkúbb, kevesebb dimenziót megcsillogtató produkciók irányába fordulnak. Nem akarok, és nem is tudok a hagyományos logisztikában gondolkodni.
Az önző cél, hogy magamat szórakoztassam, erősebb bennem, mint a missziós tudat, hogy rávezessem valamire az embereket.
Persze azért az edukatív jelleget sem akarom megtagadni, nem tudom levetkőzni a pedagógus énemet sem. De nem a mit, hanem a hogyant szeretném megmutatni.
Nem azt akarom, hogy a közönség úgy gondolkodjon, mint én. Én azt szeretném, hogy széles, szivárványos, holisztikus kavalkádban lássák a kultúrát, a művészetet és mindezek összefüggéseit. Régi közhely, hogy minden mindennel összefügg – a matematika a zenével, a tested a lelkeddel. Szerintem a neurózisokat is az okozza, ha az ember lehatárolt, változni, megújulni képtelen személyiségként gondol magára, és nem nyit, nem hajlandó lemondani a berögzöttségekről, rutinokról, rítusokról, amikben az egész életét élte.
És mit gondolsz, mi ennek az oka?
Az, hogy a szabadság óriási felelősség, és néha rémisztő. Olyan, mintha kiállnál egy sziklafal szélére, és halálos félelmet éreznél, ahogy a mélybe bámulsz. Pedig igazából ez óriási lehetőség is, mert a fantasztikus panoráma, amely eléd tárul, megfizethetetlen. Az egész élet részegítő élmény. És ahogy gyerekként megtanulunk járni, úgy felnőttként megtanulhatjuk azt is, hogy értékeljük jobban az életünket, hogy legyünk hálásak, hogy maradjon fiatal és kíváncsi a lelkünk.
Hogy maradjunk kísérletező, skatulyákba nem rakható Kassák Lajosok és örökgyerek Weöres Sándorok.
Emögött tudatos elhatározás van esetedben?
Nem érzem magam nagyon tudatos embernek, szerintem leginkább csak improvizálok, max kívülről tudatosnak látszik. Nehéz ezt belülről megítélni. Azt viszont tudom, hogy az önvád és a folyamatos gyötrődés sem tesz jót.
Egyensúlyt kell találni abban, hogy ne vádold magad feleslegesen mindennel, de közben ne is gátold magad az előrelépésben azzal, hogy elkényelmesedsz. Mindkettő bénító állapot.
Én régebben egyfolytában vádoltam magamat, de most már néha, pár percre még szeretetet is érzek önmagam vagy a régi dolgaim, alkotások felé.
„Ahogy gyerekként megtanulunk járni, úgy felnőttként megtanulhatjuk azt is, hogy értékeljük jobban az életünket, hogy legyünk hálásak, hogy maradjon fiatal és kíváncsi a lelkünk.”
Fotó: Sebestyén László
Csak pár percre? Az nem túl sok.
Miért, te nagyon szereted magad?
Azt gondolnám, ennyi sikerélmény és visszaigazolás azért közelebb visz a nagyobb fokú önszeretethez.
Egyrészről azt gondolom, itt inkább a belső mércéről van szó. Másrészről meg az alkotó ember egy exhibicionista őrült, aki – még ha le is tagadja – biztos, hogy valamiképp tetszeni akar az alkotásaival. De azért törekszem rá, hogy leginkább azért alkossak, hogy én élvezzem.
Apám és Bob Dylan
És mi kell ahhoz, hogy megveregesd a saját vállad?
Van pár ember, akinek fontos a véleménye. A legszűkebb közegem, a családom. Persze velük vannak a legparázsabb vitáim is, de ebben talán megtanultam jobban egyensúlyt tartani.
Talán nem vagyok nagyon elviselhetetlen. Mert az ember azokkal a legkeményebb, akiket a legjobban szeret.
Így volt ez édesapáddal is, aki miatt – saját elmondásod szerint – valamiféle Stockholm-szindrómában szenvedsz, hiszen még a halála előtt is azt mondta, hogy végre kereshetnél egy„ normális munkát”. Mégis azt nyilatkoztad korábban, hogy épp a kritikusságával segített neked sokat. Hogy jön ez az önszeretet és az elégedettség kérdéséhez?
