Nem az a kérdés, hogy a munkád és a magánéleted egyensúlyban van-e, hanem hogy meg kell csinálnod, vagy meg akarod csinálni? És hogy örömet okoz, vagy nem?
A munka-magánélet egyensúlyának kérdése már elavult, írja az amerikai Forbes-on John Coleman (aki amúgy a Passion & Purpose: Stories from the Best and Brightest Young Business Leaders című könyv szerzője is), vagy legalábbis nem vesz figyelembe bizonyos dolgokat. Coleman ezért új modellt fogalmazott meg, amit teljesen logikusan le is vezet, és könnyű is vele egyetérteni.
Azt mondja ugyanis, hogy azért nem fedi a valós problémákat a work-life balance dilemmája, mert a munka-magánélet dimenzió kiindulópontja is eleve rossz. Abból indul ki, hogy a munka színtere a munkahely, a magánéleté meg az otthon, holott ez az emberek legtöbbjénél nem így működik. Nem csak azoknál nem, akik mondjuk főállású anyaként eleve nem járnak be egy irodába dolgozni, és minden munkát otthon vagy a háztartás körül végeznek el, vagy a másik végletet képviselőknél, akik egyedül élnek, nincs családjuk, tehát napjuk legnagyobb részét valamilyen munkahelyi közösségben töltik és a karrierjüket építik. Hanem azoknál sem működik – és ők vannak a legtöbben –, akik reggel elmennek otthonról dolgozni, majd estefelé hazamennek a családjukhoz.
Coleman szerint a klasszikus munka-magánélet szétválasztás nem veszi figyelembe, hogy például otthon is el kell bizonyos munkákat végezni (kicserélni a gyerek pelenkáját, levinni a szemetet, kiteregetni a mosott ruhákat, és így tovább), és a munkahelyen is vannak olyan események, folyamatok, pillanatok, amelyek ugyanolyan feltöltődést adnak (csak szakmai szempontból), mint egy koncert a barátnőddel vagy egy jó baráti sörözés.
A munka definíciója tehát nem a munkahelyi teendő, hanem a dolgok, amiket meg KELL csinálnod. A koordinátarendszer másik tengelyén pedig azok a dolgok vannak, amiket meg AKARSZ csinálni.
A work-life analógiájára fel is rajzolja a muszájból vagy a szívesen megteendő dolgokat, és innentől kezdve könnyű belátni, hogy nem attól boldog az ember, hogy hány órát tölt a munkahelyén és hányat otthon, hanem, hogy mennyi ideje megy el arra, amit meg kell, és arra, amit meg akar csinálni.
Forrás: Forbes.com – John Coleman
A modellt Coleman tovább cizellálja, ezt látjuk a fenti ábrán. Vannak ugyanis dolgok, amiket meg kell tenni, de értelmetlenek – ezeket a teendőket Coleman a mysery kategóriába sorolja, nyilván az a cél, hogy ezt a minimálisra szorítsa az ember. Vannak dolgok, amiket meg kell tenni, de van értelmük, céljuk, és mert felelősséggel tartozunk miattuk a kollégáink, a főnökünk, a házastársunk, gyerekünk felé. Ha ez nem okoz örömet, és sok van belőle, akkor robotnak, taposómalomnak éljük meg (drudgery), ez sem cél.
Aztán vannak a dolgok, amiket szívesen csinálunk, amiktől jól érezzük magunkat, de valójában tudjuk, hogy nincs igazán értelmük, nem visznek előrébb, nem építenek. Ez a felületesség (superficiality) is belefér egy ember életébe, de
valószínűleg attól lesz igazán boldog valaki, ha ideje legnagyobb részében olyasmit csinál, ami egyszerre értelmes és értékes, és nyújt örömet vagy élvezetet.
Ekkor jut el a fenti ábrán az önmegvalósítás, elégedettség vagy boldogság mezőjébe (flourishing or fulfillment). Az idáig vezető úton bármire lehet gondolni, a hasznosság és az élvezet közös halmaza fakadhat nagy munkák leadásából, jó könyvek elolvasásából, hétvégi programokból, sikeres fellépésekből vagy bármiből.
És az egész koncepció teljesen független attól, hogy ki milyen családi állapotban, milyen szakmában, milyen beosztásban dolgozik és éli az életét, csak saját magának fel kell töltenie ezt a koordináta rendszert, el kell helyeznie a muszájból vagy szívesen elvégzendő feladatait, és meg kell valahogy találnia közöttük a kellő élvezetet és eredményt nyújtó egyensúlyi állapotot.