Az életemre két lenyűgöző és enyhén szólva is elviselhetetlen férfikarakter volt a legnagyobb hatással, akikről most könyvet is írok: apám és Bob Dylan. Mindketten holisztikusan fogták meg az ifjúi lelkemet és az intellektusomat, ugyanakkor mind a ketten elnyomó, kontrollmániás és pedellus személyiségek is voltak. Csak épp az egyik egy világsztár, a másik meg az apám. Dylan milliókra hatott, az apám meg csak rám. Az elégedetlensége nagyban diktálta a pályámat a halála órájáig, de a maga keménységével olyan ajándékot adott nekem, amire az ember öreg fejjel jön rá.
Olyan ez, mint egy film, ahol a végén göngyölődik fel igazából a cselekmény, és akkor megtudsz valamit a nagy titokból, amit kamaszként egy kegyetlen procedúrának éreztél.
Apám egy kemény paraszti háttérből jött, elsőgenerációs értelmiségi. Az első generációs értelmiségiek mindig presszionálják a maximalizmusra a gyerekeiket is, hogy ne vesszen el ez a fonál, és hogy némiképp a nyomdokaikba lépjenek. És a mai panaszkulturális helyzetben az egy klassz élmény, hogy mindezt olyan kontextusba tudom helyezni, ami gyümölcsöző, pozitív, hovatovább derűs az alkotásaimra, vagy a személyiségemre nézve.
És az apaságra? A gyereknevelésre vonatkozóan mit hoztál magaddal az ő értékrendjéből?
A „nevelés” szerintem kissé értelmezhetetlen dolog, én inkább a példamutatásban, bizonyos minták átadásában hiszek inkább. Közhelyes, de a figyelem meg a szeretet a lényeg. Hogy ott legyek a lányom, Fanni mellett, felhívhasson még akkor is, ha túlaggódik valamit vagy csak a hangomat akarja hallani. A gyengeségeiben, érzékenységében is magamra ismerek, na meg édesanyámra. A családom női tagjai nagyon hasonlítanak egymáshoz. És az a női vonal bennem is elég erős. Szentimentális, romantikus és érzelmileg túlcsorduló mindannyiunk.
Apám ezzel szemben kemény volt, és egész életében egy négyest sem kapott még az egyetemi évei alatt sem. Ennek köszönhetően
egyenes út vezetett oda, hogy én rossz tanuló voltam, magatartási zavarokkal. Azért is lettem tanár, mert nem igazán szerettem a diákéveket.
„A női vonal bennem is elég erős. Szentimentális, romantikus és érzelmileg túlcsorduló mindannyiunk.”
Fotó: Sebestyén László
Szóval ebben volt egy adag „majd én megmutatom”?
Igen, amolyan békés anarchista voltam. Nem gyújtottam fel az iskolát, viszont minden dolgozatomat hófehér lappal vittem ki, visszaültem a helyemre és néztem ki az ablakon. Utólag elmondta egy-két tanárom, hogy nagyon furcsa fiúnak gondoltak.
Pados Gábor, az acb Galéria főnöke volt a padtársam és a legjobb barátom, és a tanáraink mindig velünk példálóztak, hogy „na, ebből a két emberből nem lesz semmi”. Elegünk volt.
Én másmilyen pedagógus akartam lenni, mint ők. Szerintem 360 fokban kell nézni az oktatást és a diákok személyiségét, és nem azt keresni, hogy miben rosszak, hanem azt, miben jók. Bennem mindig azt keresték, miben vagyok rossz – hát elmondom, rengeteg dologban. Most is a feleségem fúrja fel a képeket otthon, ő rakja össze az öntözőrendszert a kertben, ő vezeti az autót.
És amúgy meg nem tök mindegy? Egyrészt egyre jobb vagyok ezekben is, másrészt kiváló férfi szakácsok és séfek vannak, akik remekül működtetik a háztartást, és persze vannak nők, akik úgynevezett férfi funkciókat látnak el. Ez nem vesz el a nőiségükből és a mi férfiségünkből. Az egymást kiegészítésben hiszek.
A mai napig nem tudom, hogy mi akarok még lenni úgy istenigazából
Ha már a férfi-női szerepekről beszélünk, korábban is említetted, hogy erős benned a női vonal. Sőt, épp most írsz könyvet arról, hogyan kell nővé válni! Mit mondhat el erről egy férfi?
Szerintem nincs más esélyünk a világ túlélésére, mintsem, hogy nővé válunk. Ez nem egy gender-kérdés, nem a szexuális identitásról beszélek. Ez sosem foglalkoztatott. Viszont még az anima szó is a jungi lélek női felét jelenti, ami számomra az érzékenységgel, a nyitottsággal és a spiritualitással egyenlő. Egyébként a keresztségben kapott nevem is Mária, ez sem véletlen.
Szerintem a férfi és női minőségek átjárható kategóriák, ahogy az identitásunk minden más aspektusa is.
Az ember saját magán belül is kísérletezik, sírig tanul, és minden minőségben megtalálja azt, amivel a leginkább tud azonosulni. Az életed folyamán egy csomó hatást kapsz, és ezekből szemezgetsz. Fejlődsz, változol. Én például nemhogy gyerekként nem tudtam, de a mai napig nem tudom, hogy mi akarok még lenni úgy istenigazából. 57 évesen is tele vagyok tervekkel.
És azt, hogy mi vagy? Mi az a projekt, ami most leginkább foglalkoztat?
Mindig az, amit éppen aktuálisan csinálok. Most a februárban a Corvinánál megjelenő Kedves Teréz! című könyvem és az irodalmi estek vannak előtérben, illetve a 30 éves születésnapi turnéját külföldön és itthon lebonyolító zenekarom, na meg a tanítás.
Az irodalmi esteken szabad lehetek, és kedvemre ötvözöm azokat a dolgokat, amiket kedvelek a tanításban és olvasás örömének átadásában.
A Pilinszky-estet 20 gimnáziumba vittük el tavalyelőtt, az előadás alatt elektronikus mix szól a legtávolabb zenei stílusok kavalkádjából. A tanárok nem igazán értették, de a diákok imádták, tudtak hozzá kapcsolódni.
De például Csokonai verseit rappel, jazzel, hip-hoppal dolgozzuk fel Balázsovics Misi Tinkkel és Subicz Gábor jazz-trombitással, a Hamvas Béla-est meg egy techno szett, aminek a dropjaiba, felpörgéseibe, lecsengéseibe szöveget mondok, és a végén az egész átkonvertálódik egy nagy partiba, amikor már nincsen más, mint tánc. A Nők extázisban előadásom, amiben női szentek írásaiból raktam össze szövegeket, egyszerre szakrális, spirituális és prefeminista szerelem-projekt, de hasonlít hozzá Magyar Borival közös zsoltárműsorom is. Legközelebb Szerb Antal életművét dolgozom fel a Rumbach Zsingagóban április 30-án a Budapest Tavaszi Fesztiválon. Előző nap pedig a 20 éves A38 hajó születésnapján kezdjük el az Anima Sound System turnéját egy nagykoncerttel és vendégekkel.
CV
Prieger Zsolt 1966-ban Szombathelyen született orvos édesapa és ápolónő édesanya gyermekeként.
Irodalomtanárként végzett Szombathelyen. Rendszeresen publikált az Élet és Irodalomban, a Magyar Narancsban és a Mandinerben, zenei és művészeti folyóiratban. Egyetemi szakkollégiumban média-műhelyt vezet, irodalmi esteket tart, bejárta Európát az Anima Sound Systemmel, könyvet ír, publikál, DJ-zik, producerként számtalan műfajban alkot, fellép jazz- és irodalmi fesztiválokon, alternatív irodalomórákat tart gimnáziumokban, könyvtárakban.
Bábáskodott a Roma Sajtóügynökség alapításánál, megkapta az Autonómia Alapítvány Tolerancia díját és a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztjéig, de utóbbit azóta sem vette át. Több Arany Zsiráf- és Fonogram-díj birtokosa, múlt héten a Music Hungary Konferencia díját vehette át eddig elkészített 8 irodalmi előadásáért. A Szerb Antal Társaság alapítója.
Gyermeke, Fanni, 31 éves, aki az Anima énekesnője immáron 15 éve.
Martonvásáron él, ezekben a napokban fejezte be Kedves Teréz! címmel írt könyvét, melyet saját fotóival illusztrált.
